Rengeteg az adósságunk önmagunkkal szemben

A mestereimnek lényegében Zsilka Lászlót, Fónod Zoltánt tartom, és – bármennyire meglepő, hiszen sok rosszat tett velem is az életben – Szarka Istvánt. Újságíróbojtárként ő tanított meg a levelezési rovatban kiválasztani azokat a leveleket, amelyekben érezni lehetett a riporttémát.

Milyen volt akkoriban újságíróskodni?

A 60-as évek a szlovákiai magyar irodalomban, a színjátszásban s ebből adódóan a szlovákiai magyar újságírásban is egyfajta másodvirágzás volt. Beérett az első olyan generáció, amelyik értelmiséginek mondhatta magát, és vezethette az akkor felnövekvő fiatalokat, akik közé én is tartoztam. A 60-as években, minden eszmei kaloda és korlátozás ellenére volt például az újságírásban egy belső emberi melegség. Volt egy műhelymunka, ami nagyon fontos, és ma hiányzik. Akiről úgy érezték, van benne tehetség, azzal foglalkoztak. Lényegében sok mindenről lehetett írni, persze kellő körültekintéssel. Aki az akkori Új Szót visszalapozza, rá fog jönni, hogy a kötelező első, második oldalon kívül, ahol Novotný elvtárs és egyéb pártfunkcionáriusok beszédei vannak, a szlovákiai magyarságról szólt az újságírás. Ez adott egyfajta ragaszkodást, összetartást és összetartozást. Akkoriban a szlovákiai magyar sajtónak óriási szerepe volt abban, hogy megmaradtak, gyarapodtak a magyar iskolák. Igaz, a jogfosztottság éveiről nem igazán lehetett írni, de ezernyi más emberi problémáról igen. Vagy arról, micsoda közösségteremtő ereje volt például a Csemadoknak. Aki visszalapozza főleg a 60-as évek hazai magyar sajtóját, rengeteg tényt, dokumentumot talál arról, hol mi történt, kinek a vezetésével. És ez jó érzés volt.

Hogyan emlékszik vissza ’68-ra, az akkori történésekre?

A szerkesztőségen belül is voltak feszültségek, volt egy konzervatív és egy reformszárny. De elsősorban azok a dolgok kerültek napirendre, amelyek a szlovákiai magyarságot érintették. Először jött komolyan szóba a jogfosztottság, a szlovákiai magyarság jogállásának kérdése. Voltak, akik ezt forszírozták, és voltak, akik legjobb esetben eltűrték. Meggátolni azonban nem lehetett. ĺgy jutottunk el 1968 augusztusáig, ami vízválasztó volt. A mai napig emlékszem arra, ahogy az Új Szó rendkívüli számai készültek, egy viszonylag szűk kör által. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, de tény, hogy a reformok iránt érzékeny és azt forszírozó csoport készítette ezeket a rendkívüli számokat, amelyeket aztán 69-70-ben már illegális számoknak minősítettek. A konzervatív szárny zöme viszont be sem jött a szerkesztőségbe, csak amikor már világos volt, hogy az élet milyen mederben folyik tovább.

1968-ban 22 éves volt. Tudatosítja az ember ilyen fiatalon, milyen történelmi helyzetet él meg?

