Nyitogatom, hátha belelátok…

Kathrin Fischer a svájci Varietäter HOMEsweetHOME című előadásábanKállai Tóth Anett felvételeA gyermekprogramok, a fogyatékos művészek bemutatkozása, a „polgári szórakozást biztosító események” és a lenyűgözően sokszínű koncertek mellett természetesen a színházi előadások versenyprogramja volt a leghangsúlyosabb. Idén nyolc előadás érkezett hét országból, s szinte mindegyik előadás más-más (sőt, nemritkán kevert) műfajt képviselt. Szinte már nem is előadások, hanem műfajok versenye zajlott a fesztiválon. A levonható tanulság, hogy pillanatnyilag a színpadon mindent szabad. Tiszta műfajok már nem léteznek, minden összefolyik mindennel, az ötlet mindent bekebelez, gátlástalanul egymásba csúsznak a stílusok, egyedül a minőség és a személyesség szuggesztivitása igazítja el a nézőt.

Különös, hogy klasszikus drámai szöveg alapján csak egyetlenegy előadás készült, a cseh Letí Társulat produkciója, ők Olja Muchina kortárs orosz írónő Szárnyalj című szövegét állították színpadra, ám ebben az esetben is maga a szerző figyelmeztet, hogy nem hagyományos értelemben vett színműről van szó, hanem mindennapi helyzetekben elhangzott dialógustöredékek montázsáról. A svájciak saját maguknak írtak darabot, az osztrákok Shakespeare drámáját konfabulálták meglehetősen szabadon, a budapesti P’art és a besztercebányai Štúdio Tanca is prózai szöveget adaptált, Somi Panni együttese versekből kiindulva táncolt, a szlovének és a lengyelek pedig szöveg nélkül birkóztak a belső kozmoszszal és a Biblia történeteivel.

Az alkotók egyrészt a korszellemet próbálják tetten érni, aktuális problémákon keresztül és trendi formák segítségével mutatják fel az értékvákuummal szembeni egyéni tehetetlenséget (HOMEsweetHOME, Stormy Love Inna Beatbox, Letí), másrészt univerzálissá tágítják az élet nagy kérdéseit, spiritualitás és evilági élvezet örök küzdelmét és elválaszthatatlanságát illusztrálják (Angyalok a kocsmában, Genesis), harmadrészt pedig a személyes poklot fürkészik, megpróbálják a lelki vergődést fizikai akcióvá alakítani (Az ötödik Sally, Self-portrait, Fekete macska).

A Svájcból érkezett Varietäter HOMEsweetHOME (OTTHONédesOTTHON) című előadása egyenrangú elemként kezeli a mozgást és a szöveget. A besavanyodott, konzervatív vénlány és a szabados anarchista csaj küzdelmét a rendező Patrizia Barbuiani öntötte dialógusba, egyértelműen a két színész, Kathrin Fischer és Debora Wyss Grandjean groteszk tehetségéből kiindulva. Aprólékosan kidolgozott, remek stílusérzékkel létrehozott, az ötleteket mindig a témának alárendelő előadásról van szó. A színészek szinte rajzfilmszerűen túlzó gesztusokkal, parodisztikus akciókkal teszik láthatóvá a társasház közegét, páratlan érzékkel csempészik be a legtragikusabb helyzetekbe és a legmelodramatikusabb vallomásokba is a humort, az iróniát.

A budapesti P’art Társulat a megtöbbszörözött személyiség csábítóan és megtévesztően teátrálisnak, színészileg hálás kihívásnak tűnő témáját vélte megtalálni Daniel Keyes világhírű bestsellerében, Az ötödik Sallyben. Szalay Kriszta hihetetlen energiákat mozgósítva, az öt én elválasztására aggályosan ügyelve, elképesztő fizikai teljesítményként játssza el Sally önmagával hadakozó szerepét. Sajnos a szerepfelfogás, Cserna Antal rendezői irányítása nem ad lehetőséget a valódi jellemekké nemesedő személyiségek eljátszására, a feszültség adagolására, nem adja meg a nézőnek a lehetőséget, hogy izguljon Sallyért, vajon sikerül-e legyőznie a traumákból születő éneket. Ráadásul a rendezői stilizáció az egész előadás kisrealista világában is idegen elem. Maga a szöveg is nagyon leegyszerűsíti a problémát, hiteltelenek a motivációk.

