Requiem egy íróért

Hiszen nemcsak a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalomnak és szellemi mozgalmaknak, s nemcsak a második világháború alatti szlovákiai magyar kulturális közösségnek, illetve a csehszlovákiai magyarság 1945– 1948 közötti üldöztetésével, jogfosztottságával szembeni értelmiségi ellenállásnak, hanem az 1960–1970-es évek nyugati magyar esszéírásának összmagyar viszonylatban is figyelmet érdemlő alakjai közé tartozott. Pedig életében csupán két vékony füzetkéje (Peremmagyarok az idő sodrában, Pozsony 1941; Réforme et révolution et Pannonie, franciául, Brüszszel 1962), s élete alkonyán két kis könyvecskéje (Requiem egy országrészért, München 1975; Malomkövek között, Stuttgart 1977) jelent meg; életművének újság- és folyóiratkötegek lapjai közé zárt túlnyomó része csupán jóval a halála – gyakorlatilag a rendszerváltás – után került feltárásra és kiadásra (elsősorban a Kalligram Kiadó jóvoltából), de ennek a munkának még ma sem értünk a végére.

Gyermekkorát az első világháború és az ország- és hazavesztés árnyékolta be; később az immár az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaságban felnőtt első magyar értelmiségi nemzedék és fiatal szellemiség egyik meghatározó alakja lett. A második világháború idején a fasizálódott Pozsonyban fejt ki barátjával, Szalatnai Rezsővel – Esterházy János lapjainál – alig burkoltan antifasiszta publicisztikai tevékenységet, majd a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni üldöztetésekor vállaltak ugyancsak Szalatnaival akár több intézménynek is elegendő feladatot magukra a jogfosztottak, megalázottak védelme és segítése érdekében. 1946-ban azzal a céllal hagyta el szülővárosát, Pozsonyt, hogy lehetőségei szerint Budapestről segíthesse ugyanezt a munkát. Rákosi személyi kultusza és a kommunista diktatúra eluralkodásával a belső emigrációt választotta: előbb Mosonmagyaróvárra, majd Sopronba húzódott vissza vidéki gimnáziumi tanárnak, s a pedagógusi hivatásban élte ki ambícióit. Az 1956-os forradalmi események is ez utóbbi helyen találták: az október végi, november eleji eseménydús napokban a soproni történések egyik főszereplője volt. A megtorlás elől Ausztriába menekült, de néhány év múlva – itt sem lévén nyugta bizonyos zaklatásoktól, egyes emigráns körök áskálódásaitól – innen is továbbment, s végül a német szövetségi köztársasági Stuttgartban telepedett le, s az innen száz kilométerre levő reutlingeni pedagógiai főiskolán talált magának – őt mindennapi ingázásra kényszerítő – könyvtárosi állást. Az 1960-as évek derekára aztán úgy tűnt: révbe ért: családja egzisztenciálisan is rendezett körülmények közé került, ő maga pedig a nyugati magyar emigráció és irodalom tekintélyes szavú gondolkodója, alkotója lett.

Ezt a keservesen kiküzdött, végre-valahára révbe jutott életet váratlan balesete zavarta meg 1969 vége felé, s bár ezután még rendbejött, a következő esztendőtől egyre erősödő halálfélelmek gyötrik. Majd jelentkeztek szívproblémái is, melyek mind teljesítőképességét, mind kedély- és idegállapotát erősen befolyásolták. 1973 márciusában érte az első szívinfarktus. Kórházba került, ám alighogy újból lábadozni kezdett, állapota megint romlani kezdett. Ettől kezdve nem vállalhatta többé az utazást sem, így könyvtárosi munkáját sem folytathatta. Legközelebbi barátai vigasztalták: „aritmiás szívvel is élhetsz és dolgozhatsz odahaza”, s biztatták: írjon ki magából mindent, azt, „hogyan csaptak be minket Közép-Európában”. S ő, gyengülő szívvel, megfogadta ez intelmeket, s nyilván a halál közelségének érzete is belejátszott abba, hogy nekilátott egyberendezni a – Cs. Szabó László találó kifejezésével – „rotációs újságok mocsarában” kallódó, a napi robot és a megélhetési kényszerek miatt szétszórt írásait.