Van egy érdekes történetem. Augusztusban volt a magyar táncdalfesztivál döntője Budapesten, én 20-ára még ott maradtam, aznap jöttem haza. Mint később kiderült, az utolsó vonattal. Amikor az esti vonattal megérkeztem Pozsonyba, az állomáson már nagy nyüzsgés volt, mindenféle katonatisztek mászkáltak. Akkor Főréven laktam, trolival még normálisan hazajutottam, hajnalban pedig benyitott a hálószobánkba az apósom, aki ezt soha nem tette meg, azzal, hogy „Péter, itt vannak az oroszok.” Azt hittem, rosszat álmodott. Félálomban nem gondoltam arra, hogy katonatiszteket láttam előző este a nagyállomáson. Összekaptam magam, kimentem Főrév főutcájára, ahol akkor már rengeteg katonai jármű volt, forgalom azonban semmi. Abban a szerencsében volt részem, hogy nem voltam soha katona, úgyhogy bevetésben akkor láttam életemben először tankot. Úgy éreztem, be kell mennem az Új Szóba. Valami hajtott. Főrévről begyalogoltam a belvárosba, ott is rengeteg tank volt már, az emberek nem tudták, mi következik. Nagyon feszült és nyomott volt a hangulat. Az elsők között értem be a szerkesztőségbe reggel 8 és 9 között. Lézengtünk ott egy páran, és akkor döntöttük el, hogy megcsináljuk az első rendkívüli kiadást.

Aztán jött a normalizáció. Hogyan zajlottak ezek a dolgok, s milyen indokkal küldték el 1970-ben?

Akkorra a frontvonalak már régen adottak voltak: kire mondják, hogy jobboldali opportunista nézeteket vall vagy Dubček-párti, és ilyen, akkor használatos megbélyegző közhelyeket. Én azt kaptam, hogy jobboldali opportunista vagyok, támogattam a reformszellemet. Kipenderítettek az utcára többedmagammal együtt. Ez nem mártírság, az élet így hozta. Amikor utcára kerültem, úgy döntöttem, megpróbálkozom legalább egy üzemi laphoz bejutni. Úgy tűnt, sikerülni is fog. Elmentem a pozsonyi elektromos művekbe, mert az ő lapjukról lett volna szó. Mai napig nem értem, hogyan tudtam volna műszaki dolgokról írni, de ha az ember fiatal, és szorult helyzetbe kerül, és családja van, másképp gondolkodik. Megállapodtunk az elektromos művek akkori illetékesével, hogy másnap jöhetek a belépési papírjaimért. Boldogan hazamentem, másnap mentem a szóban forgó űrlapokért, és azt mondta nekem ugyanaz a férfi, hogy úgy döntöttek, ezt a helyet nem hozzák létre. ’89-ben, amikor rehabilitáltak, és megkaptuk a különböző iratainkat az Új Szóban, megtaláltam azt a levelet, amelyről úgyis tudtam, hogy megszületett. Az Új Szó pártszervezetének akkori elnöke, ugyanaz a Szarka elvtárs, aki pár évvel korábban a témakeresés rejtelmeibe avatott be, írt egy levelet, mely szerint nem javasolja a párt, hogy én egy üzemi lapnál mondjuk, a transzformátorokról írjak. Ma már nem tudok ezekre az emberekre haragudni. De egy óriási iskola volt számomra, mert sok mindenről másképp kezdtem gondolkodni, így 1989 annál felkészültebben ért, mert nagyon jól tudtam, hogy mi az, ami megvalósítható, és mi az, ami nem, vagy amit azonnal meg kell oldani, mert később „elkenődnek” a dolgok.

Miről kezdett másképp gondolkodni?

