Régi vers, mai próza – József Attila és Dúdor István

A lapszerkesztők, az azóta Magyarországra áttelepült Varga Imre és Tóth László mindenesetre örömmel fogadták és szívesen tették közzé Törvény és ítélet című alkalmi versemet. ĺgy, huszonöt év távlatából visszatekintve egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy éppen az akkor népszerűsége csúcsán lévő Nagy László-i költészetből kiemelt sor szerepel mottóként, nyomatékkal: „Törd fel a törvényt, ne latold!”

Annak ellenére, hogy ennyi idő elteltével patetikusnak, idejétmúltnak, kissé modorosan nyúlósnak találom az egykori szavalóversenyeken gyakran előadott opust, az Ötven év – ötven vers sorozatban megjelent versválogatásban mégis felvállaltam. Ennek éppen az az erkölcsi tartalom és üzenet az oka, melyet a vers József Attila, Nagy László, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Szilágyi Domokos és sok más nagy huszadik századi költői előd sorsának, példájának és elhivatottságának felidézésével is közvetít az elkövetkező nemzedékeknek.

Meglehet, hogy az akkor általam patetikus sorokba öntött „szeretetparancs” túlontúl idealizált és a mindennapokban igencsak nehezen megvalósítható. Egyvalaminek azonban – míg az emberiség fennáll – alapvetően mindenkor jelen kellene lennie ahhoz, hogy valamennyire elviselhessük a létezés elemi viszontagságait, hogy legalább valamennyire élhetővé tegyük mindennapjainkat, hogy lakhatóvá varázsolhassuk ezt az egyre zsugorodó sárgolyót.

Ez pedig egy valamirevaló vizuális művészetben nem más, mint a legrafináltabb technikai eszközökön is átsütő, minden külsőség mellett is kifejeződő RÉSZVÉT. Nem a velejéig képmutató, gépiesen hamis hivatalos részvétnyilvánításokra és nem is a sokszor egymás tekintetét kerülve elmormogott, máris a busás családi örökségre sandító „őszinte részvétem”-re gondolok, hanem arra a mindenhol jelenlévő részvétre, mely – mondhatnám – már maga a Jóisten. Ami persze szintén fából vaskarika lenne az úgynevezett „szubjektív emberi tényező” kiiktatásával. Szabatosabban – József Attilát idecitálva – mindez így hangzik: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. / E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét. / Hiába hazudozol.”

Kevéssé közismert, hogy ebben a tekintetben mennyire közös alaphangoltságú a József Attila-i életmű fő vonulata és Kosztolányi Számadás című verse, mely a fentebbi összefüggéseket szintén alátámasztja: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, / nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van – / boldog akartál lenni és hiába, / hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan, // inkább egészen és kínzó-csigába, / mint félig így, alkudva oktalan, / ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába, / vagytok ti itt a földgolyón sokan. // Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, / templomba, kórházakba, börtönökbe / lassan vonul a roppant karaván, // siess te is oda, igaz körödbe / s – égő kanóc – lobogj velük örökre / elégedetlenség szent olaján.”

Itt érkeztünk el talán ahhoz a ponthoz, mely a papírlap fehér terében vonalakká mozgalmasulva érintkezik Dúdor István – régies szóhasználattal élve – képírói, modelljein keresztül kibontakozó világábrázolásával, annak emberi-művészi valóságtartalmával.

Néhai barátommal folytatott vívódó, önemésztő beszélgetésekre, bölcselkedésekre való emlékeimből tudom, hogy alkotás közben is mennyire Ady, József Attila és a regényíró Dosztojevszkij nyomasztó világában, életműveiknek milyen felülmúlhatatlanul személyes és elementáris emberi érintettségben élte az életét. Rá szintén érvényes Dosztojevszkij Sztarecának egy léthelyzet valós ismeretére adott válasza, mely szerint „igen, tudom, mert megtapasztaltam...”

Bő húsz évvel ezelőtt bizonyos „csak a javát akarók” – bohém, kicsapongó életmódját megfékezendő – egy Léva melletti elmegyógyintézet alkohol-elvonókúra részlegén kezeltették. E kényszerűségből adott helyzetben ugyanúgy viselkedett, ugyanazt az alkotói gesztust tette, mint költői eszményképe, József Attila. Önmaga belső világát modelljeire kivetítve, helyzetükbe sorstársként beleélve magát, kétirányú azonosulással fejezte ki azt a bizonyos művészileg is hiteles, részvétteljes emberi állapotot és alaphelyzetet, melynek mindannyiunkban közösnek kellene lennie.

Mindent összegezve, végezetül – az ünnepelt költőt még egyszer megidézve –, így vethetjük egybe az itt megnyilvánuló hallottakat és látottakat (a [Magad emésztő…] címen jegyzett vers egyébként az Eszmélet negyedik szakaszát részben megismétli):

„Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát,

s így mindegyik determinált.

ĺgy él a gazdag is, szegény is,

így szenvedünk, te is meg én is,

s még jó, ha az ember haragja

nem az embert magát harapja,

hanem valaki mást,

dudás a fuvolást,

én téged és engemet te, –

mert mi lenne, mi történhetne,

ha mindig magunkba marna

az értelem iszonyú karma?”

(Elhangzott a „József Attila–Dúdor István: Gyémánthegyen” című képvers-kiállítás diósgyőri megnyitóján. Dúdor Istvánnak 1984-ben, a lekéri elmegyógyintézetben készült rajzait a Lilium Aurum Kiadó gondozásában 2003-ban megjelent azonos című kötetből vettük át.)