„Nyomorra kínra vagy teremtve...”

Reviczky 1855 húsvéthétfőjén született a Nyitra megyei Vitkócon (Vitkovce) a földbirtokos revisnyei Reviczky családban. Édesanyja a ház cselédlánya, Balek Veronika volt, de mert Reviczky Kálmánnénak (szül. Zmeszkál Juditnak) nem volt gyermeke, édesanyját elűzték ugyan a háztól, a kis Gyulát azonban magukévá fogadták. Úgy tudjuk, édesanyja nagyon nehezen viselte, hogy gyermekét elszakították tőle, és helyzetébe beleőrült, majd néhány év múlva idegösszeroppanásban meghalt. Nemsokára nevelőanyja is követte, aki komoly örökséget, birtokot hagyott ugyan Gyula fiára, de apja, aki törvényes és természetes gyámja volt, élve a lehetőséggel, nem gondolva a felelősségre és a jogi következményekre, ezt a vagyont pénzzé tette és eldorbézolta. A kis Gyulát először nagynénjére, Koroda Klementinre bízta, aki Alsókubinban élt, majd hatéves korában Lévára került a Boronkay családhoz, Boronkayné Reviczky Antóniához. Itt járta ki az elemi iskola első négy osztályát.

Reviczky úgy emlékszik vissza lévai tartózkodására, mint gondtalan és szép évekre, amelyeket Antónia nénje Toncsika és Tercsike leányainak társaságában töltött. Tízéves korában aztán apja magához vette. A fogékony és érzékeny fiú apja és annak második felesége szeretet nélküli világában megismerkedett a kegyetlenséggel is. Az eldurvult apa és az alacsony sorból felemelt mostoha szinte versengtek abban, hogy a fiú sorsát megnehezítsék. „Szidott, gyűlölt, haraggal néze rám; / Nagy dáma volt s kevély a mostohám. // Én egyebet se láttam, mint halált, / Apám, anyám korán a sírba szállt. // Virágok nőnek ifjú sírokon; / Enyémek egy-két jó barát, rokon. // Ők csitítgatták árva szívemet, / Az Isten ezt nekik fizesse meg.” – írta Reviczky Árva fiú című versében.

Apja később Bécsbe került, őt pedig Pozsonyban hagyta, ahol gimnáziumba járt. Eleinte még egy kis lakást is fizetett neki, de amikor végképp tönkrement, fiának gondját a Koroda családra bízta. Kolmár József nevű tanára – aki hajdan Petőfi osztálytársa volt – észrevette és ápolgatta a fiú tehetségét, öntudatra ébresztette és önbizalmában megerősítette. A gimnáziumban Reviczky beleszeretett egy Lajka nevű gazdag diáklányba. Igazi gyerekszerelem volt, a lányt soha nem is szólította meg, elég volt számára, ha látta. Első szerelem című versciklusában erre így emlékezik: „Ruhája kék volt, szeme is kék; / Rám nézett ábrándozva mindég. / Ártatlan, egyszerű leány volt, / Kiért szívem régente lángolt. / Egyszer csak eltűnt s kék ruhája, / kék szeme volt lelkemnek álma” (1879)

Pozsonyban németül kezd a versfaragáshoz, és ha Anastásius Grün ismert osztrák irodalmár, aki olvasta első írásait, méltatta volna zsengéit, lehet, hogy ma osztrák költőként emlegetnénk. 1873-ban apja meghalt, utána semmit nem örökölt, s ebben az időben jött rá, hogy kisemmizett, rang és vagyon nélküli, s mert apja elfelejtette még a hivatalos adoptálását is, tulajdonképpen még neve sincs. Egyetlen reménye a tehetsége, hisz már versel, fordít, tanulmányokat ír. A Léva melletti Garamújfalun nevelő a rokon Koroda családnál. Koroda Pál (1858–1933) nagyon jó barátja lett, mind emberi, mind irodalmi vonatkozásban komoly szerepet játszik életében.

Irodalmi próbálkozásainak Pesten jó a visszhangja, nagy reményekkel megy a fővárosba, de állást nem tud szerezni. Néhány tanulmánya, novellája megjelenik ugyan, valami honoráriumot is kap, de ez nem biztosítja a megélhetését. A bohémok rendezetlen életét éli, gyakran barátainál padlón, ágy alatt vagy kerti padokon tölti az éjszakáit. Éhezett, de éhgyomorra pezsgőt ivott, és készülő kézirata felett bóbiskolt. Az éhség és hajléktalan volta kevésbé bántotta, mint az, hogy öltözete feltűnően kopni kezdett. Egyik levelében ezt írja: „Megismerem az életet és az embereket, gondolataim minden oldalról kiállják a tűzpróbát, élni vágyom sokáig, mint ezelőtt soha. Biztos vagyok benne, hogy nevem élni fog, csak testem ne mondja fel a szolgálatot”.

Pesti tartózkodása teljes kudarc: állást nem kap, több helyen kopogtat, de csak átmeneti, filléres szerkesztőségi hellyel szánják meg. Rájön, hogy itt nincs jövője, ezért elkeseredettségében meghirdeti, hogy vidéken nevelői állást vállal. A Temes megyei Dentán nevelői állást kap a Horváth családnál, ahol jól érzi magát. Megtudja, hogy valójában egy négy évvel idősebb, művelt hölgynek, Bakálovitch Emmának köszönheti az állást, aki ismerte írásait. Tisztelgő látogatásra megy Emmához a szomszédos Dentára, s beleszeret a hölgybe. Búsongó szerelme történetét az Emma dalokban énekli meg.