Lényegében arra jöttem rá, hogy vannak rendszerek, amelyek megreformálhatatlanok. Hogy a kompromisszumoknak is van egy határa. Hogy az embernek úgy kell véleményt mondania, hogy azt, ha lehet, ne kelljen visszavonnia. Ez volt az az időszak, amikor meg kellett tapasztalnom, hogy sokkal több az ismerősöm, mint az őszinte haverom és barátom. Mert ez a bélyeg az emberen ’68-tól egészen ’89-ig rajta volt. És ami a legkellemetlenebb volt: nagyon sokszor éreztették velem – és nyilván másokkal is –, hogy megtűrt személy vagyok. Szóval a tehetség ilyen körülmények között nem igazán bontakozhatott ki, és ez egy elég rossz érzés. Erről nagyon nehéz beszélni. Hogy rengeteg terved, elképzelésed van, sok mindent szeretnél, és azt kell tudatosítanod, hogy most nem alkalmas rá az idő. Nem azért, mert lusta vagy, hanem mert olyan ideológiai korlátok közé szorítanak, amelyek ezt nem teszik lehetővé. A mai napig érzem, hogy nekem az a 18-20 év hiányzik. Hiába írtam álnéven, szignókkal publikáló skriblerként mondjuk színikritikát, mert a Csemadokban a színházat bízták rám, én sok minden mást is szerettem volna csinálni. Ez az, ami hiányzik. És ez az, ami ’89 után nekem szakmailag a kiteljesedés lehetőségét adta. Gondolok itt most a Vasárnapban megjelent interjúsorozatra, amikor azt mondtam magamnak, hogy a szlovákiai magyar sajtó megérdemel minden héten egy nagyinterjút. Egyesek akkor azt mondták, ezt lehetetlen győzni. Ha összeszámolom, 120 ilyen interjút készítettem, és a legmagasabb politikai körök, sőt államfők dolgozószobájába jutottam be. Ez jóleső érzéssel tölt el. És azt is igazolva érzem, micsoda „bénakacsa-repülés” volt az az időszak, amikor ezt nem csinálhattam. De nem szégyelltem főszerkesztő-helyettesként kimenni a kilencvenes évek elejének tüntetéseire sem, és tudósítani. Hogy ott legyek, első kézből lássam, halljam, mi történik. Csak azért, hogy ha a következő héten az az illető, aki ott szónokol, az interjúalanyom lesz, halljam, hogy mit mondott. Végtelenül fontosnak tartottam, hogy ott legyek akár még a Szlovák Nemzeti Párt tüntetésein is. Nem a tüntető tömegben, hanem ott, ahol a többi újságíró állt. Mert úgy érzem, hogy a valamirevaló, becsületes újságírás kulcsszavai a tájékozódás, a tájékoztatás és az igazságkeresés. És ehhez az kell, hogy benne légy a dolgok sűrűjében. Hogy ne csupán a hírekből tájékozódj. Az őszinte és független újságíró az csak a szabad gondolat szolgája lehet, és ahhoz ott kell lenned. Ha nem megyek ki, nem élem meg például azt a helyzetet, amikor Václav Havel végigment a pozsonyi Főtéren František Mikloškóval, aki akkor a parlament elnöke volt, és rájuk rontott a tömeg. Én ott voltam akkor 20 méterre Haveltől. Mert az élet úgy hozta. Amikor aztán Havel fogadott Prágában, tudtam vele erről beszélgetni, mert nem másodkézből hallottam. És ez csak egy példa a sok közül.

Említette, hogy hiányoznak az életéből azok az évek, amikor kényszerpályán mozgott. 1989 után egy időre mégis felhagyott az újságírással, amikor miniszterelnök-helyettesi szóvivőként és főtanácsadóként tevékenykedett.

Kihívás volt számomra ez a feladat, az élet és a mindennapok túloldaláról kaptam bepillantást abba, ami korábban is érdekelt. Roppant fontosnak tartom viszont, hogy mindezt úgy tehettem, hogy megmaradtam független gondolkodásúnak. Csáky Pál miniszterelnök-helyettes elfogadta, hogy nem leszek a párt tagja, hanem mindig szabadon nyilváníthatok véleményt, hogy mit gondolok erről vagy arról a kérdésről. Ez nyilván abból adódott, hogy nagyon régen ismerjük egymást. Számomra nagyon lényeges volt, hogy ne kelljen pártkatonává válnom. Tény azonban, hogy bizony ez a hat év is hiányzik, és 25 évet nehéz pótolni egy pályából.

Miben látja a ’89 előtti és a ’89 utáni újságírás közötti különbséget?

