„Nincs jogom azt mondani, hogy ne gyertek”

A fentiek egyértelműen arra utalnak, hogy az etnikai hovatartozás az adott ország társadalmi és politikai fejlődése defektusainak kivédésére is irányuló tényező...

(…) Szeretnének ők (a fejlettebb országokban élő magyarok – a szerk. megj.) politikai tényező lenni, csak hát nincs komoly etnikai szavazóbázis mögöttük. (…) És nyugodjon meg, ha Szlovákiában és Romániában is egy-két százalék körüli volna a magyar kisebbség aránya, biztos más volna az adott ország intézményes magyarságpolitikája is. Azt meg lássuk be, hogy Közép-Európában Magyarország és a szomszédos országok kapcsolattörténete kétszáz éve a nemzetépítések története. A párhuzamos nemzetépítésekben a magyar kisebbségek beszorult töredéktársadalmak, amelyeknek az elitje saját önálló nemzetépítéssel próbálkozik. (...)

Önálló nemzetépítésen mit ért?

Nagyon leegyszerűsítve: egy etnikai-kulturális-regionális csoport társadalomépítkezését nemzeti legitimációval. Lényegében arról van szó, hogy a határon túli magyar társadalmak nemzeti alapon intézményesülnek, mint ahogy ez Dél-Tiroltól Skóciáig, Baszkföldtől Finnországig történt. Más kérdés, hogy e mögött milyen politikai technikák és stratégiák húzódnak meg. Ezek olyan jövőképek, amelyek azt mondják, akkor oldható meg az integráció, ha a magyar kisebbség külön politikai entitás, amely kapcsolódik ide is meg oda is. Csakhogy a kilencvenes évek elejére kiderült, hogy a nemzeti autonómiákat nem lehet létrehozni. Sem a nemzetközi körülmények nem olyanok, sem Magyarország nem olyan erős, hogy ezt kikényszerítse, az adott többségi elitek meg nem akarnak ilyen típusú integrációt. 1996-ban aztán először az RDMSZ, majd a Magyar Koalíció Pártja is kormányzó párt lett, másfelől felállt a MÁÉRT. És itt kezdődnek az igazi problémák, hogy hogyan is fogjuk fel a nemzetet. Ha politikai szubjektumként, akkor egyesíteni kell. A revíziót kizárva ez csak az Európai Unió nemzetállamok fölötti regionalizmusa révén lehetséges. Vagy pedig abból indulunk ki, hogy adva van a kulturális egység, és akkor másik megoldásként azt állíthatjuk, hogy itt külön politikai szubjektumok vannak, és a kapcsolódási pontot a közös kulturális örökség jelenti. Ezért a státustörvény elvi értelmezésében megszületett a szerződéses nemzet fogalma, amely olyan szerkezet volna, ahol a nemzetrészek „kiegyeznek” a magyar politikai erőket képviselő magyar állammal, amely a sajátosságaikat figyelembe véve sajátos minőséget ad nekik. Szarka László a határon túli politikai közösségek sajátos problémáit és az arra adandó sajátos válaszokat, míg Németh Zsolt a státustörvény vitáiban az egységességet emelte ki. Itt persze Kántor Zoltán nyomán hangsúlyoznom kell, hogy a nemzet, a politikai nemzet, a kulturális nemzet nem sziklaszilárd intézmények, inkább politikai paradigmák, stratégiák, és az egyes politikai intézkedések más-más felfogást helyeznek előtérbe. (…) A státustörvénynek lényegében az az ideológiája, hogy ha nem sikerült megcsinálni a magyar nemzeti autonómiákat, akkor majd „a határon túli magyart” mint jogi kategóriát a Magyarországgal fenntartott kapcsolatokban hozzuk létre. A nyelvország támogatása aztán megerősíti a határon túli társadalmat is, így előbb-utóbb létrejön az autonómia. A kettős állampolgárság nem új fejezet, hiszen 1996-tól jelen van mint új jogviszonyt építő technika. (…) Ami a támogatáspolitikát illeti: nem lehet tudni, mi lesz a tíz-tizenkét éve kialakult kuratóriumi rendszerekkel. Nem a határon túli és a budapesti elitek politikai alkui fogják-e eldönteni a támogatást, a szakmai kuratóriumok mellőzésével? A határon túli társadalmak ugyanis teljesen átpolitizáltak, s ha a magyarországi pénzek csak az ottani politikai eliteken mennek keresztül, akkor nem biztos, hogy...