Sokat írt, cikkezett a humorról, mert szerinte a humor az az állapot, melyben a pesszimizmusban tisztult emberek kacagva sírnak. „Először felismeri az ember, hogy a világ merő komédia, s utána haragos, mert a nyomor nyomasztó érzete undorrá változtatja a felismerést” – írja. Dolgozatot ír A humor pszichológiája címmel, melyben egyéni megközelítéssel nyilatkozik, fejteget és érvel, miközben az olvasó megcsodálja, hogy ilyen fiatalon milyen alapossággal utal a világirodalom nagyjaira. Olvasmányait tudatosan válogatja, mindenben, amit olvas, amit ír, indokolást keres és talál saját életére – és módot annak elviselésére. A világ merő komédia, írja, s e fölismerés nyomán harag támad benne, majd a „természeti jóság előtérbe lép, s a haragot, az undort szelíd, könnyező bánatba ringatja a szánalom, s az általános nyomornak közös, nyomasztó érzete”.

Reviczky 1877-ben ismét Pestre kerül, de az irodalmi körökben újból csak megaláztatások érik, szinte nyomorog egy éven keresztül. Egy angol származású örömlánynyal, Magdolnával ismerkedik meg. Az éjszakai élet és e hölgy a Perdita ciklus ihletője.

1878-ban állandó éjszakai szerkesztőségi munkát kap, a Petőfi Társaság tagjai közé veszi, közel kerül Vajdához, Mikszáthhoz, Tolnai Lajoshoz, de bírálja Gyulait, és Jókait sem szereti. Ekkor már ismerik és elismerik. 1883-ban Ifjúságom címmel a Petőfi Társaság kiadja első verseskötetét, aztán 1884 elején az Aradi Hírlapnál szerkesztői álláshoz jut. Itt sincs sokáig, nem tud a helyi nagyságoknak bólogatni, ismét állástalan, csupán esztétikai tárgyú írásait küldözgeti a lapoknak. 1885-ben még a Pannónia című, német nyelvű kassai lapnál is szerkesztői státusban dolgozik, igaz, rövid ideig.

Reviczky Gyula igazából csak a magyar kulturális élet viszonyainak tekintetében pesszimista, meggyőződése azonban, hogy az élet szép lehet, csak meg kell találni a szépségét. Sajnos, csak halála után, a századfordulón lett igazán népszerű. A Nyugatosok sokat merítettek őszinte és tudatos költészetéből. Adynak, Móricznak, Juhász Gyulának, még Kosztolányinak is egyik legkedvesebb költője volt.

Jobbára csak költőként tartjuk számon, pedig prózája is nagyon érdekes és színvonalas. A regényt ő maga sem becsüli sokra, inkább költőnek tartja magát. Pedig Apai örökség című önéletrajzi ihletésű regényét vagy a Margit szerencséje, a Selyembogár és a Helén című prózáit a kritika is nagyra értékeli. Drámával is próbálkozik, és fordításai is figyelemreméltóak. Sokoldalú világirodalmi műveltségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy levelezésében és műveiben is rengeteg a világirodalmi hivatkozás.

Reviczky Gyula életét három nagy csalódás árnyékolta be. Az 1870-es évek végére már egyértelműen tudatosul benne, hogy a magyar társadalom és ezen belül az irodalom is nagyon korrupt. Protekcionális kapcsolatok nélkül szinte lehetetlen érvényesülni, és nevet szerezni, hiába a tudás, a színvonalas alkotások. Másik nagy csalódása maga a származása. Felnőtt korban tudja meg ugyanis, hogy ki a szülőanyja, s hogyan jutott ő a nemesi családba. Nehezen viselte el azokat a körülményeket, amelyek társadalmilag, vagyonjogilag a perifériára sodorták. Harmadik nagy csalódása pedig a Bakálovitch Emmához fűződő szerelmi viszonyának vége, és ráébredése arra a tényre, hogy Emma csupán múzsaként, céltudatosan viszonozta a szerelmet, hogy ihletője legyen szerelmi költészetének.

Szerelmi költészete egyébként három ciklusra osztható: a diákszerelem, majd az Emma-dalok és az utolsó két évében a Rezeda ciklus, melyben Jászai Marihoz fűződő kapcsolatát örökíti meg. Utóbbi viszonya azzal kezdődött, hogy a sok nyomorgás és nélkülözés után a Pesti Hírlap végre színikritikusként alkalmazza, és Légrádi Károly főszerkesztőn keresztül közelebb kerül a művésznőhöz. Jászai Mari előadói esteken nagy sikerrel tolmácsolja Reviczky műveit, s maga is több Reviczky-versnek az ihletője.

Barátai pénzt gyűjtenek gyógykezelésére, Arcóba kerül, de orvosai már lemondanak róla. Pedig utolsó időszaka biztató lenne, a Nemzeti Színház felkéri Ibsen Nórájának a fordítására, a Kisfaludy Társaság pedig kiadja Magány című kötetét. A kór azonban erősebb: 1889. július 11-én Budapesten meghal. Barátja, Koroda Pál lejegyezte, hogy sokan voltak a temetésén, de Jászai Mari még koszorút sem küldött, a szegényes külsejű angol örömlány viszont ott zokogott a koporsója fölött.