Otthon a tűz és a jég országában

Feleségével csehül, fiaival magyarul, a vendégekkel izlandiul beszélAz utóbbi években csak nyári vendégként találkozhattunk önnel Szlovákiában, most azonban egy különleges alkalom hozta önt Pozsonyba. Mondhatom úgy, hogy haza? Egyáltalán, hol a hazája?

Bonyolult dolog, de úgy is mondhatnám, hogy Európa a hazám. A gömöri Pelsőcre is, Reykjavíkba is, sőt az apósomékhoz, a morvaországi Přerovba is van szerencsém hazaérkezni. ĺgy alakult az élet. De azért a legrégebbi haza az igazi. Pozsonyba a Hummel Nemzetközi Zongoraversenyre jöttem: meghallgatni, megnézni, mi újság itt a zenei életben, megtapasztalni, mit csinálnak az olaszok, a japánok, a koreaiak, mert Izlandon azért az elmúlt tizenöt évben nem sok ilyen versenyen vettem részt. S ha már itt vagyok, a diákomat is elhoztam magammal. Tulajdonképpen tanulni jöttünk. Ezen túl természetesen kellemes élmény feleleveníteni a régi versenyek hangulatát, könnyeit és derűit.

Most már nem versenyez.

Negyvenhárom éves fejjel már kinőttem belőle. Tanárként figyelem a zenei életet.

A reykjavíki zeneakadémia tanáraként. Mit kell tudnunk róla?

2000-ben alapítottuk, én voltam az egyik alapítója, s azóta is a zongora tanszék vezetője vagyok. Azt megelőzően csak konzervatórium volt Izlandon, amely baccalaureatusi képzést nyújtott. A kifejezést ne keverjük össze a bakaleóval: ezt a szót a spanyolok használják, így nevezik az izlandi sóshalat.

Végigült egy hetet a Vigadóban, ahol annak idején ön is játszott Lisztet a pozsonyi közönségnek.

Ez egy gyönyörű terem. Kétszer szerepeltem itt, egyszer a Szlovák Filharmóniával, egyszer pedig a prágai FOK zenekarral játszottunk Bartókot és Beethovent. A mostani versenyen többször is elhangzott Beethoven harmadik zongoraversenye, úgyhogy ez külön ajándék volt számomra.

Idestova tizenöt éve él Izlandon. Elevenítsük fel, hogyan került ilyen messze a hazájától!

A főiskola és a katonaság után két évig tanítottam a kassai konzervatóriumban, azután jött a meghívó Izlandról. Ennek egyrészt anyagi vonzata volt, másrészt egyfajta kalandnak tekintettük, hogy láthassuk, megtapasztalhassuk a nyugati világ egy szeletét, amelyet addig eltitkoltak előlünk. 1990 szeptemberében mentünk ki, akkor még úgy hittük, egy-két évre. Tizenöt lett belőle.

S mennyi lesz belőle?

Ez a jövő titka. Másfél évtized alatt befutott tanár és zongoraművész lettem Izlandon. A reykjavíki zongoratriónak vagyok a zongoristája, és két iskolában tanítok: a főiskolán és a konzervatóriumban. A konzervatórium megmaradt középfokú iskolaként; oda 16-18 éves korukig járnak a gyerekek a gimnázium mellett. A főiskola viszont állami rendszerű felsőoktatási intézmény, ahol művész- és tanárképzés folyik. Úgyhogy most már erős a kötődés.

A jobb életminőségen túl Izland több lehetőséget is nyújtott az ön számára, ami itthon nem biztos, hogy összejött volna.

Nehéz megmondani, mi lett volna, ha itthon maradunk. Mindenesetre a reykjavíki ténykedés eredményeként a trióval játszhattam Franciaországban, az Egyesült Államokban, egy másik kamarazenekarral Kaliforniában, Amszterdamban, Párizsban és Bécsben turnézhattam.

Lenka, a felesége szintén zenész.

Igen, de ő orgonista és kóruskarnagy, ami inkább a templomi zenéhez kötődik.

Izlandon fontos szerepe van az egyháznak, az egyházi zenének.