A budapesti Sivasakti Kalánanda Táncszínház Angyalok a kocsmában című produkciója izgalmas kísérlet a perzsa és a török hedonista költészet, a gyönyöröket és istent egyaránt dicsőítő szövegek, valamint az indiai klasszikus tánc ötvözésére. Somi Panni és táncosai egy költői kocsmába helyezik a bor tüzének megelevenedését, a hit és az élvezet egyszerre szenvedélyes és kötött csapongását. Szabó Márta pedig fanyarul, fojtott szenvedélylyel, távolba meredő tekintettel, általánost és személyest különös módon elegyítve szavalta a verseket. Kár, hogy az élő zene csak ritkán jut szóhoz, és inkább a gépzenére hagyatkoztak az alkotók, s kár, hogy a tiszta meditatív hangulat az előadás végére átbillen egyfajta közhelyes, szájbarágós szimbolikába.

A bécsi Schauspielhaus a kamaszokat próbálja megszólítani előadásával. A Stormy Love Inna Beatbox kiindulópontja Shakespeare utolsó drámája, a Vihar. Az alkotók a jelen kor nagy problémáit, a különböző kultúrák találkozását, a másságok egymással szembesülését, a perifériák centrummá válását, a kisebbségek és a fősodor egymásra kopírozódását, kioltások és terrorok bonyolult szövetségét tálalják végtelenül egyszerű, de mégis rafinált eszközökkel. Koncertszínháznak is nevezhető a rapre épülő játék. A sodró lendületű zenei jelenlétet sugárzóan tehetséges, remek színészek teremtik meg, az antropológiai hip-hop mégoly sovány színészi lehetőségeket kínáló lüktetésébe egy-egy tekintetbe, testtartásba, mozdulatba mély és szép emberi pillanatokat tudnak csempészni. Daniel Wagner és Suse Lichtenberger gondosan fésületlen alakításában benne van a nagy szerelmi történetek emelkedett pátosza és a mindennapok nyomorult boldogsága. Történetük semmivel sem komolytalanabb Odüsszeusz és Penelopé, Faust és Margaréta vagy Dido és Aeneas, esetleg Trisztán és Izolda történeténél, de semmivel sem komolyabb, mint az elektromos zenére beinduló fiatalok két hányás között elcsattanó csókja. Vagyis az élet nagy kérdéseiről van szó mégis. Minden részeg, egymás nyirkos, csapzott testét a diszkó vécéjében sután markolászó fiatal egy kicsit Ádám és Éva, és minden DJ egy kicsit tudatmódosító hatalommal megvert vagy megáldott Lucifer.

A szlovén Jurcer házaspár Self-portrait (Önarckép) című előadása inkább a konceptualista-minimalista installáció kategóriába tartozik, multimediális performansznak is nevezhetnénk. Az Inner World Theatre egy nő önmarcangolását elemzi. Végtelenül lecsupaszított jelenlét az üres térben, a vetített másik – a belső én – és egy szék az összes díszlet. A mozdulatok az alkotók céljai szerint a legbelsőbb rezdülések felerősítései. Mojtina Jurcer ötven percen keresztül a legegyszerűbb mozgássort ruházta fel démoni rejtélyességgel. Sašo Jurcer mint rendező szenvtelen alkimistaként a gondolati-laboratóriumi körülményeket teremtette meg, és a baljós zörejzenével, a vetített képeknek szinte a japán ringu-horror filmek kellemetlen fenyegetését idéző hangulatával mélyítette a statikusság végtelen bonyolultságát. Ám amikor azonosítható gesztusokkal próbáltak meg a művészek eligazítani, végtelenül leegyszerűsített és meglehetősen invenciótlan látásmód bukkant elő.

