Operaőrület Texasban

Hogyan lesz egyszeriben egy hollywoodi giccsbe hajló idillből fergeteges vígopera? Meddig vehető komolyan az amerikai álom, mely a férfiasság rendíthetetlen kultuszán alapul? Ezekre a kérdésekre ad választ Pasatieri legújabb színpadi műve.

A modern és posztmodern vígopera általában a radikális eklektikát választja kifejezési formájául, rendszerint egy megkövült tradíciót destruál, épít le, nagy és jelentős témákat tesz nevetségessé. Bruno Maderna fergeteges Satyricon cí?mű vígoperája megmutatta, milyen is az avantgárd humor szövevényes spontaneitása, John Corigliano ellenben a posztmodern csillogás alaposan kiszámított, kontrollált allúziókkal leterhelt zenei tudatelömléséből kreált izgalmas tréfát Ver?sailles szellemei című remekében. Bernstein Candidja jól példázza a vígopera identitásvesztési bizonytalanságait: e szórakoztató zenei hibridnek van opera, operett és musical változata is, egyszerre mind és egyik sem. De mi a helyzet az egységes stílusú, egyéni zenei nyelvet kikövetelő, és nem az ötvözéses technikát választó vígoperával? Puccini Gianni Schicchije után ilyesmivel szinte csak Giancarlo Menotti próbálkozott sikerrel. Ehhez a vonulathoz csatlakozik Thomas Pasatieri, aki már 15 évesen komponált, 16 évesen pedig a híres Juilliard School doktori címet elnyert (!) növendékeként öregbítette az intézmény jó hírnevét.

A The Hotel Casablanca (Casablanca Szálló) Pasatieri legfrissebb, 2007-ben bemutatott vígoperája a legjobb itáliai opera buffa hagyományok megidézésére tesz kísérletet. A mediterrán karakterű humorban bővelkedő szövegkönyvet maga a zeneszerző írta Georges Feydeau Bolha a fülben című bohózata alapján.

Az intrikus cselvígjáték cselekménye igencsak feszes, zenéje könnyen megjegyezhető, frappáns dallamokban tobzódó: felhőtlen szórakozást nyújt, bár különösebb intellektuális elmélyüléstől mentesen. Pasatieri darabjának elevensége mégsem csak a virtuális ruhatárig tart: a zene rossinis könnyedsége ott él, mozog, dolgozik hetek, hónapok múltán is a tudatunkban. A texasi környezet ábrázolása fergeteges humorról tesz tanúbizonyságot: a túlméretezettség mint tipikus texasi sajátság a magánélet képmutató retorikájának is állandó szólamrendszerévé válik. Az amerikai férfiasságkultusz, a cowboylét ideálját megtestesítő rusztikus világ ősereje egy szigorú és következetes paródia céltáblájává válik.

