Ötven éve volt a legendás angol – magyar

Kedvesen, közvetlenül fogad, mosolyogva invitál be kertes családi házába. Ahogy az előszobába lépünk, már megakad a tekintetem a falon lévő relikviákon; régi zászlók, labdák, fotók, serlegek őrzik az egykori kitűnő labdarúgó pályafutásának emlékét. A nagyszobában ülünk le, ahol a fal mellett egy szép nagy vitrinben további kupák, serlegek, szobrok sorakoznak, szinte minden tárgy az egykori dicsőséget őrzi.

Örülök, hogy az egykori Aranycsapat legjobb formában lévő játékosával találkozhatok. Hogyan tartja magát ilyen remek kondícióban?

Hál istennek, nincs semmi komolyabb bajom, legalábbis nem tudok róla. Minden nap reggel fél hétkor kelek, megyek vásárolni, és mivel kertes házban lakom, mostanában rengeteg levél hullik le a három nyírfánkról, azt kell összesöpörnöm. De van egy hétvégi telkünk is Esztergom mellett, ott is van mit csinálni. Sokfelé hívják az embert, az országhatáron túlra is, nemrégen Léván voltunk, de Erdélyben is jártunk. Nem teszünk különbséget, mindenhová örömmel megyünk, mert szeretnénk valamit visszaadni azoknak az embereknek, akik annak idején szurkoltak nekünk. El kell vállalni ezt a közszereplést, még ha kicsit nehéz is.

Milyen ünnepségeken vett részt az évforduló kapcsán?

Tegnap a Sándor palotában, Budapesten, fönn a Várban fogadott bennünket a Köztársasági Elnök úr, és tőle kaptuk ezt a gyönyörű emlékérmet. Majdnem két órát töltöttünk együtt, megnéztük közösen a 6:3-ról készült filmet és közben beszélgettünk az eseményekről. Hála istennek ez a mérkőzés a magyar labdarúgás történetébe úgy beleivódott, hogy az emlékek még mind a mai napig megmaradtak a magyar emberek szívében. Akkor, 1953 november 25-én egész más politikai viszonyok között élt a nemzet. A háború után a sportban lelték örömüket az emberek és a 6:3, meg az ‘52-es olimpián elért sikerek valahogy visszaadták az embereknek az önbecsülésüket és azt, hogy érdemes magyarnak lenni.

Hol kezdődött a pályafutása?

Amerre a labda gurult, mindig arra mentem én is. Emlékszem, az előszobánkban az asztal lába volt a kapu és a Képes Sportból nézegettem, hogy a Toldi, a Sárosi, meg a Zsengellérék milyen szögből, milyen testtartásból rúgják a labdát. Próbáltam őket utánozni, és talán sikerült, hiszen már gyerekfejjel, 17 éves koromban mindkét lábbal jól tudtam kapura rúgni. Ekkor a Dombóvári Gimnáziumba jártam, ahol a negyvenes években volt már futballpálya és futópálya is. Dorogra csatárként kerültem Dombóvárról Pécsen keresztül, és 10 gólt rúgtam az 1941-es szezonban. Amikor ‘49-ben kiöregedtek a hátvédek, az edzőmnek az volt az ötlete, hogy én vegyem át a szerepüket. Én szakemberrel akkor, és azóta sem vitatkozom. Rosszul esett a döntése, de ha akkor nem fogadtam volna szót, akkor most nem ülnénk itt, és nem beszélgetnénk.

Egy évre rá, 1950-ben már bekerültem a magyar válogatottba. Az első, bemutatkozó mérkőzésemen Bulgáriában már a harmadik percben gólt rúgott mellőlem a balszélső – állítom, hogy lesen volt –, de megadta a bíró. Azon a meccsen végül is jól szerepeltem, hiszen Grosics és Bozsik mellett engem emeltek ki, mint legjobbakat a csapatból. Hazafelé jövet a vonaton a Sebes Guszti bácsi behívott a fülkéjébe, és azt mondta, ha rendes leszek, és jól játszom, bekerülhetek az ‘52-es helsinki olimpiai csapatba. Én akkor azt gondoltam – dombóvári parasztgyerekként és dorogi bányászgyerekként –, hogy nincs olyan dolog a világon, amit ne tennék meg ennek érdekében. Hat évig játszottam a nemzeti tizenegyben úgy, hogy egyszer sem cseréltek le és 49 mérkőzésen mindössze háromszor kaptunk ki.