Ez így van, hiszen az ország lakosságának kilencvenöt százaléka vallásos, főleg evangélikus, ezért a templomokban sokkal meghatározóbb a profi zenei élet, mint máshol Európában. Többször hívnak zenekart, hogy oratóriumokat, kantátákat, miséket adjanak elő a klasszikus irodalomból. Annak idején itthon a templomi zene csak amatőr szintű volt. A templomoknak jó a felszereltségük, jó orgonáik vannak, az akusztikájuk is kiváló, de azért nem lehet leszűkíteni a zenei életet csak erre, hiszen ott van a szimfonikus zenekar, a hangversenyterem, az opera, a Nemzeti Színház. Attól azért persze messze vagyunk, hogy bigott vallásossággal illessük az izlandiakat.

Hogy néz ki egy napjuk?

Mivel mindketten zenészek vagyunk, az életünk eltér a normálistól. Mikor mások pihennek, mi dolgozunk. Az iskolákban általában délután tanítok, a kóruspróbák is estefelé vannak, délelőtt viszont új műveket tanulok, és összejárunk a kollégákkal próbálni. Szombaton, vasárnap van a legtöbb koncert, ezért nehéz normális közösségi életet élni. De azt hiszem, ezzel minden zenész így van.

Szabadnapok?

Az csak akkor van, ha csinál magának az ember. Ha azt mondja: na, most már elég, legyen egy szabad szombat. De mindig fennáll a lehetőség: valaki felhív azzal, hogy énekeljünk, játsszunk egyet. Az ünnepek, a karácsony, a húsvét – főleg a feleségemnek – elég zsúfoltak, teli vannak istentiszteletekkel, misékkel. A nyári szünidő azonban általában szabad; ilyenkor próbálunk meg pihenni, utazni.

Gyermekeik már tősgyökeres izlandiaknak mondhatók?

Nagyobbik fiam tizenhat éves múlt, egyéves korában került ki, a kisebbik tizenkettő, ő már Reykjavíkban született. Természetesen tökéletesen beszélik az izlandi nyelvet, tanulnak angolul és dánul, valamint csehül és magyarul.

Miért éppen dánul?

Mert Izland 1944-ben vált függetlenné a Dán Királyságtól, pontosabban akkor alakult meg az Izlandi Köztársaság. A dán tehát még mindig a világra nyíló kapu az izlandiaknak, és lesz is sokáig. A légi közlekedésnek például negyven százaléka Dánián keresztül zajlik, és Koppenhágából naponta öt gép jár Izlandra.

Mostanra megszokták az idegen országot? Egy időben kacérkodott a gondolattal, hogy a szülőföldhöz közelebb kellene költözni.

Minden kezdet nehéz. Amikor kiutaztunk, feltettük magunknak a kérdést, meddig bírjuk. Aztán amikor az országon belül is költöztünk – mert kezdetben a keleti partvidéken éltünk, onnan mentünk a fővárosba –, új szerepek jöttek, új munka, új ismerősök. A munka és a tartalmas élet odaköt bennünket.

Nem fél attól, hogy az itteni közönség elfelejti?

Most már nem ismer senki. Ahogy az elején említette, főleg nyáron és főleg pihenni járunk haza, de biztosan lehetne találni lehetőséget itthoni fellépésekre. Igaz, én is felejtek. Néha összefutok egykori ismerősökkel, nézem az arcokat, és bizony töprengenem kell, ki is az illető.

Hová helyezné a Hummel-versenyt?

Nagyon rangos verseny kerekedett belőle, hiszen ha jól számolom, harminc versenyző jött az egész világról. A színvonal sokkal magasabb volt, mint reméltem. A döntőbe hatan kerültek be: egy amerikai, két olasz, egy orosz, egy magyar és egy tajvani versenyző.

Ez elég egzotikusan hangzik. Ott is jó iskola van?

Azt nem tudom, de utána érdeklődtem: a tajvani fiú Bécsből érkezett, az ottani Hochschule diákja. De lehet, hogy az amerikai srác is Hollandiában tanul. Ez azért elég nagy távolság ahhoz, hogy valaki a Távol-Keletről iderepüljön. Annak idején más volt a helyzet itthon is, amikor a minisztérium küldte ki a versenyzőket. ĺgy sikerült nekem is versenyeken részt vennem.