1989 után elérkezett ugyan a korlátlan lehetőségek időszaka, de ennek sajnos az az ára, hogy ma nincs műhelymunka, lényegében nincsenek a szlovákiai magyar újságírásnak nagy öregjei, kevés a publicisztika, riport a szó klasszikus értelmében alig van, vagy csak elvétve. A szlovákiai magyar olvasó sok mindenről tudomást szerez, ami a nagyvilágban történik, meg arról is, ami vele történik, de többnyire csak a tudósítás és a hírek szintjén. Újságírásunk sok tekintetben nem él együtt a szlovákiai magyarság hétköznapjaival. Azért, mert hiányzik a riport, ahol az egyszerű ember gyakrabban megszólalna, ahol az újságíró az olvasóra bízná, hogy kinek van igaza: annak, aki panaszkodik a riportban, vagy az újságírónak, aki így vagy úgy látja ezt a helyzetet. Sok a szám, sok a statisztika, sok hír van, de nem bontakozik ki mögüle az ember. A másik dolog, ami jó lenne, ha változna: a szlovákiai magyarság, sajnos, nagyon mostohán és felületesen bánik a saját múltjával. Vétkesen keveset szerepelnek azok az emberek, akik nagyon sokat tettek a közösségünkért. Ezért jó, hogy például az Örökhagyók című kötetben több mint százan vallottak szülőföldről, hazáról, nemzetiségről. És igazán sok ilyen ember van még ő rajtuk kívül. Ráadásul múltkor például azt mesélte nekem valaki, hogy a Csemadok levéltárából rengeteg olyan anyag tűnt el az évek folyamán, ami valahol az egész múltunkra, meg a táncmozgalmunkra, a színjátszó mozgalmunkra vonatkozik. Ez az, ami hiányzik, ami végleg nincs, és ez az, ami pótolhatatlan. Azért tartom fontosnak szóba hozni ezeket a dolgokat, mert felnőtt egy új nemzedék, amely előtt nyitva áll a világ, de a szülőföldje ez marad. Még a mi nemzedékünknek kell különböző mérföldköveket és mezsgyéket kicövekelni, hogy a fiatal generációnak legyen mihez nyúlnia, ha majd ez érdekli. Mert hogyha mi, akik még emlékszünk bizonyos dolgokra, vagy akik még tehetnek érte, ezt nem tesszük le az asztalra, akkor a sötétben fognak tapogatózni a ma felnövekvő fiatalok, és még csak nem is okolhatók majd azért, hogy mához húsz évre gyökértelenek lesznek. Ez a fontos, azt hiszem. Ezért tartom a szívügyemnek, hogy minél több olyan jel és mű, vallomás maradjon, ami a ma 20-25 évesek számára, ha érdekli őket, fogódzót jelenthet. Ezért vállaltam például a Múzeumi Szalont. Ezért javasoltam, és sikerült is megcsinálni az Örökhagyókat; azért találtam ki a hazai sajtófotósainkat bemutató kiállítást. Rengeteg olyan emberünk van, aki megérdemelné, hogy tudjunk róla. Például a rádióban a minap volt a stúdióvendégem Gombik Róbert plébános, aki szlovákiai magyarként a hetvenes években egyetlenként és elsőként írta alá a Charta 77-et. Mégis alig van jelen a köztudatban. Persze, ez nem kisebbíti Duray Miklós érdemeit, aki 1983-ban írta alá a Chartát. De tudnunk kell azt, hogy van egy Gombik Róbert is. Úgy érzem, rengeteg az adósságunk önmagunkkal szemben, és fennáll a veszélye annak, hogy ezek a dolgok, sajnos, önhibákból másodlagossá válnak.

Mitől lett az újságírás az élete? Ami miatt a mai napig érdekli?