Van-e olyan emléke az 1953-as mérkőzés után, amire máig szívesen emlékszik?

A korabeli világsajtó szerint labdarúgásban Anglia, Brazília és Magyarország volt a világ három legjobb csapata. Az angolok a 90 éves jubileumukra minket hívtak meg, és azt gondolták így teszik fel a koronát a teljesítményükre. Akkoriban a hírek csak Hegyeshalomig terjedtek, tehát fogalmunk se volt arról, hogy az angolok mit tudnak, és ráadásul a novemberi mérkőzés előtt 10 nappal a svédekkel csak egy keserves 2:2-t játszottunk. Ezen a mérkőzésen itt volt az angol szövetségi kapitány, és a svédeknek is angol edzőjük volt akkoriban. Lehet, hogy azt gondolták, hogy minket 2-3 góllal is megvernek majd az angolok. Párizsban játszottunk ezután egy edzőmecscset, ahol 18 gólt sikerült rúgnunk, ami kicsit visszaadta az önbizalmunkat. Aki látta a filmet, a kivonuláskor látszik a feszültség az arcokon, a mieinkén és az angolkén is. Vajon ki mit tud? Nem ismertük egymást. Hál’ istennek Hidegkúti már a 41. másodpercben megnyugtatott bennünket egy góllal. Talán sokan emlékeznek Puskásnak arra a tingli-tangli cselére, ami után azt a gyönyörű gólt rúgta. Azt hiszem, sem előtte, sem utána nem rúgtak ilyen gólt. Kellett a győzelemhez az is, hogy nálunk a csapatban 4-5 világklasszis futballozott, no meg Sebes Guszti bácsi is kiváló szaktudásával. Mi, a kisegítők, akik ezekkel a játékosokkal egy csapatot alkottunk, hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy egy ilyen eredmény megszülessen. Ez volt az a meccs, ami felröpítette a magyar labdarúgást a világ tetejére.

Azt talán kevesen tudják, hogy a labdarúgás mellett a Dorogi Szénbányáknál is dolgozott.

Mindenkinek volt munkahelye és elsősorban a munkahelyén keresett pénzből élt. Persze volt kollektív prémium is, aminek a lényege az volt, hogy minél több mérkőzést nyerjünk. Dorogi viszonylatban reggel 7-8 órától 12-ig bent kellett lenni a munkahelyen. Mivel volt érettségim, én hivatali munkát végeztem és ‘58-tól a felvételi irodának voltam a vezetője a Dorogi Szénbányáknál. 1960-ban hagytam abba a futballt, de utána is edzősködtem.

Kijár még ma is a dorogi csapat mérkőzéseire?

Szombatonként játszik a csapat, de én általában pont ezeken a napokon nem vagyok itthon, mert ezekre a napokra szólnak a meghívásaim. Nekem két hazám van: Dombóvár, ahol megszereztem a labdarúgás alapjait, és Dorog, ahol ezt az eredményt elértem. Köszönet mindkét városnak a segítségért.

Mit gondol, mitől lehetne újra sikeres magyar labdarúgás?

Hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ez az álom megvalósuljon. Először a fejekben, és a szívekben kellene rendet tenni. Akkoriban az embereknek a gondolkodásmódja, a mentalitása egészen más volt, amit a háború sem tudott eltörölni, egyetlen politikai rendszer sem tudott megváltoztatni. Talán ezért is volt jó a magyar sport abban az időben. A vasárnap azért volt vasárnap, mert futballmeccs volt. Még a plébános is más időpontba tette a litániát, ha tudta, hogy meccs van. Az a játékos, aki kimegy a pályára, annak úgy kellene játszania, hogy kíváncsiak legyenek rá. 90 percig hajtsanak, tegyenek meg mindent azért, akinek a mezét viselik, legyen ez egy kis falu, vagy egy egész ország.