Marián Amsler fiatal szlovák rendező Csehországban élő fiatal szlovák és cseh színészekkel szövetkezve állította színpadra a fiatal orosz Olja Muchina darabját, amely a globalizált világ elkényeztetett aranyifjainak szexis és korszerű nyűglődéséről szól. Maga a szöveg nem kínál a hasonló darabokhoz képest sok újdonságot. Az érzelmi kiüresedettséget, az életet mint témát és nem mint helyzetek sorát ábrázolja, ráadásul frázisok puffogtatásával. Az előadás alaposan elrajzolt figurák divatbemutatójaként értelmezi az első részt. A második részben az intimszféra megteremtésére tesz kísérletet a rendező, ám a figurák egydimenzióssága, az addigi távolságtartás nem kedvez a lírai ellágyulásnak, nehéz együttérezni a kifinomult bunkókkal, a létfilozófiai és szintetikus drogok mögött halványodó fazonokkal. A rendezés mindent megtesz, hogy a fecsegéseket, idegesítő szentenciákat egy ívbe rendezze, hogy felmutassa az ambiciózussága ellenére is céltalan létezést, de a plasztikus színészet ellenére sem sikerül végig megtartani a feszültséget, meggyőzni a nézőt a történések érdekességéről.

Mihal Náhlik rendezői és Zuzana Hájková koreográfusi vezetésével Edgar Allan Poe novellájából, a Fekete macskából csinált előadást a besztercebányai Štúdio Tanca. A játék furcsaságát egyfajta naivitás adja, Poe lélektani horrorját túlságosan is megmagyarázza a rendezői koncepció. Több gondot fordít a történet szolgai elmesélésére és kerek egésszé komponálására, valamint a hangulatfestő jelenetek megrajzolására, mint az igazán meggyőző motivációk megtalálására és a kialakult helyzetek jelekké fordítására. Kitűnő táncosok elevenítik meg a mellékes dolgokat, s teljesen érthetetlenül a két kulcsmomentum – a fekete macska, majd a feleség meggyilkolása – egy-egy banális pillanatot kap csupán. Akár ilyen aránytalanság is elfogadható lenne, ha az előadás olvashatóan mutatná fel a banalitás és a jelentősség szembenállását. Sajnos, ehelyett – nem bízva a táncok többértelmű, gazdag jelentésrétegeiben – a prózai színészként kissé suta táncosok ki is mondják, hogy éppen miként kell értelmezni a látottakat. Részleteiben mégis nagyon erős az előadás, a fekete macskát táncoló Tomáš Nepšinský teljesítménye lenyűgöző.

A lengyelországi Teatr „A” a Biblia alapján a teremtéstől az özönvízig foglalja össze a világ és az emberiség történetének kezdeteit. A társulat hatalmas apparátust mozgató, végtelenül primitív és értelmezésre kísérletet sem tevő óriási leporellóként valósítja meg elképzeléseit. Hűségesen vonultatja fel utcaszínházi képeskönyvének lapjain a teremtés különböző fázisait – igazi lajstrom: zsonglőrök, szimbolikus-allegorikus figurák, hatalmas konstrukciókat tologató segédek váltják egymást. Ezoterikus űrzene és a legkommerszebb transz és rave stílusú elektronikus diszkózene harsog – Love Parade helyett Bible Parade. Két nagy vászonra művelődéstörténeti és a jelenkori párhuzamokat megvonó ábrázolások, asszociációk vetülnek, stílusában és gondolattársításának „bonyolultságában” leginkább a hittérítő ponyva képi és eszmei világát idézve. Hiszen miért is ne, a szabadtéri színház mindig közvetlen hatásra tör, egyszerre népművel és elkápráztat… Igen ám, csakhogy a lengyelek produkciójából szinte sütött az elhivatottság, a prófétai hevület. Ádám és Éva felbukkanásánál bicsaklik egyet az időrend, és Éva megszüli Jézust, aki leginkább egy Erich von Däniken vizionálta idegen lényre hasonlít, majd viszszatérünk az eredeti sztorihoz, és megszületik Káin és Ábel is. Az ötletek leginkább a hatásos konstrukciók, a tologatható színpadok megépítésében jutnak érvényre, sem a „színészek” fizikai jelenléte, sem mozgáskreációik, helyzetbe hozásuk, sem a bibliai szituációk képpé, akcióvá, korszerű jelentéssé formálása nem túl meggyőző. Vannak persze látványos pillanatok: a fogyasztói-agresszor Mikulások rémkoreográfiája, Ádám Michelangelo embertanulmányát megelevenítő jelenléte, Káin és Ábel óriás babakocsija. A szellem terített asztala helyett tágas szemlegelőt kínált a Teatr „A” – de lehet, hogy nekik van igazuk, hiszen sokak számára vált ez a tér a lélek katedrálisává.