Nyilván egyfajta elhivatottságot jelent számomra. Ez ugyan elég közhelyes szó, mondok hát egy más példát: a házasságtöréshez is szenvedély kell. És alkalom. Akárcsak az újságíráshoz. Ha valaki úgy érzi, hogy ezt tudja szenvedéllyel csinálni, akkor nem igazán tud tőle szabadulni. Mindegy, hogy nyomtatott médiában dolgozik, vagy a rádióban, élőszóval. De a rádióban sem mindegy, hogy konzervműsort készítesz, amit később sugároznak, vagy pedig élőben van módod beszélni, ahol ott a pillanat varázsa. Ami visszahozhatatlan. Ez az, ami izgalmas, ami megfogja az embert. Nagyon örültem, amikor a Pátriában 2004 telén lehetőséget kaptam, hogy a Délidő című műsort élőben készítsem ez a legőszintébb rádiós műfaj. Ahol nekem is alaposan fel kell készülnöm, tudnom kell, miről akarok beszélni. Ugyanakkor azt is tudnom kell, hogy az az én műsorom, még ha politikussal beszélek is, és egyenrangúan társalgunk problémákról. Ilyenkor az ember úgy érzi, érdemes volt a mikrofon elé ülnie. De aki végiglapozza a Huroktánc című kötetemet, ugyanezt láthatja. Hogy nem szolgaian kérdezni szoktam csak az alanyaimat, hanem társalgok velük. És e társalgásból, ahol érvelési kényszernek teszem ki őket, sokkal valósabb kép alakul ki róluk, mint hogyha pusztán beszélni hagynám őket.

Rengeteg újságírói műfajt művel, sokrétű, tájékozott újságírónak tartják. Melyik zsáner áll a legközelebb a szívéhez?

Pályakezdőként a riportra esküdtem. Hazai viszonylatban pár évvel idősebb pályatársamat, Tóth Mihályt tekintettem a példaképemnek, aki akkor az Új Szó sztárriportere volt. De már akkor rengeteget olvastam például Ruffy Pétert, az Élet és Irodalom riport rovata pedig akkoriban e műfaj csúcsa volt. Utána évekig nem esküdtem semmire, örültem, hogy ha névtelenül is, de egyáltalán írhatok, például színikritikát. Amikor a rendszerváltás után visszakerültem az Új Szóba, először általános főszerkesztő-helyettesként, aztán a Vasárnap vezető szerkesztőjeként is nagyon megszerettem az interjút, a társalgás értelmében. A riportírás mára egy kicsit távol került tőlem, amit nagyon sajnálok, de most úgy érzem, a dialógus a fontos, hogy a valóságról beszélgessek emberekkel. Mert joguk van arra, hogy bármiről véleményt alkossanak, és azt csak úgy lehet, ha megkérdezem és meghallgatom az illetőt. Holnap fogom sorrendben az utolsó vasárnapi jegyzetemet felolvasni a Pátria rádióban. Tréfásan azt szoktam mondogatni, hogy 2004. február 1-jétől 2007. január 28-ig én bizony többet prédikáltam ünnep- és vasárnapokon, mint némely pap. Viszont úgy érzem, ennek is megvolt a visszhangja, mert nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Elmondhattam sok olyan dolgot, ami a hétköznapjainkat érinti.

Legutóbbi publicisztikai kötetében éppen ezeket a jegyzeteket gyűjtötte egybe, Napjaink címmel. Az ön napjai most hogyan telnek?

A Napjainkon kívül két további kötetet is megjelentettem az elmúlt időszakban. Az Örökhagyók a szlovákiai magyar köz- és kulturális élet azon jelentős személyiségeinek vallomásait adja közre, akik az elmúlt években állami kitüntetést kaptak munkásságukért. Ugyancsak kötetben látott napvilágot az általam kezdeményezett és összeállított Fotóvilág 1948-2006 című kiállítás anyaga központi lapjaink hivatásos sajtófotósainak munkáiból. Mint említettem, a rádióban ezen a hétvégén hangzik el a Napjaink utolsó jegyzete, e sorozatnak is szeretném megjelentetni a második kötetét. A rádiótól pedig felkérést kaptam a Délidő folytatására, egy negyedóra plusz műsoridővel. Emellett, természetesen, továbbra is nagyon sokat akarok beszélgetni. S keresni fogom a lehetőségét annak, hogy olvasóként más is részese lehessen a társalgásainknak.