A Hummel-verseny adott-e alkalmat, hogy lemérje, hol tart a mai szlovákiai zenei élet?

A verseny kiváló volt, valamennyi versenyző gyönyörűen játszott, öröm volt hallgatni őket. Kötelező volt egy Hummel-etűdöt előadni, majd a harmadik fordulóban egy Hummel-zongoratriót kellett játszani a szlovák hegedűssel és csellóssal. Jól összeállították a műsort, minden téren kipróbálták a tehetségeket. Ebből persze nem tudtam lemérni, hol tart a mai zenei élet, azzal csak a rádióban, egy-két lemez hallgatása közben van módom találkozni. A szlovák előadóművészek közül egyébként sokan külföldre kerültek, elsősorban Németországba, Hollandiába, Spanyolországba – főleg a rendszerváltás első pár évében, amikor sokan keresték a helyüket. Néhányan visszajöttek, de sokan kint maradtak. Volt azért egy zavaró momentum is ezen a versenyen. Amikor a Duna ligetfalui partján elkezdődött az Elton John-koncert, beszűrődött a dob zöreje... Ez sajnos régi tünet. A Vigadónak – annak ellenére, hogy gyönyörű koncertterem – nincs megoldva a szigetelése; elsősorban a villamosok zaja szűrődik be az utcáról, de ha a szomszédos kaszinóban erős zene szól, az is behallatszik. Kérdés, hogy a jó zeneteremből kellene-e kiköltöztetni a Szlovák Filharmóniát, vagy a külső zajokat kellene elszigetelni valahogyan. Szerintem – természetesen – a filharmóniának kellene maradnia.

Beszéljünk még Izlandról, az ottani életről.

Izland az ellentétek országa. Minden turisztikai ismertető azzal kezdődik, hogy a jég és a tűz országa, mert a sziget teli van tűzhányókkal és gleccserekkel. Fák nincsenek, homok és kő akad bőven, néha holdbéli a táj, de a partvidék délnyugati része aránylag sűrűn lakott. Itt gyönyörű a természet, a fák, a virágok, a pázsit. Európa más részein ismeretlen zöld szín tobzódik, ami esetleg a skandináv vagy a skót tájból ismertebb. Csak a nyarat és a telet ismerik. A téli és a nyári napfordulót megünnepeljük, főleg az utóbbit, amikor a sötétséget felváltja a világosság. Közvetlenül a sarkkör alatt élünk, ami azt jelenti, hogy télen alig két-három óra a nappal, nyáron viszont alig megy le a nap egy szűk félórára. Mindkettőt nehéz megszokni. Nyáron például „este” besötétítünk, de kint zajlik az élet, éjjel kettőkor vígan csicseregnek a madarak, nyugodtan lehet golfozni, vagy újságot olvasni.

Tudja-e, hány magyar él Izlandon?

Azt pontosan nem tudom, de van izlandi–magyar baráti szövetség, amelyet a munkám miatt sajnos ritkán látogatok. Egyébként magam is tagja vagyok az izlandi–szlovák–cseh klubnak. Ezek természetesen nem működnek pontos program szerint, de jó tudni, hogy az ember alkalomadtán felhívhat valakit, elbeszélgethet, főleg ha zenész az illető. Egyébként sok magyar zenész él Izlandon. Zongoristák, karvezetők.

Mikor fogadták el önöket izlandinak?

Szerintem mindjárt az első napon. A faluban – ahol dolgozni kezdtünk, a keleti parton – már előttünk volt egy magyar kolléga, így nem tűntünk csodabogárnak. A lakosság összefogott, hogy minket is megtanítson izlandiul. Ez aránylag jól sikerült. Megbecsülnek bennünket, de nagy segítség az is, hogy a főiskolán taníthatok.

Végül is ott fizet adót... Nem is keveset. Egy régebbi beszélgetésünkben említette, hogy Izlandon nagyon magas az életszínvonal, és a hiányzó kultúrát egyszerűen meg tudja venni. Nyugodt az élet, ismeretlen a korrupció fogalma, szinte nincs bűnözés.

Aránylag nyugodt az élet. A stressz azért ott is megvan, főleg az időjárástól, meg aztán az izlandi ember nagyon szeret dolgozni, és néha túlhajtja magát. Többen két-három munkahelyen dolgoznak.

