Ő nem a gépével – mindig a lelkével fényképez

„Kicsit túlöltözött, felség! – futott ki a száján. – Talán, ha levenné a koronáját…”

„A koronámat? – hüledezett a királynő. – Azt aztán nem! Vagy azzal, vagy sehogy!” – felelte emelt hangon, s már fel is pattant, hogy elhagyja a termet.

Annie Leibovitz azonban nem az a megijedős fajta. Megvárta, míg II. Erzsébet visszaült a helyére, s miután látszólag megnyugodott, kivárva a megfelelő pillanatot, megnyomta a gombot. A portré elkészült – el is felejthetjük. Hírnevén ugyan nem rontott, tehetségének fénye azonban nem ezen a munkáján ragyog. Ahhoz ugyanis, hogy eredeti, páratlan ötletről tanúskodó fotó születhessen, két ember szükséges. Egy mindenre kapható modell és egy kiapadhatatlan fantáziájú művész. A Rolling Stone magazinnál befutott, sokak által áldott, mások által átkozott amerikai fotóművész pedig szakmájának kétségkívül egyik legizgalmasabb egyénisége, alanyait olykor még a lehetetlenre is képes rávenni. A fotózás előtt ugyanis speciális kapcsolatot teremt velük. ĺgy tudta rászedni Demi Moore-t, hogy terhesen és mezítelenül álljon az objektíve elé, ő fürdette tejben Whoopy Goldberget, ő mártotta aranyfestékbe Stinget, és ő fotózta először Tom Cruise és Katie Holmes kislányát, Surit, bizonyítva ezzel, hogy a gyerek valóban létezik.

II. Erzsébetről készült portréját ő is botrányosnak nevezi, de már nem is foglalkozik vele. Nagy port kavart ez a londoni fotózás, pályájának nem a legfényesebb epizódja. „Borítsa köd!” – mondja, s annál nagyobb energiával veti bele magát legújabb ötletének megvalósításába.

Kedve s lendülete ugyanis a régi. Ötvennyolc évesen ugyanazzal az erővel, elszántsággal veszi kezébe a gépét, mint 1970-ben, amikor a legendás Rolling Stone magazin belső munkatársa lett. De hogy addig is hogyan jutott el, arról a húga, Barbara által készített dokumentumfilmben vall lenyűgöző őszinteséggel. Az Annie Leibovitz: Élet objektívvel című kilencvenperces alkotást a nyáron Karlovy Vary fesztiválján is bemutatták, s azóta is a világ legrangosabb filmes mustráin vetítik.

Ahogy a világszerte nagy elismerésnek örvendő fotós meséli: népes családjuk (öt gyerek plusz a szülők) szinte állandóan költözködött az Államokban. Édesapjuk ugyanis repülőtisztként szolgált az amerikai hadseregben. „Anyánk balett-táncosnőként dolgozott, de nem mindig vállalhatott munkát – meséli Leibovitz –, hiszen a legtöbbször katonai bázison laktunk. Gyerekkoromból végül is a mindent meghatározó kép: autóban ülünk, autóban élünk. De amíg mások bizonyára nehezen viselik ezt a fajta gyökértelenséget, hiszen nem lehetnek állandó barátiak, tartós kapcsolataik, én ebben a helyzetben is megtaláltam a pozitívumot. Családon belül nagyon erős szeretetben éltünk. Az pedig, hogy örökké utaztunk, felejthetetlen mozgóképeket jelentett számomra. Ültem a kocsiban, és az ablak széle volt a képkeret. Én az egész világot ezekből a mozgóképekből raktam ki. A fényképezőgép pedig szinte hatodik családtagként utazott velünk. Anyám ugyanis mindent dokumentált, bármi történt is velünk, bárhol jártunk is, ő azt biztosan megörökítette. A fotózás tehát összeköt a családdal, ezt ma is nagyon szentimentálisan élem meg. Szívesen nézegetem a családi felvételeket.”

