Sok a lehetőség, de még több a mulasztás

Somogyi Tibor felvételeA szlovák–magyar viszony a Dzurinda-kabinet idejében sem volt tökéletes, az új szlovák kormány megalakulásával azonban szinte egy csapásra fagyos lett. Ennek valóban csak a Szlovák Nemzeti Párt az oka?

Az SNS a szlovák–magyar viszonyban biztosan nem tud pozitív szerepet betölteni. A mostani konfliktusnak azonban több előzménye és szintje van. Az elmúlt nyolc év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az MKP koalíciós kormányzati részvétele valódi együttélési modellé váljon. Nem született meg a kisebbségi törvény, mely a kisebbségek közjogi, parlamenti státusát, közpénzekből való támogatását – az éppen hatalmon lévő politikai pártoktól függetlenül – szavatolhatná. Egy másik szinten folyamatban van a megyei, járási, városi elitek cseréje. A dél-szlovákiai régiókban érezhetően sokféle indulat halmozódott föl az MKP-val szemben. Az államközi kapcsolatokban pedig megjelent a nemzetközi fórumok szintje. Mindenki meglepetésére Brüsszelben és Strasbourgban léptek fel a Fico-kormánnyal kapcsolatosan a leghatározottabban.

A Smer az uniós kritika mögött mégis azonnal egyfajta magyar összeesküvést vélt felfedezni. Elkerülendő, hogy a nemzetközi dorgálást ne zsugoríthassák szlovák–magyar ellentétté, nem lett volna bölcsebb, ha a magyar európai parlamenti képviselők kissé visszafogták volna magukat?

A szlovákiai képviselőkön kívül a helyzetet valószínűleg a magyarországiak ismerik a legjobban, s ebből nem is csináltak titkot. Ismerik Slota kijelentéseit, habitusát, magatartását, a Szlovák Nemzeti Pártnak a Mečiar-kormányban játszott szerepét, a kampányelőzményeket és azt, hogy a Smerben is vannak olyan személyek, akik az MKP kiszorítását kezdettől fogva fontos feladatnak tartották. A konfliktushelyzet akkor éleződött ki, amikor elkezdődtek a jegyzékváltások. Az új magyar és szlovák külügyminisztérium az egészből szemmel láthatóan presztízskérdést csinált.

Túllőttek a célon? Talán nem kellett volna diplomáciai szintre emelni a zászlóégetést?

A külügyminisztériumok mérlegelhetik, hogy mikor tiltakoznak. A diplomáciai feszültségek már a pozsonyi turistaügy kapcsán elkezdődtek. Már ott kiderült, nem tudjuk hatékonyan kezelni konfliktusainkat. A szlovák hatóságok láthatóan saját szuverenitásukat látták volna veszélyeztetni, ha azonnal bocsánatot kérnek, és az egész eljárást rögtön leállítják. A magyar sajtóban viszont már-már rutinszerűen „magyarverésről”, „atrocitásokról” beszélnek. Hovatovább a magyarországi átlag-újságolvasók azt gondolhatják, hogy Szlovákiában mindennap verik a magyarokat. Fontos kiindulópont lehetne: az államközi kapcsolatokat nem szabad csupán a kisebbségek jogvédelmére szűkíteni, másrészt viszont nem várható el a jó viszony ápolása az érintett államoktól akkor, ha a kisebbségeik jogai a másik országban sérülnek.

Vagyis helyesen tette az MKP, hogy a magyarországi politikusokat visszafogottságra intette? Budapest miért hajlamos túllihegni a dolgot?

A túlreagálásnak belpolitikai okai is lehetnek, a nagyobbik magyarországi ellenzéki párt nyilvánvalóan radikálisabb fellépést szorgalmaz. Ugyanakkor azt is el kell mondani: a vajdasági ügyek kapcsán kialakult egyfajta többpárti konszenzus arról, hogy a kisebbségi ügyekben nagyon határozottan kell jelezni, Magyarország ilyen jelenségeket nem kíván tolerálni. Azt, hogy Szlovákiában egy ilyen erőteljes magyar reagálás kiszámíthatóan bizonyos szlovák ellenlépéseket indít, az MKP tudja, ezért helyes, hogy megpróbálják a magyarországi megfontolásokat befolyásolni. Idáig a dolog jól működik. Akkor bicsaklik ki, amikor kiderül, hogy az MKP mögött Szlovákiában nem áll más partner; vagy ha a magyar kormány olyan helyzetbe sodródik bele, melyben maga is „besározódik”. Ilyen szituációkban mindkét részről rendkívül megfontoltan kell cselekedni.

