Patonai úr és a kopaszok

Patonai úr, a borbély, az utcánk végében lakott. Magas, meglepően vékony, ugyanakkor erős csontú ember volt. A hatvanas években is urazta mindenki, de hogy ezt hogyan érte el, és hogyan nem lett baja belőle, senki se tudta. Egyébként pedig nem is firtatta. A Patonai úr az Patonai úr, és kész. Ő így teremtődött. Borbély létére lobogó sörénnyel rendelkezett, vagy tán éppen azért – a borbélyt nincs aki megnyírja, hiszen ő az egyetlen nyíró szakember a faluban.

Csavargásaink közben anyánk a legváratlanabb pillanatokban csípett el bennünket az utcán, megragadta a hajunkat, jelezve ezzel, hogy üstökünk már megragadható, tehát túllépte a kritikus hosszúságot, pénzt nyomott a kezünkbe, és úgy, ahogy voltunk, néha egy szál fecskegatyában, máskor egy-egy átszálló kíséretében, elindított bennünket az utca város felőli végére, a Patonai úrhoz. A borbély semmin sem lepődött meg, se azon, hogy koszosak, izzadtak vagyunk, se azon, hogy szinte meztelenül kuporgunk, sorunkra és sorsunkra várva a műhely homályos sarkában.

– Beülni a székbe! – rendelkezett, amikor sorra kerültünk. – Csikó legyen, vagy hátul is marad valami, kérem tisztelettel?

A csikó borostás fejet jelentett, melyen néhány rövid tincset meghagyott a homlok fölött. Marad, Patonai bácsi, valami maradjon hátul is, nyökögtük bizonytalanul, mert szerintünk a csikófrizura a gyerekotthonosoknak meg a Dugóéknak volt való – a nálunk is szerencsétlenebbeknek és szegényebbeknek.

– Nem bánom – hagyta ránk hadari beszédével Patonai úr –, csak aztán anyátok el ne páholjon benneteket a végén!

Ez bántó megjegyzés volt, és mi hiába szabadkoztunk, márpedig anyánk nem szokott verni bennünket, ezt a borbély meg se hallotta. Csattogtatta fekete ollóit, iromba hajnyíró gépeit, hullott a haj a földre és a nyakunkba kanyarított borbélykötényre, mi pedig a tükörben nekivörösödve, mert valamitől szégyenkezve, figyeltük átváltozásunkat. A végén bepúderezte a nyakunkat a nagy pamacsával, megvárta, míg kitüsszögjük magunkat az orrunkba szállt por után, és már lódított is kifelé bennünket az ajtón.

Patonai úrról számtalan legenda kerengett Abonyban, leginkább a hosszú lábait, a gyors járását és hadari beszédét figurázták ki az emberek. Persze, kellő tisztelettel. Még Sanyi bátyámnak is volt története Patonai úrral, annak a nagybátyámnak, aki a szódást megverte Reich néni boltja előtt. E szerint vígan hajtotta nagyapám lovait – a tatának akkor még voltak tehenei, lovai az istállóban, saját szekere, melyen terményt szállított magának, másoknak, s nem kellett önként fölajánlania a téesznek, ahová be sem lépett, állatokat, kocsit, de még az állatok szerszámait is; így, ezért a be nem lépésért, nagy árat fizettettek vele. Bele is roppant.

Szóval, fütyörészett Sanyi bátyám a bakon, az állatok hatalmas, ringó hátában gyönyörködve, amikor az út szélén, jobbról, leelőzte őt Patonai úr elmaradhatatlan borbélytáskája.

– Üljön föl, Patonai úr! – ajánlotta föl az ingyen fuvart Sanyi bátyám, de a borbély tagadólag rázta Beethovenre emlékeztető üstökét.

– Kedves vagy, Sanyikám – szólt vissza távolodóban –, ne haragudj, de nagyon sietek!

Azon viszont még Patonai úr is meglepődött, amikor egy nyári délelőtt a bátyámmal megjelentünk nála. Rutinosan a csikó felől érdeklődött, mi pedig, lakonikusan és férfiasan csak annyit mondtunk: kopaszra a nullás géppel, Patonai úr. Kopaszra!