Középiskolás korában dalokat ír és gitározik. De mivel festeni is szeret, a rajztanári pálya iránt érdeklődik, és beiratkozik a San Franciscó-i egyetemre festészetet tanulni. Igazából akkor szegül szembe először a szülői akarattal, hiszen a családi kupaktanács annak örülne, ha a Fülöp-szigeteken választana egyetemet, mivel a papa 1967-ben ott szolgál. „Ez volt a töréspont a családunkban – tesz róla finom említést a filmben. – Apám katonai parancsra elindult Vietnamba, s amíg ő harcolt, mi, a család többi tagja békemenetben vettünk részt. Apámnak majdnem erőszakhoz kellett folyamodnia, hogy ott tudhasson engem is a Fülöp-szigeteken. De nem sok időt töltöttem a közelében. Japánban viszont, egy kirándulásunk során vettem egy fényképezőgépet, amellyel ott, a katonai bázison rengeteg képet készítettem. Ennek azért volt olyan nagy jelentősége, mert nem sokkal azután, hogy visszarepültem San Franciscóba, valahogy úgy éreztem, mégsem érdekel annyira a tanári pálya, ezért átiratkoztam fotószakra. Délelőtt fényképeztünk, délután előhívtuk a filmet, nagyítottunk, esténként pedig már a kész fotókról társalogtunk. Ez volt számomra a legizgalmasabb időtöltés. Úgy dolgoztam, mint a megszállott. Voltaképpen bent éltem a sötétkamrában.”

Aztán jön egy újabb kaland: 1969-ben Izraelbe megy, és régészek mellé szegődik, akik Salamon király temploma mellett végeznek ásatásokat. 1970-ben már az akkor induló Rolling Stone magazin fotósa. A marihuanát szívó Allen Ginsbergről készült portréjával nyer állást a lapnál, amelynek főszerkesztője szerint: „Láttuk, hogy sokat tud, pedig még csak húszéves sem volt. Fel is vettük azonnal.” Heti negyvenhét dolláros fizetése arra volt elég, hogy ne haljon éhen a rockkoncerteken. Ez lett ugyanis az ő territóriuma. Rockzenészeket fotózott, ismert arcokat, akikkel el lehetett adni a lapot. 1974-ben azonban már ott áll az elnöki posztjáról lemondott Richard Nixon közelében. Leibovitz ezt a pillanatot is megörökítette. Nixon még fel sem száll a helikopterre, amikor mögötte már csavarják is fel a géphez vezető szőnyeget. Ezt a képet csak a Rolling Stone merte megjelentetni. Egyetlen más sajtóorgánum sem. Ezzel tabukat kellett ledönteni.

Egy évvel később már a Rolling Stones féléves koncertturnéját fényképezi. Mindenki izgul érte, az egész család. A drogoktól, a botrányoktól, az együttestől elválaszthatatlan orgiáktól féltik. Ő azonban csak a képekre összpontosít. Tudja, mit várnak tőle, s eleget is tesz a megbízásnak. Felvételei mindent visszaadnak a koncertek hangulatából: félholt zenészek a hotelszobák ágyain, az alkohol és a kábítószer mindenkit leterített, a „szex, drog, rock’n’roll”-érzés áthatja a képeket.

„Annie mindent látott, amit én nem láthattam” – állítja Keith Richards. A turné után azonban Leibovitz is elárulja: „Mindent kipróbáltam, de szerencsém volt mindennel, mert túléltem. Nem volt könnyű…” Öt év a kokain fogságában. ĺgy összegezhetnénk a következő fél évtizedet Annie Leibovitz életében. „Az volt a hajtóerőm, annak köszönhetően gondolkoztam úgy, ahogy gondolkoztam – mondja. – Aztán vettem egy nagy lélegzetet, és letettem.”