Ilyen értelemben hosszú évek várakozását teljesíti ki a Requiem egy országrészért című emlékezéskötetének 1975-ös megjelenése, ami utolsó éveinek – ha nem egész életének – egyik legfontosabb eseménye volt. A könyvecskére a megkomponáltság és a töredékesség egyként jellemző; egész is lett, torzó is maradt egyszerre. A légiesült, ködbe tűnt szülőföldnek, volt-hazának szentelt szimfonikus zenemű, melyben az idő orgonabúgásáé a vezérszólam. Megható, heroikus kísérlet a könyv az elmúlt idő rekonstruálására, a bentté lett kint visszahelyezésére a konkrét térbe és időbe. Igazából ez a könyv tette Peéryt – hatvanöt éves korára! – íróvá, szentesítette íróságát, író voltát. S bár megjelenését meglehetősen kisszámú – ám egyöntetűen elismerő – sajtóvisszhang fogadta, egyértelmű elégtételt jelentettek számára a levélbeli baráti elismerések, értelmezések (Borbándi Gyulától, Borsody Istvántól, Cs. Szabó Lászlótól, Ferdinandy Györgytől, Gál Istvántól, Gáll Ernőtől, Illyés Gyulától, Méliusz Józseftől, Padányi-Gulyás Bélától, Szalatnai Rezsőtől, Sztáray Zoltántól, Szabó Zoltántól például). Magam úgy gondolom: a Requiem egy országrészért a kisebbségi (szlovákiai magyar) sors és lélek tanulmányozásának egyik alapműve, de – ezen túlmenően – ugyancsak perdöntő felismerésekkel és gondolatokkal gazdagítja a polgárrá válás folyamatáról, a polgár-lét jellegzetességeiről és felelősségéről, valamint a közép-európai népek együttélésének ismertetőjegyeiről szóló irodalmat is. Ráadásul a könyv a legkevésbé sem könnyű tollal papírra vetett publicisztika, nem egymástól elkülönülten született írások ilyen-olyan egyberendezésű véletlenszerű gyűjteménye, hanem tömény – és apró, leheletfinom részleteiben is cizellált – irodalom, minden mástól jól észrevehetően elkülönített, egyénített beszédmód, alaposan átgondolt egységes – monográfiaszerű – egész, a legjobb nyugatos esszéíró-hagyomány vállalása, a magyar emlékirat-irodalom legértékesebb lapjainak továbbírása.

Az írói kiteljesületlenséggel együtt járó belső kínok, a munkássága-értékei méltó elismerésének az elmaradása (személyét hiába övezte kellő figyelem és tisztelet), az ilyen értelemben vett mellőzöttség- és szinte kozmikussá növesztett magányérzete persze Peéry személyiségjegyeiben is felismerhető nyomokat hagytak. Érzékenyen és meghatódottan, hálával eltelve reagált minden apró figyelmességre. Amikor például Borbándi Gyula felköszöntötte hatvanadik születésnapján, válaszában Peéry arról beszélt, hogy ez a figyelem mennyire jólesik neki, egy olyan embernek, aki „a Kárpátok kebeléből elsodródván immár a harmadik országban próbálja a magányt, s aki így megszokta a süket ködfalakat a szíve körül”. Újabb könyveket tervez mégis, amikor – átadva magát a Requiem egy országrészért sikeréből ráeső fénysugarak emberi melegének – váratlanul újabb infarktus terítette le. A felismerés – hogy írói tervei megvalósítására már nem lesz ideje – főbe kólintotta, de méltósággal vette tudomásul a fenyegető jövőt. ĺrt egy rövid önéletrajzot az esetre, ha valami végzetes dolog történnék vele, a túlélőknek ne legyen gondjuk életrajzi adatainak előkeresésével. A tömörségében is megrendítő kis szöveg végül már valóban csak a halála után látott napvilágot – írónk keze írásával –, a posztumusz mű, a Malomkövek között borítóján, illetve elején. E könyvének megjelenését, melybe húsz publicisztikai írását sorolta be, már nem érhette meg. A válogatás és a sajtó alá rendezés még az ő munkája, s eljutott hozzá a könyv nyomdába adásának híre is. Olvashatta továbbá a könyv kiadója, Szépfalusi István neki szóló, 1977. november 3-i levelét is, melyben a bécsi evangélikus lelkész írásai megjelenési adatait rögzítő jegyzetanyagot és publikációs jegyzéket kért tőle, s az iránt érdeklődött, hogy a nagybeteg író a könyv megjelenését követően vállalna-e egy esetleges stuttgarti könyvbemutatót.