A darab 1948 nyarán, Texas államban játszódik, a Double T Ranchen, mely Tom Carter (David Baker) marhatenyésztő és Tallulah Carter (Darla Diltz), egykori táncosnő tulajdona (innen a kettős T a farm elnevezésében). Charles Carter (Christopher Probus), Tom uno?kaöccse is a farmon tartózkodik, az ő másnaposságával indul az opera: az elpuhult, lányos ifjat apja azért küldte vidékre, hogy kicsit megférfiasodjon a texasi cowboy-ivadékok maszkulin világában, hiszen ahogy egy fergeteges duettből kiderül: Texasban minden nagyobb a kelleténél, még a férfiasság és a nőiesség is. Tallulah kibont egy csomagot, mely a Casablanca Hotelből érkezett. A Casablanca Szálló egy lepukkant, városszéli lebuj, afféle kéjtanya, ahol a világ szeme elől rejtve „tisztes családapák” csalják meg feleségüket alkalmi partnereikkel, azaz a férfiasság újabb gyakorlótere a lóbetörés és a rodeó mellett. Tallulah férje, Tom nemzeti színekkel és az amerikai sassal ékített „szusz?penzorát” találja a csomagban, s ebből arra következtet, hogy csalja őt. Lucy Perez, Tallulah barátnője megrögzött operarajongó, ezért a Figaro házasságából inspirálódva tanácsot ad Tallulahnak. Levelet írnak a férjnek egy csinos, tüzes nő nevében, és a Hotel Casablancába csalják. A levelet Lucy írja, nehogy a férj felismerje Tallulah keze írását, majd egy rúzsos csókot biggyeszt a levélpapír aljára. Tallulah és Lucy elhatározzák, hogy álruhát öltenek (egyikük Pillangókisasszonyként domborít), és elrejtőznek a Casablancában, majd rajtakapják a kéjsóvár Tomot. Raul Perez, Lucy férje egy fajbikát akar eladni Tomnak, akivel meg is kötik az üzletet: ebben a farm ügyintézője, a tehetséges, de kissé esetlen Tobias segédkezik. Ekkor hozza be a komornyik a levelet, mely a farm fejének szól. A férfiak jól szórakoznak a szövegen, majd arra a belátásra jutnak, hogy a levél nem Tomnak szól, hanem a fiatal Tobiasnak, hiszen a rodeón ő ült Tom mellett. Az ismeretlen tüzes nőszemély nyilván összetévesztette őket, hiszen Tomról köztudott, hogy (szinte elviselhetetlenül) boldog házasságban él, ráadásul a farm feje tulajdonképpen a menedzser szerepét betöltő Tobias. Tobias megfogadja a többiek tanácsát, megkapja a háziúr luxuskocsiját és felkerekedik, hogy elmenjen a rossz hírű Casablanca Szállóba. A levél Raul kezébe kerül, aki döbbenten ismeri fel a felesége, Lucy kézírását és rúzsos csókját: a féltékenységtől feltüzelve élesre töltött fegyverrel rohan a Casablan?ca Hotelbe, hogy megakadályozza a szerelmi légyottot, mi több, hogy végezzen a hűtlen asszonnyal és a csábítóval (a hölgy farába eresztett golyó a csábítóén jön majd ki, énekli). Természetesen számos izgalmas fordulat után a kedélyek lecsillapodnak és a félreértések tisztázása után helyreáll a rend, sőt mi több, a New York-i „selyemfiú” férfiasságához többé nem férhet kétség. Tom és Tallulah szerelmének történetét a jövevény amúgy is hollywoodi giccsnek tartotta, egy szappanoperába illő illúziónak. Ehhez igazodik Miss Pooder (Natalie Krupansky), az új hoteltulajdonos és a magát Veronique-ra átkeresztelő szőke ciklonként megnyilvánuló ripacs recepcióslány (Hannah Smith) naiv életfelfogása is. Tallulah szerelmi krízise a zenének köszönhetően a boldogságféltés bizonytalanságának komikusra vett, mégis komoly megnyilvánulása lesz. Pasatieri jellemformálása a legsikeresebb Lucy Perez esetében: ő képviseli az operai önreflexiót is. Lucy megrögzött operarajongása családi életét is alaposan átitatta teatralitással. És itt nem pusztán olyan jelenetekre gondolok, mint mikor Tosca szerepébe képzelve leugrik a nappali díványáról azt énekelve, hogy: „Oh, Scarpia, avanti a Dio!” vagy hogy még szexualitását is a Carmen analógiájára képzeli el. Lucy az opera műfaján keresztül teremtette újra önmaga minden egyes megnyilvánulását: fikció és referencialitás kibogozhatatlan utalásrendszerbe gyűrődve jelenik meg. Lucy férje, a milliomos mexikói marhakereskedő valóságos Otellóként tör be a szállóba, megidézve a híres „Un bacio, un bacio ancora” áriát. Az opera szenvedélyessége és kifejezőkészsége kettejük érzelmi életét egy álomvilágba transzformálja, mely a hétköznapokba belecsempészi a megnyugtató teatralitást, mint mindenki számára nyitott menekülési lehetőséget. Az University of Kentucky Opera Theatre zenekarát John Nardolillo vezényli.

(Thomas Pasatieri: The Hotel Casablanca, Albany Records, 1 CD, 2008.)