A Rolling Stone után a Life következett. Amerikai költők portréit rendelték meg nála, s ez újabb nagy lépés volt számára, hiszen mielőtt fotózni kezdte volna őket, behatóan ismernie kellett a költészetüket. De a Life magazin után is megtalálta az újabb lépcsőfokot. A Vanity Fair főmunkatársa lett. Az már 1988, amikor életre szóló kapcsolatot köt Susan Sontaggal. Öszsze is bútoroznak, mert nagy a szerelem. Mindeközben a világ legismertebb arcait fotózza. Jéghegyek között Leonardo DiCapriót, az öszszekötözött Clint Eastwoodot, ezer rózsával Bette Midlert, víztartályban Kate Winsletet, golfpályán Jack Nicholsont, a zongora tetején táncoló Barisnyikovot. Volt természetesen olyan is, aki nem kívánt modellt állni neki. Például híres kollégája, Helmut Newton, akit mezítelenül akart fotózni. Az elutasítás indoka a következőképpen hangzott: „Személyiségemnek nem a legfontosabb része a férfiasságom…” John Lennonnak nem kellett könyörögnie. 1980. december 8-án teljesen levetkőzve feküdt be az ágyba Yoko Ono mellé. Pár órával később halálos lövés érte. „John Lennont 1970-ben fotóztam először – emlékezik Leibovitz a filmben. – Barátok lettünk. Rengeteget tanultam tőle. Egyenességet, tárgyilagosságot. Ha fotózok, egyfolytában a képről beszélek, és ez sokaknak segít. Portrékészítés közben nem fogok úgy tenni, mintha ott sem lennék, vagy mintha nem is lenne fényképezőgép a kezemben. John Lennon nyitott, közvetlen ember volt. Megtanított valamire, ami teljesen természetesnek tűnik – azt akarta, hogy az emberek illemtudóak legyenek egymással szemben.” A kép, amelyen Lennon gyerekként bújik a felöltözött Yoko Onóhoz, az elmúlt negyven év legjobb amerikai címlapfotója volt. A Rolling Stone ma is büszke erre a számára.

De akármilyen híressé vált is a felvételei által, mégis úgy érezte, az élete nem lehet teljes. Gyerek nélkül erősebben érezte az idő múlását. 1988-ban találkozott Susan Sontaggal, a világszerte elismert írónővel. Új könyvének borítójára készült a fotó. Leibovitz harminckilenc éves volt, Sontag ötvenöt. Sorsszerű találkozás volt ez. „Egész életemben rá vártam – fogalmaz a fotós. – Olyan izgatott voltam, amikor dolgozni kezdtünk, hogy rám ragadt a ruha. Beszélgetésünk során úgy éreztem, mintha a Harvard Egyetem tudósát hallgatnám. S mindennek tetejébe önmagunkat láttuk a másikban.” Susan Sontag a fotográfiáról mint a művészet egyik formájáról is gyakran írt. Bátorságot öntött barátnőjébe, hogy még jobb teljesítményt nyújtson, és hogy még mélyebbre ásson. Ő beszélte rá arra is, hogy 1993-ban a szétlőtt Szarajevóba utazzon. A háború kegyetlenségét sokféleképpen lehet ábrázolni. Annie Leibovitz egyik képén vértócsa mellett fekszik egy gyermekbicikli. „Szarajevó után Barbra Streisandot kellett fotóznom. Valahogy nem tudott érdekelni, egyszerűen nem tartottam fontosnak, hogy beállítsam őt egy előre megkomponált helyzetbe.” Szerelmi kapcsolatukról sokáig sem Sontag, sem Leibovitz nem akart beszélni. Eleinte mindketten tagadták, külön laktak, külön lakásban, de világ körüli útjaikra sosem indultak el egymás nélkül. Sontag rajongva szerette Leibovitzot. 2000-ben rábeszélte, hogy szüljön. Művi megtermékenyítés után. Ötvenegy éves volt, amikor az első gyereke világra jött. A másik kettőt béranya szülte. Amikor az orvosok Susan Sontagnál rákot diagnosztizáltak, Leibovitz fogta a fényképezőgépét, és fotók százait készítette beteg barátnőjéről. Még holtan is megörökítette őt. „Ha látná, tetszenének neki a képek. Ebben biztos vagyok” – mondja könynyes szemmel. Bár a Vanity Fair számára továbbra is hírességeket fényképez, a jövőben inkább tárgyakat szeretne fotózni. „A Föld arca izgat – mondja. – Ha művészekkel dolgozom, mindig úgy érzem, belesétálok mások életébe, és megyek tovább. A tájkép egészen más. Most az érdekel. Egy biztos: mindenben a fotót látom. Éppen ezért még azon a napon is fényképezni szeretnék, amikor meghalok.”

Annie Leibovitz. Egy nő, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal dolgozik még ma is, s még akkor sem tudna rossz képet készíteni, ha elveszítené a látását.

A lelkével fényképez.