A borbély szó nélkül és sértődötten dolgozott rajtunk, a kopasz fejhez nem kell szakember, éreztette velünk a tekintette a tükörben, de azért megcsinálta becsülettel. Persze, nem állhatta meg, hogy távozáskor utánunk ne vesse: szeretném látni, amit ezért anyátoktól kaptok, szarosok!

A teljes lekopaszodásnak gyakorlati oka volt. Ha ugyanis leszöktünk a téglagyári tóra, és anyánk valahol, a téglagyár valamelyik takarásából elénk toppant, azonnal a hajunk után nyúlt, és ha nedvesnek találta, már repültek is a pofonok. Időnk viszont csak ritkán adódott a szárítkozáshoz. Kopasz fejen nincs mit szárítani, röhögtünk egymáson, és már trappoltunk is a tó irányába.

A téglagyári tótól joggal féltettek bennünket szüleink. Az iszapja teli volt üvegszilánkkal, belehányt és elrozsdásodott éles vasakkal, ki tudja, milyen fertőzésekkel. Mi ezekkel nem sokat törődtünk, ha elvágtuk a talpunkat vagy a lábunkat, mindaddig nyomkodtuk a sebet, amíg az vérzett. Így fertőtlenítettünk. A következő pillanatban már a porban tapicskoltunk vele, nyilván a további fertőtlenítés érdekében.

Este diadalmas mosollyal, vagy inkább vigyorral vártuk haza a munkából anyánkat. Amikor belépett, elállt a szava a megdöbbenéstől. Két kopasz fej világított a negyvenes égő sárga fényében, a fegyenc külsejű fiúcskák a tulajdon gyerekeire emlékeztették. Aztán, ahogy a meglepetése alábbhagyott, akkora fülest cserdített le a bátyámnak, hogy még az én fülem is csengett belé. Ugrottam volna, kifelé az ajtó résén, de anyánk is résen volt, így aztán kopasz fejem búgján csattant a tenyere.

– Ezt miért kaptuk? – indult fel a bátyámban a hamiskás igazságérzet.

– Megmondtam, hogy nem mehettek le a tóra fürödni! – válaszolta elgyötört szomorúsággal anyánk.

– Honnan veszed, hogy a tón voltunk? – próbáltam megtámogatni a bátyám bátorságát bizonytalanul, de mégiscsak számon kérő hangon. – Csak nem vizes a hajunk?

Erre felröhögtünk mindketten. Anyánk nem nevetett velünk.

– Valóban nem vizes a hajatok – mondta anyánk –, ha csak Patonai úr be nem áztatta a műhelyében a szemétkosarát. – Ezen valamennyien vihorásztunk egy kicsit. – De vajon honnan kerültek az agyagfoltok a fejbőrötökre? Csak nem Patonai úr kent össze benneteket?

Megadtuk magunkat, beláttuk, anyánkkal szemben semmilyen furfang nem elég hatékony.

– Takarodj, hülye kopasz! – lökött el magától a bátyám, amikor az ágyban oda akartam bújni hozzá.

Mintha csak én lennék a hunyó abban, hogy potyára kopaszítottuk le magunkat. Erre már ütni kellett. Ütöttem. Ököllel, keményen, csontra. Ő is ütött. Ököllel, keményen, gyomor tájékra. Felugrottunk, és csépelni kezdtük egymást. Aztán egy nagy reccsenéssorozat, az ágydeszkák sorra leszakadtak alattunk, mi a deszkákkal együtt zuhantunk le a földre. Az ágykeretek üresen meredeztek fölöttünk a homályban. A konyha felől hallottuk anyánk fenyegetően közeledő hangját, egymásra villant a tekintetünk, s már a legnagyobb egyetértésben ugrottunk ki az ablakon, ki a kert elrejtő sötétjébe. Fölöttünk a tiszta nyári égen hatalmasan ragyogtak csillagok.