A szlovákok az egyik legnagyobb problémát abban látják, hogy a magyarokban még mindig él a Trianon-komplexus. Ön szerint Trianon mennyire foglalkoztatja az egyszerű magyar embereket, s mennyire a politikusokat?

A trianoni kérdés mögött minden bizonnyal politikai játékok is húzódhatnak: mindkét oldalon akkor és azok veszik elő a békeszerződések, a határok, a kisebbségek ügyét, amikor és akik számára ez valamilyen politikai hasznot hozhat. A magyar és a szlovák közvélemény egy részénél ebben a tekintetben megállt az idő 1918-ban vagy éppen 1945-ben. Másoknak az egész kisebbségi kérdés nem létező probléma. Mindkét országban sokan vannak olyanok, akik nem ismerik, vagy nem akarják megérteni, hogyan működik a kisebbségi magyar vagy a kisebbségi szlovák világ. A magyarországiak közül sokan azt gondolják, a szlovákiai magyarok még mindig kényszerhelyzetben élik mindennapjaikat, a szlovákok pedig azt, hogy a kisebbségiek helyzete „fenékig tejfel”. A politikusok korábban azt mondták: Trianon megítélése teljes mértékben a történészek dolga! Amikor pedig hirtelen mégis meg kívánták oldani a „trianoni traumákat”, a történészek véleményét nem igazán szokták kikérni.

Az Európai Unióban mi értelme van arról gondolkodni, hogy bármilyen kényszerhelyzetet a határok eltörlésével lehet csak megoldani, amikor nemsokára mindkét ország belép a schengeni övezetbe?

A határnyitás folyamata többféle reakciót válthat ki: egyrészt azt a magától értetődő, természetes magatartást, ahogy a szlovákiai magyarok szabadon közlekednek a tiltások, útlevél- és vámellenőrzések nélküli határokon. A szlovákok viszont tartanak attól, mi lesz akkor, ha itt mindent szabad?! A magyarországi nemzeti oldal „nemzeti reintegrációról” beszél, miközben senki sem tudja pontosan, mit is jelenthet majd ez a korlátlan kapcsolattartáson túl. Schengen az eddig hátrányos helyzetű határrégiókban élő kétnyelvű kisebbségiek számára hozhat jobb életfeltételeket. Ma mindebből még alig látszik valami. Ezekben a térségekben közösen szorgalmazott befektetésekre, közösen üzemeltetett regionális közlekedési, munkaerő-közvetítő, oktatási, szolgáltatási, egészségügyi vagy éppen lelkészi hálózatokra lenne szükség. Ezen az államközi szinten tehát a trianoni alaphelyzetet a német–cseh vagy az olasz–osztrák modell tapasztalatait alkalmazva mielőbb fel kellene dolgozni.

A Dušan Čaplovič miniszterelnök-helyettes által emlegetett német–francia modellről mi a véleménye?

Nehezen látszik elfogadhatónak, mert az a szlovákiai magyar közösségre vonatkoztatva az elzászi aszszimilációs modell átvételét jelenthetné, ahol gyakorlatilag megszűnt a német nyelvű kultúra. Mindkét oldalon és az európai fórumokon is ragaszkodni kell ahhoz, hogy az itteni magyar közösségnek a jogai ne csak megmaradjanak, hanem lehetőség szerint törvénybe foglaltak legyenek, és ezek minél inkább valamiféle önkormányzati modell felé közelítsenek.

A szlovák–magyar történelmi megbékélésre már volt kísérlet, legutóbb Pavol Hrušovský még házelnökként tárgyalt erről magyar partnerével, sikertelenül. Ha az MKP kormánytagsága alatt nem valósult meg, a jelenlegi szlovák kormány mellett erre lát esélyt?