De ne haragudjon, ez nem az én dolgom! Nem nekem, Magyarországon élő magyar állampolgárnak, és nem is a magyar kormánynak kell létrehoznia a határon túli magyar közösségekben azokat a civil szervezeteket, amelyek a politikai elitet ki tudják szorítani a pénzszerzési és pénzosztási pozícióból.

A probléma nem ilyen egyszerű. Lehet elvi követeléseket támasztani, de a kisebbségi társadalmakban és az adott többségi társadalmakban a belső demokratikus akaratképződés és forrásfelhalmozó képesség gyengesége ténykérdés. És ha a támogatáspolitikában nincsenek mérhető és számon kérhető célprogramok, akkor az egy feneketlen zsák. Márpedig nagyon kevés ilyen célprogram van. A magyarországi támogatások meglehetősen elkényelmesítették a határon túli civil szervezeteket. (...) Hiába mondja ön, és ebben teljesen igaza van, hogy a kisebbségi társadalmak oldják meg önerejükből a pénz feletti rendelkezést, nem látszanak azok a pozíciók, szerkezetek, amelyek képesek lennének rá. Jó példa az egyetemépítés. Itt van az erdélyi magyar tudományegyetem. Kiderült, hogy akkor működik hatékonyabban – Komáromban már látjuk –, ha a magyarországi felsőoktatási intézmények mintegy franchise-rendszerben veszik kézbe a dolgokat. (...) A Sapientia sikertelensége bizonyos értelemben éppen annak tudható be, hogy egy második Babes-Bolyai egyetemet csináltak belőle. Mivel azonban a magyar tudományos elit Romániában legkoncentráltabban a Babes-Bolyain dolgozik, a magyar elitet a következő 30–50 évben is azon az egyetemen fogják képezni és nem a Sapientián. Miközben ez a magyar költségvetésnek évi 2 milliárd forintjába kerül.

Tavaly szeptemberben kezdődött meg a magyar nyelvű oktatás a komáromi Selye János Egyetemen és a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karán – ez utóbbit a szlovák kormány 360 millió forintnak megfelelő összegből hozta létre. Viszont jelenleg nincs elég szlovákiai magyar vagy magyarul előadni képes, egyszersmind megfelelő tudományos fokozattal rendelkező egyetemi oktató. Ráadásul az uniós tagság révén a felvidéki magyar fiatalok számára is megnyíltak a külföldi egyetemek, s ezekre már ebben a tanévben is viszonylag sokan jelentkeztek. Szlovákiában jelenleg 260 magyar tannyelvű általános iskola, 18 gimnázium és húsz-egynéhány szakközépiskola működik. Ennyi iskola hosszabb távon aligha lesz képes fenntartani két magyar pedagógusképző kart. Ki is robbant a politikai konfliktus. Bugár Béla, az MKP elnöke szerint a nyitrai karral a „szlovák döntéshozók, az itteni magyar értelmiség egy részének segítségével, tudatosan gyengíteni kívánják a révkomáromi egyetem beindításának esélyeit”. László Béla, a nyitrai kar dékánja ezt rágalomnak nevezte, és azt mondta, senkinek sincs erkölcsi joga rá, hogy semmibe vegye a magyar pedagógusképzés megmaradásáért végzett több évtizedes áldozatos munkát. Hushegyi Gábor egyetemi oktató szerint az MKP politikusai ellenségképgyártással kendőzik el azt a tényt, hogy a Selye János Egyetem komoly szakmai problémákkal indul. Miközben az MKP ajánlása alapján ez az egyetem a magyarországi támogatások egyetlen címzettje. Idén 130 millió forintot kaptak Budapestről, s legalább ennyit várnak el jövőre is. Nyitrára viszont ebben az évben egyetlen forintot sem utaltak innen. Én mindebből azt olvasom ki, hogy a magyar intézmények kiharcolása politikai és szakmai pozícióharcok lefolytatására is szolgál, és hogy a magyar államnak nemcsak a kulturális intézmények támogatásáról kell döntenie, hanem óhatatlanul belekényszerül ezekbe a pozícióharcokba is, holott semmi köze hozzá. Állandó és létező konfliktust tükröz-e ez az eset?