A 1960-as évek végén már nyilvánvaló volt, hogy írónk valahai hazatérése egyre távolabbi álom mindenki számára. Hozzá legközelebbi barátja, Szalatnai Rezső mondta ekkor egy baráti beszélgetésen, hogy Bió – diákkorától ez volt Peéry beceneve – most már addig nem tér(het) haza, „míg Nagy Imrének szobrot nem állítanak” Budapesten. Ez az idő – Nagy Imre 1989-es újratemetése, illetve a rendszerváltás – a két jó barát számára túl messzinek bizonyult. 1977. március 23-án, életének hetvenharmadik évében meghalt Peéry testvérként számon tartott, szívbéli barátja, Szalatnai Rezső. Budapesti temetésén a halálosan beteg emigráns természetesen nem vehetett részt. Nem sokkal élte azonban túl Szalatnait – ugyanazon év november 11-én hajnalban, hatvannyolcadik évében Peéry beteg szíve is megszűnt dobogni. Temetésére négy nappal később, 1977. november 15-én, a stuttgart-degerlochi temetőben, délelőtt háromnegyed tizenegykor került sor.

A stuttgarti magyar evangélikus lelkész megtagadta tőle, hogy – a magyar emigráción belüli alantas torzsalkodások miatt – megadja neki a végtisztességet. Peéry régi ismerőse és tisztelője, Szépfalusi István – aki, az író másik kiadója, Molnár József szerint, az egyetlen magyar pap volt Nyugaton, „aki tudja, kit temetünk, aki nem a szokványos egyházi temetések unalmas monológját darálja le a katafalk mellett, hanem a halotthoz méltóan tudja felhívni a gyászoló közönség figyelmét, mit veszítettünk, mi, magyarok, magyar emigránsok Peéry halálával” – írónk özvegyének kérésére november 14-én éjfélkor Bécsben felült a Münchenbe induló gyorsra – a távolság Bécs és Stuttgart között hétszáz kilométer –, hogy másnap délelőtt elmondhassa gyászbeszédét a ravatalnál. Igen ám, csakhogy éjjel egy órára kiderült, hogy az adott szakaszon baleset történt, és a vonat egyáltalán nem közlekedik. Mit tehetett volna lelkészünk – hazarohant, autóba vágta magát, s indult. De hogy még bonyolultabb legyen a dolog, és még bizonytalanabb a megérkezése, Salzburg és München között olyan hóvihar kerekedett, hogy lépésben tudott csak haladni. Münchenben még fölvette Molnár Józsefet, s végül is nagy izgalmak közepette, fél órával a gyászszertartás kezdete előtt ott voltak a stuttgart-degerlochi ravatalozóban. Gyászbeszédében a bécsi evangélikus lelkész író a pozsonyi Bódé Ferenc utcától a stuttgarti Schöttlestrasséig húzódó életutat, a közép-kelet-európai történelem sorsfordító megpróbáltatásokkal és viharokkal teli szakaszát festette a gyászolók elé. Ézsaiás Könyvét idézte; a bibliai – tehát az örök emberi – párhuzamok fényében elevenítette meg Peéry korának tektonikus mozgásait, történelmi-társadalmi-erkölcsi tanulságait:

