Sarah Brightman: Classics – The Best Of Sarah Brightman

Most, hogy elkezdtem hallgatni az albumot, 2001 karácsonya jutott az eszembe, az ünnep előtti felesleges lemezboltos látogatásaim. A történet azzal kezdődött, hogy az Egyesült Államokban élő ismerősöm a többi közt Sarah Brightman CD-jével, az operaáriákat és más klasszikusokat felvonultató Classics – The Best Of Sarah Brightman cíművel tért haza. Gondoltam, ez kiváló ajándék volna a fa alá egy rokonnak, így hát felkerekedtem, hogy én is beszerezzem, de hoppon maradtam. Körbejártam néhány lemezboltot, s amikor egy jó nevű boltban sem leltem rá a portékára, annak számítógépes rendszere sem tudta, hogy valójában mit keresek, gyanakodni kezdtem. Utánanéztem, és kiderült, hogy a CD Európában meg sem jelent. Furcsállottam, aztán el is felejtettem a sztorit, mígnem tavaly októberben az újdonságok között felbukkant a keresett hanghordozó ugyanazzal a borítóval, nagyjából ugyanazokkal a szerzeményekkel. Közel ötéves késéssel az öreg kontinensen is forgalomba hozták.

Sarah Brightman az énekesnők elitmezőnyébe tartozik, miközben jócskán kilóg onnan. Csak a rajongói ismerik igazán. Még szerencse, hogy ők világszerte sok tízezren vannak. Az átlagos zenehallgatók vajmi keveset tudnak róla, ami azzal magyarázható, hogy nem tartozik a média által favorizált előadókhoz. A közelmúltban az egyik brit rádióállomás közvélemény-kutatást készített, kiderült belőle, hogy a közönség többsége kizárólag egyetlenegy slágerhez tudja kötni a nevét, a világtalan olasz tenorral, Andrea Bocellivel előadott 1996-os Time To Say Goodbye (Con te Partiró) címűhöz, és azt tartották róla a legfontosabbnak, hogy a musicalguru, Andrew Lloyd Webber felesége vagy szeretője. Ráadásul ez utóbbi nem is igaz, a volt feleség a helyes megnevezés. Téves az a széles körben elterjedt nézet is, hogy Sarah Webber nélkül mit sem érne, közben a nevük valóban öszszeforrt, ám az énekesnő jóval nagyobb tehetség annál, minthogy leragadjon a szerzőnél, és kizárólag tőle függjön. Az elmúlt évek (is) igazolták, hogy a saját lábán is megáll, s ha mégis kell kis segítség, Andrew mindig kéznél van, a szép idők emlékére ír egy-két csodálatos dalt a volt asszonykának.

Az 1960. augusztus 14-én született Sarah eddigi karrierje három különböző időszakra osztható. A hetvenes évek végén diszkóénekesként tűnt fel, majd a nyolcvanas évtized első számú musicalénekesnője lett, a kilencvenes évektől pedig szólóelőadóként tevékenykedik. Hároméves korában már tánc- és balettórákra járt, kilencévesen klasszikus énekből vett leckéket. 1976-ban csatlakozott a Pan’s People nevű tánccsoporthoz. Két évvel később Arlene Philips táncegyütteséhez, a Hot Gossiphoz szerződött, velük készítette el debütáló dalát, az I Lost My Heart To A Starship Trooper címűt az akkoriban divatos spacedisco (űrdiszkó) jegyében, amelyet további felvételek követtek. 1979-ben feleségül ment a Tangerine Dream nevű együttes produceréhez, Andrew Graham-Stewarthoz. 1980-ban elment egy meghallgatásra, ahol Webber musicaljéhez, a Macskákhoz válogattak szereplőket. Az 1981. május 11-én Londonban bemutatott darabban Jemima szerepét kapta meg. Ezzel kezdetét vette pályafutásának második korszaka, a fantasztikus musicalénekesi karrier, bár ehhez kétségkívül kellett a szerelem is. Sarah elvált az első férjétől, és 1984-ben házasságot kötött Webberrel. Mint utólag kiderült, ez sem volt örökéletű, 1990-ben váltak szét útjaik, de csak a magánéletben. Ezalatt az idő alatt az énekesnő számtalan musicalben játszott. Az egyik legnagyobb sikere az 1986-ban bemutatott Az operaház fantomja női főszerepe, Christine volt. Az angol riporterek egyike akkortájt megkérdezte Webbertől, hogy művének főszereplője, a riasztó külsejű zeneszerző, aki őrülten szerelmes egy gyönyörű, fiatal szopránba, mennyiben tekinthető önéletrajzi ihletésűnek…

Az énekesnő 1992-ben José Carrerasszal énekelte el a barcelonai nyári olimpia himnuszát, az Amigos para siempre címűt, amelynek zenéjét Webber írta. Szólókarrierje a kilencvenes években kezdődött, miután találkozott új producerével és barátjával, Frank Petersonnal, segítségével elkezdte a klasszikus zenét poppal vegyíteni. Együttműködésük első gyümölcse az 1993-as Dive című album. Ezt követte ’95-ben a Fly, amelynek egyik szerzeménye, az A Question Of Honour világsláger lett főleg annak köszönhetően, hogy Henry Maske és Graciano Rocchigiani nagy érdeklődéssel várt bokszmérkőzésének felvezető zenéje volt. A következő évben Maske búcsúmeccsén a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb és legszebb duettje, az említett Time To Say Goodbye (Con te Partiró) csendült fel.

Az énekesnő karrierje töretlenül ível felfelé: szép sorban jelennek meg a stúdiólemezei: a ’97-es Timeless, a ’98-as Eden, a 2000-es La Luna, a 2002-es Encore után a legutóbbi, a Közel-Kelet zenéjét poppal ötvöző Harem című 2003-ban került a boltokba.

Akik nem igazán ismerik Sarah Brightman repertoárját, nem biztos, hogy az Európában a karácsonyi piacra kiadott Classics – The Best Of Sarah Brightman című komolyzenei válogatásával kellene kezdeniük a megismerését, az azonban egyértelmű, hogy a folyamatból ez sem maradhat ki.