Éppen a sikertelen előzmények miatt érdemes ezt a témát nagyon megfontoltan megközelíteni. Csakis hosszabb, tervezett folyamat keretében képzelhető el, a kölcsönös jó szándék, a legmagasabb szintű támogatottság légkörében. Tartósan sikeres megbékélési politikáról több szintű, érdemi egyeztető munka és végiggondolt cselekvési terv alapján lehet szó. Mindenesetre a két köztársasági elnök társadalmi szintű akciókat kezdeményezett. Rengeteg ilyen rendezvényre lenne szükség. Sok a lehetőség, de még több a mulasztás. Ezért én alapvetően borúlátó vagyok. A jelenlegi szlovák kormánynak, amely megrögzötten a reciprok adok-kapok szabályhoz ragaszkodik, érdemes lenne belátnia, hogy a szlovákiai magyarok ügyét nem választhatja el a jószomszédi viszony kérdésétől, nem állíthatja szembe a kisebbségi magyar kérdés kezelését az államközi viszonyok javításával. Természetesen ezt a két szintet Magyarországnak is tudatosítania kell. A szlovákiai magyarokkal – hasonlóan a többi kisebbségi magyar közösséghez – mielőbb rendezett, a szlovák kormány által is ellenőrizhető és támogatható partneri relációkat kellene kialakítania. Mindez kedvezően hathatna az államközi kapcsolatokra is.

Mit gondol, nem lenne előbbre a megbékélés ügye, ha František Mikloško jelképes budapesti bocsánatkérésére lett volna valamilyen magyar válasz?

Ha Szlovákiában jelentős magyar politikai személyiség kapott volna hasonlóan jelképes kitüntetést, abban a helyzetben ő is kénytelen lett volna valamit mondani. František Mikloško vagy éppen Miroslav Kusý kiállásának értékét elismerve úgy látom, hogy a személyes gesztusok mellett nagy szükség van olyan testületi megnyilvánulásokra is, mint amilyen a két ország katolikus egyházának esztergomi megbékélési nyilatkozata volt. A kassai kormányprogram 60. évfordulója alkalmából megfogalmazott javaslat, amely szerint egy jóvátételi alap létrehozásával szimbolikusan elintézhető lenne ez a magyar részről nyitva tartott kérdés, valószínűleg számos érintett számára nehezen elfogadható. Sok olyan kényes kérdés van tehát, melyet egyetlen deklarációval nehéz orvosolni.

A megbékélést talán az iskolákban, a kölcsönös történelemtanítás megváltoztatásával kellene kezdeni?

Korábban azt hittem, generációról generációra ezt a folyamatot szépen le lehet vezényelni, de a szlovák–magyar kapcsolatrendszer ennél sokkal bonyolultabb. Az iskolai oktatás kétségkívül fontos, de nem mindenható. Pozitív mintákra, a gazdasági, kulturális területeken és a kisebbségpolitikában jó törvényekre, kezdeményezésekre, konkrét lépésekre lenne szükség. El kellene dönteni végre, mennyire tartja fontosnak egymást a két ország és a két nemzet. Nem csak azért lenne jó békésen együtt élni, hogy a nyitrai típusú botrányos esetek többé ne fordulhassanak elő, hanem mert mi, magyarok és szlovákok mindkét országban egyre inkább olyan, egymásba nyíló térben élünk, ahol meg kell találnunk az új együttélési szabályokat – éspedig lehetőség szerint a schengeni határnyitással nagyjából egy időben. A jelenlegi uniós helyzet egy házasság előtti állapotra emlékeztet: Bibó Istvánra utalva ma is azt mondhatjuk, frigyre nem lehet haraggal lépni, előtte mindent tisztázni kell, kivált, ha ez a házasság egyszer már, nyolvannyolc évvel ezelőtt, egészen más történelmi feltételek közt ugyan, de felbomlott.

Csakhogy létezik kényszerházasság is. Az utóbbi időben úgy tűnik, a Smer kezd úgy táncolni, ahogyan az SNS fütyül. Jó lenne, ha a megbékélés az SNS szája íze szerint történne?