Igen. Egyrészt az oktatási piac működik. Másrészt mindenütt csökkent a gyermeklétszám, Szlovákiában is. Azt is tudjuk, hogy tizenöt év múlva a mai romániai magyar nyelvű felsőoktatási helyeknek legfeljebb a felét tudják majd betölteni, azt is csak akkor, ha a középiskolákból mindenki továbbtanul. Harmadrészt a politikai érdekütközést nézzük meg időrendben. Az MKP évek óta küzd az önálló magyar egyetemért. Nyitrán állandóan leállították őket. Majd amikor magyar támogatással megszületett a komáromi egyetem, akkor hirtelen a szlovák állam is igent mondott a nyitrai karra. (...) A kérdés az, hogy ez a két intézmény meg tud-e arról egyezni, hol milyen szakokat fognak oktatni. (...) Ugyanez a helyzet a Sapientia és a Babes-Bolyai esetében is.

Amelyek, mint mondja, néhány éven belül kongani fognak az ürességtől.

Nézze, ha a sorsuk az oktatási piac logikája szerint alakul, és képesek lesznek egy egészséges stratégiát kialakítani – és ebben nagy felelőssége van a magyarországi szakpolitikának is, hogy összehozza és ne szétugrassza a versenyhelyzetben lévő szereplőket –, akkor ezek a kérdések megoldhatók. (…) Mondanék egy másik példát. A határon túli támogatásokról több nyilvántartás, vizsgálat készült már. Ezekből az adatbázisokból általában hiányzik egy apró részlet, hogy ugyanis ki számolt el a pénzekkel, és ki nem. És akkor megint benne vagyunk az állítólagos nemzeti probléma közepében. Hogy az a jó magyar ember, aki azt mondja, hogy nem tudjuk ugyan, hány ingatlanotok van, hogy pontosan mit is kezdtetek a támogatással, de biztos jó helyre tettétek a pénzt; vagy az a jó magyar, aki szembeszáll ezzel az állapottal, és azt mondja, hagyjuk ezeket a nemzetiszolidaritás-szövegeket, és nézzük meg, mennyire hatékonyan használjátok fel, amit adunk, és mi a dolog társadalmi funkciója. (…) Politikai és társadalmi projektek keverednek az egyéni forrásszerzéssel. Ha a támogatáspolitika nem teljesítményközpontú és nem átgondolt, ha az elemei nincsenek egymással összekapcsolva, ez a magyar kormány felelőssége is. Úgy látom, hogy ebből a szempontból eddig a Szülőföld-programban sincs új elem. Sem komolyabb költségvetési többletet, sem új embereket nem hoz be a rendszerbe. Ma a magyarságpolitikai támogatási rendszer átalakításának alapvetően két akadálya van: a magyarországi erőközpont és koncepció hiánya és a határon túliak magatartása, ez a bizonyos „mi ezt jobban tudjuk, mi ismerjük a saját viszonyainkat, a saját ügyeinkben nekünk kell döntenünk” stb. Tovább nehezíti a dolgot, hogy igen keveset tudunk az adott országban a magyar kisebbségeknek folyósított állami támogatásokról. S milyen alapon kérhetjük mi számon Magyarországról a jobb esetben két oldalról, különböző csatornákon keresztül érkező támogatásokat?