„…Jöjjetek, szálljunk vitába! – mondja az Úr. Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú. / Ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival. / De ha vonakodva elpártoltok tőlem, fegyver pusztít el titeket. Az Úr szája szólt: / Milyen paráznává lett a hűséges város! Jogossággal volt tele, igazság lakott benne, most pedig gyilkosok! / Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel keveredett. / Vezéreid megátalkodottak, tolvajok barátai. Mindegyik szereti a megvesztegetést, ajándékot hajhász. Az árvák igazát nem védik, az özvegy peres ügye nem kerül eléjük…”

A „paráznává lett” „hűséges város” természetesen a szülőhely, a 20. század eleji és a két világháború közötti Pozsony. Átvitt értelemben, általánosítva a diktátorok és diktatúrák által sarcolt, elfajzott kelet-közép-európai térség. Az ítélkező Úr szavaiból kibomló apokaliptikus képsor akárha Peéry életének kulisszáit s néhány szereplőjét villantaná fel. Molnár József jegyezte föl Peéry temetéséről, hogy a viszonylag népes gyászoló gyülekezetben – özvegyének német rokonsága mellett – mindössze három-négy magyart lehetett látni csak: „Megborzongtam – idézte fel az érzést a müncheni kiadó, melyet e látvány, illetve felismerés keltett benne. – A magyar nép egyik leghűségesebb fiát temetjük, egy fél országnak kellene a sírja körül tolongnia, de még csak a közelben lakó emigránsok sincsenek jelen. Az emigrációban magyarként nemcsak élni, de még meghalni sem érdemes – gondoltam. Idekint végül mindenki magára marad: még a koporsódnál sincs barát.” Nem volt jelen a temetésen sem a magyar, sem a szlovákiai magyar írótársadalomból senki, nem voltak ott sem a szülőváros, sem Budapest, Mosonmagyaróvár vagy Sopron követei, s amikor néhány héttel a temetés után Molnár József rákérdezett az özvegynél, hogy kapott-e valamely magyar írótól részvétnyilvánító levelet, a válasz – a „nem” – szíven ütötte őt: „Nehéz visszatartani a szégyentől és a megalázottság érzésétől feltörő indulataimat: senkitől... senkitől. Ő, akinek módjában állott volna más népet választania magának, lehetett volna apja után német, lehetett volna opportunista szlovák, mint egyik nagybátyja, ő a magyart választotta...”

S utolsó kívánsága is az volt, hogy fejfáján a keresztneve ne német változatában: Rudolfként, hanem magyarul: Rezsőként szerepeljen. ĺgy történt, hogy a stuttgart-degerloch-i temetőben magyar név is található az egyik sírkereszten: Peéry Rezsőé. De a sors itt sem mulasztotta el, hogy egy utolsó fricskát mutasson írónk felé: Molnár József azt is följegyezte, hogy az írónkat befogadó sírba szúrt fakereszten Peéry nevének é betűjéről lemaradt az ékezet, s keresztneve ő betűje is – miként a gyászjelentésen – ö-vé rövidült, ami a müncheni nyomdász-kiadónak Márai Sándor „döbbenetes látomását” juttatta eszébe az emigráns-sorsról: „...A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.”

Befejezésül, emlékezésünk végén, olvassuk hát mi is kicsit tovább a másik – felvidéki – száműzöttet, Márait.

„Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,

Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...”

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?

Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A rádióaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen.

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.”

(Márai Sándor: Halotti beszéd, 1950, részlet)