Kizártnak tartom, hogy az SNS ebben a folyamatban bármilyen pozitív szerepet betölthetne. A felelősség tehát egyrészt a szlovák miniszterelnöké: meg tudja-e teremteni a kölcsönös bizalom feltételeit; tudomásul veszi-e, hogy az MKP és az általa képviselt szlovákiai magyar közösség érdekeinek figyelembe vétele nélkül nem lehet az államközi kapcsolatokban sem előbbre jutni? Másrészt Budapest is felelős azért, hogy a Fico-kormánnyal szembeni fenntartások ellenére a fenti feltételek teljesülése esetén ki tud-e alakítani valamilyen pozitív gyakorlatot. A két kormány közös felelőssége pedig az, hogy létrehozza, kiemelt támogatásban részesítse azokat az intézményeket, amelyek a jó kapcsolatok működtetéséhez szükségesek, ne pedig ellenirányba menjenek, ne sújtsák azokat a régiókat, amelyek összekötik a két országot. Trianon mára alapvetően a félreértések, a bizalmatlanság és a félelmek metaforájává vált. Ha lenne a mainál több alkalom az együttműködésre, közös gazdasági fejlesztésekre, akkor az emberek nagy többsége könnyebben felejtené a történeti sérelmeket és félelmeket.

Ön szerint minek kellene előbb lennie: a jelképes megbékélési nyilatkozatnak vagy a határ menti térségekre vonatkozó konkrét, régiófejlesztési tervnek?

A kettő szorosan összefügg. Önmagában a deklaráció a gyakorlati lépések nélkül nem old meg semmit. A dolog lényege az, hogy a politikai szöveg ne csak azt tartalmazza, hogy bocsánatot kérünk azért, mert itt élünk ezer éve egymás mellett. Arról is szólnia kellene, hogy kormányzati, államfői és általában az intézményi szinten milyen pozitív gyakorlat mellett tesszük le a garast – kormányoktól függetlenül. Ma viszont még attól lehet tartani, hogy nehezen kezelhető lokális konfliktusok más irányba terelik a kapcsolatainkat. Malina Hedvig esete azt példázza, hogy mindhárom oldalon változatlanul sok a feszültség. Magyarországon megint felerősödőben van a nacionalista csoportok hangja. Szlovákiában nyolc évi magyar kormányzati jelenlét után is kitapintható a konfliktusokkal fenyegető magyarellenesség. A szlovák kormány közvetlen beavatkozása az ügy kivizsgálásába nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi fórumokon is megrökönyödést váltott ki. A józan hangokat egy ideig mindkét országban elnyomták a felfokozott reakciók.

Ha már említette Hedvig nevét, megkérdezem: ön kinek hisz?

A szakszerű és pártatlan kivizsgálásnak hinnék a leginkább. Ebben a helyzetben elvben mindenkinek ahhoz fűződik elementáris érdeke, hogy feddhetetlen eljárás keretében – például, ha ezt a szlovák jogszabályok lehetővé teszik, valamilyen semleges szakmai megfigyelő bevonásával – a sértett ügyeit képviselők folyamatos tájékoztatásával folytassák a nyomozást. Ha szükséges, vizsgálják meg újra a rendőrségi nyomozás dokumentumait, a tanúmeghallgatások eredményeit, az orvosi látleleteket, a kihallgatási jegyzőkönyveket s valamennyi bizonyítékot! Úgy gondolom, az ügyészségi eljárás keretében mindez szakszerűen kezelhető. A magam részéről az ilyen eljárás eredményét várom, és abban reménykedem, hogy a teljes igazság kideríthető. A magyar közvélemény szimpátiája természetesen a diáklány oldalán van. A szlovák oldalon viszont azt szeretnék elhinni, hogy nem történt semmi. S ebben tulajdonképpen egyet is érthetünk. Hiszen milyen jó lenne, ha tényleg nem történt volna meg, ami megtörtént! A valóban megtörtént események okainak, motívumainak alaposan utána kell járni, s teljes egészükben fel kell őket tárni.