Gondolom, nincs munkanélküliség.

Vendégmunkások vannak, főleg olyan munkára, amelyet az izlandi nem szívesen végez. De az életszínvonal főleg annak köszönhető, hogy nagyon dolgos nép, hajlandó reggeltől estig gürizni. Hétvégén viszont nagyon ki tudnak kapcsolni. Mint minden skandináv országban, itt is népszerű a tánc, az éjszakai élet.

Azért ott is változik a világ. Ott is megjelentek például a kínaiak.

Bevándorlók mindig jönnek, végül is mi is azok vagyunk. Sok lengyel, kínai él Izlandon, de vannak a Fülöp-szigetekről is munkások. Szűkül a világ, és mindenütt felbillennek az eredeti arányok. Legismertebb Németország vagy Dél-Franciaország esete a marokkóiakkal. Egy ilyen kis ország esetében, mint Izland, az a lényeg, hogy asszimilálódjanak a jövevények, és ne alkossanak külön népcsoportot. Meglegyen az összeköttetés az új hazával, az új kultúrával. De az előbb kultúráról kérdezett: nem lehet azt mondani, hogy az izlandi kultúra nagyon fiatal, hiszen Európa legrégebbi irodalmi emlékei az izlandi ságák, amelyek a 9–10. században keletkeztek, s a honfoglalásról és a népvándorlásról szólnak. Ezek szájról szájra terjedtek, majd leírták őket, olyan ősi izlandi nyelven, amelyet a mai utód 700-800 év után is megért. A nyelv tehát nem változik. De most már teljesen nyitott az ország kultúrája Európa és Amerika felé, sőt érezhető az ázsiai kultúra hatása is. Az izlandi kis nép, és nyitott minden jó befogadására. Mind a művészetben, mind a konyhában ott van az erős kapcsolat a külfölddel.

A reykjavíki főiskola zenei tanszékén mi a „menő”?

Azt mondhatnám, hogy változékony. Aszerint alakul, mire van éppen szükség. Mivel Reykjavík 120 ezres város, az ország kicsi: néha több a zongorista, több az énekes. Attól függően, hogy éppen kiket veszünk föl, nyílik egy-egy tanszék. Néha van klarinétos, az oboa ritkaság, gyakori a csellós, a zongorista, hegedűs. A fuvola például nagyon kedvelt Izlandon.

Előnyben részesíti az ön által tanult, játszott szerzőket?

Az biztos, hogy szívesebben tanítom az általunk ismert kelet-európai kultúrát, mert azt jobban értem, érzem. Jócskán tanítok Bartókot, Lisztet, Janáčeket, Dvořákot, de a modern zenéből inkább kevesebbet.

Megértik például Bartókot?

A zene nemzetközi nyelv, s minden szerzőnek megvan a sajátossága, de ez változó, hiszen én sem mondhatom el, hogy megértem Bartókot. Néha jobban, néha kevésbé. De az igyekezet megvan.

Hogy a közép-európai ember megértse, milyen Izland: amikor mi elmegyünk hazulról, kulcsra zárjuk az ajtót, hogy senki ne mehessen be. Önök nyitva hagyják.

Ez már régen volt, most már változott ez is. Sajnos, most már Izlandon is lopnak. Ez a lakosság növekedésével jött, meg aztán megjelentek a drogok, mint mindenütt a világon. A civilizáció ezt a szigetországot sem kíméli.

Milyen nyelven beszélnek önök otthon?

Ha együtt a család, akkor általában csehül, ha a fiaimhoz szólok, akkor magyarul, ha vendégek jönnek, izlandira váltunk. Aztán elég gyakran keverjük.

Ennyi év távollét után mit jelent az ön számára Gömör, a pelsőci Nagy-hegy? Nem álmodik néha a Sajó-parti fákkal?

A szülőföld megismételhetetlen. A szüleimmel, akik ott élnek, máshol is találkozhatok, Reykjavíkban, Londonban, Pozsonyban, Přerovban, de a hazai táj más. Amúgy ritkán álmodom. De ha csendben leül az ember és gondolkodik, akkor eszébe jutnak a régi szép idők. S ha kocsival, busszal bekanyarodok a Sajó-völgybe, hevesebben dobog a szívem.