Például azon az alapon, hogy a magyar adófizetők pénzét használják.

Ők meg erre azt felelik, hogy az jár nekik. Mert a magyar nemzet részei, mert a kényszerközösségeik genezise a magyar állam két vesztes világháborúja, mert 4–500 ezer magyarországi család felmenői származhatnak a határon túli magyarlakta területekről...

Mire én azt mondom, hogy a korabeli magyar állam, a magyar uralkodó osztályok politikáját az itt maradt magyar állampolgárok is alaposan megszenvedték. Nem vitatja senki, hogy a magyar államnak és a magyar állampolgároknak erkölcsi kötelességük támogatni a határon túli magyarokat. De mi ennek a mértéke? És miért nem lehet racionális és intézményesített formákat teremteni arra, hogy a politikai döntés után már szakmai kérdés legyen a támogatás felhasználása és ellenőrzése? Hogy ne lehessen a nagy nemzeti lelkiismeret-furdalásra alapozva elfedni a pazarlást és a felelőtlenséget, és hogy ne állandó pumpolásban merüljön ki a magyar államhoz való viszony? Most maga is a költségvetési többletet hiányolta a Szülőföld-programból, holott azt sem tudjuk, mire ment el az eddigi támogatás.

Az alapítványi rendszereknél azért többé-kevésbé lehet látni, milyen nagy területekre fordították a pénzt. Én pusztán azt vetettem föl, hogy nemzeti célokra hivatkozva a támogatás sokszor nem teljesítményelvű és nem igazán hatékony. Hogy nem tudni, a magyarországi és a határon túli magyar politikai elitek játszmáiban hol van a nemzeti közjó keresése. A Szülőföld-programmal nem az a baj, hogy nem raktak mellé ötször vagy tízszer annyit, mint eddig, mert lehet, hogy a határon túli társadalmak szűkös fogadókészségük miatt ezt nem is tudnák hatékonyan felhasználni. A probléma az, hogy tulajdonképpen az eddigi források vannak összeterelve új néven. (…) Ha egy közös kulturális nemzetben gondolkodunk, akkor ennek a közösségnek a nem Magyarországon élő tagjai iránt a mindenkori budapesti kormányzatnak felelősséget kell vállalnia, tehát támogatnia kell ezt a rendszert. Nem feneketlen zsákként és minden határon túli iskolát ellátva, fenntartva, de annyira igen, hogy legalább a kulturális reprodukció működhessen. (...)

Miért a magyar kormány felelőssége, ha nem jól hasznosítják a támogatásokat? Legfeljebb annyiban, hogy talán nem kellene pénzt adnia addig, amíg garanciákat nem kap rá, hogy értelmesen használják fel a pénzünket.

Nem ilyen egyszerű. Vannak politikai megfontolások és vannak politikai érdekcsoportok is a határon túli politikai elitek és a magyar kormányzat közti játszmában. Ne csináljunk úgy, mintha a magyar belpolitikában egy Markó Béla, egy Duray Miklós, egy Kasza József kimaradhatna a Fidesz-MSZP versengésből. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy szerintem a határon túli magyarság jövője döntően azon múlik, milyen lesz a munkaerőpiaci pozíciója. Ezért fontos az iskolarendszer, hogy milyen tudáskészlettel kerül ki belőle, és ezért fontos az egészségügyi rendszer, azaz hogy milyen egészségi állapotban lép be a versenybe. Magyarországon a népességfogyás következtében 2020 körül akár baj is lehet a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszerrel, és a népességhiányt döntően a határon túli magyarok fogják pótolni. Nekünk sem mindegy tehát, hogyan pótolják. Nem biztos persze, hogy átjönnek, de ha igen, nekem pedig nincs jogom azt mondani, hogy „ne gyertek”.

(A beszélgetés első részét a Gondolat előző számában közöltük; teljes terjedelmében a Mozgó Világ idei második lapszámában olvasható.)