Népszámlálás 2001: A szlovákiai magyarság lélekszámcsökkenésének okai

A 2001-es népszámlálás a szlovákiai magyarság számának 47 ezer fős csökkenését mutatta ki. A 20. század második felében (1950-től) a szlovákiai magyarok száma folyamatosan emelkedett, de az 1970-es és az 1980-as években a növekedés mértéke már igen alacsony volt. Az 1970-es és az 1980-as népszámlálás közti időszakban a szlovákiai magyarok száma 552 006-ról 559 490-re, az 1980 és 1991 közötti időszakban 559 490-ről 567 296-ra növekedett.

ELMÉLETI ÉS MÓDSZERTANI FEJTEGETÉS

A magyarság számának csökkenése nem érte váratlanul a kérdéssel foglalkozó szakembereket, mivel már 1994-től magasabb volt a magyar halálozások száma, mint a születéseké. Meglepő, váratlan a fogyatkozás mértéke volt.

Ahhoz, hogy egy nemzeti kisebbség számának változását két népszámlálás közti időszakban becsülni tudjuk, nem elégséges a népesedéstudomány által alkalmazott módszer a népességszám továbbszámítására. E módszer lényege, hogy az utolsó népszámlálás adataihoz hozzáadja az eltelt időszak természetes és mechanikus népmozgalmi adatainak összegét. (Azaz az utolsó népszámlálás óta eltelt időszak születéseinek számából kivonja a halálozások számát, s ehhez hozzáadja a vándorlási különbözetet). Országos viszonylatban, vagy egy-egy régió népességszáma alakulásának vizsgálatánál ez a megközelítés elfogadható eredményekhez vezethet, ám a nemzetiségek számának továbbszámításánál egy további tényezőből – a kisebbségek irányából a többség irányába mutató nemzetváltásból – adódó torzítás nagy mértékű pontatlanságot eredményez(het), mely a kapott módszer használhatóságát megkérdőjelezi. (E módszer pontossága országos viszonylatban egyrészt a természetes és mechanikus népmozgalom adatainak, rögzítésének pontosságától függ. Amennyiben jelentős mértékűek a nem regisztrált migrációs folyamatok, ez jelentős torzítást eredményezhet.)

Tanulmányunkban a szlovákiai magyar népesség száma alakulásának okait vizsgáljuk az utolsó két népszámlálás közti időszakban.

Két aspektust kell tekintetbe vennünk ahhoz, hogy egy nemzeti közösséghez tartozók számának változásait vizsgálhassuk. Az első aspektus arra keresi a választ, hogy milyen tényezőegyüttesek hatására (ezen belül az egyes tényezők súlyát is igyekszik becsülni) változott ily módon a szlovákiai magyarság száma. A második aspektus azt igyekszik tisztázni, hogy milyen mérési hibával kell számolnunk, milyenek ennek a „mérésnek” (esetünkben cenzusnak, népmozgalmi adatfelvételnek) a körülményei.

Másképpen fogalmazva, az első aspektus azt igyekszik tisztázni, hogy mennyien tartoznak a vizsgált etnikai csoporthoz, hogyan változott a csoporthoz tartozók száma az utolsó „mérés” óta, a második pedig, hogy milyenek ennek a mérésnek a körülményei.

Analitikusan a két aspektus elkülöníthető egymástól, a gyakorlatban a kettő egybemosódik. A jobb áttekinthetőség érdekében először a mérés körülményeinek változását, s ezt követően magát a népességszám alakulásának folyamatát vizsgáljuk.

1.) A népszámlálási és a népmozgalmi adatfelvételek körülményeinek, illetve az ezek módszereinek eltéréséből adódó kérdéseknek két vetületét veszszük tekintetbe.

1.1.) Az első a népszámlálás (és a népmozgalmi adatfelvételek) körülményeinek, illetve a népesség kisebb-nagyobb részének a népszámláláshoz való viszonyulásában bekövetkezett változásokat öleli fel.

Ide sorolhatók a változások

– a népszámlálási kérdőíven (népmozgalmi statisztikai adatlapokon) feltüntetett nemzetiségek listájának összetételében

– a lekérdezés körülményeiben (anonim lekérdezés, a nemzetiségek nyelvén is közzétett adatlapok)

– a lakosságnak a cenzushoz való viszonyulásában (ez megnyilvánulhat válaszmegtagadásban, nem adekvát válaszadásban stb.)

– ide tartozik továbbá a kettős kötődések vállalásának (részbeni) feloldhatatlanságából adódó dilemma a népszámlálási/népmozgalmi adatfelvételek során.

1.2.) A második vetületben a népszámlálási és a népmozgalmi statisztika módszereinek – adatfelvételi gyakorlatának – eltéréseit taglaljuk.

A népszámlálások alkalmával a megkérdezettek a (cseh)szlovák gyakorlatban a népszámlálási kérdőíveket maguk töltik ki (önkitöltős módszer). A népmozgalmi statisztikai adatlapok kitöltését ezzel a feladatkörrel felruházott hivatalos személyek végzik, az érintettek (házasságkötés, válás, migráció), illetve az érintettek hozzátartozóinak (születés, halálozás) közlései alapján.

2.) A második aspektus a vizsgált nemzeti közösséghez tartozók számának alakulását meghatározó tényezőket öleli fel. Ezt három síkon/szinten elemezzük.

2.1.) A népmozgalmi események a vizsgált időszakban (esetünkben az utolsó két népszámlálás közti időszakban) éves szinten a természetes szaporodás/fogyás és a vándorlási különbözetek kumulált összegét adják.

2.2.) A tágan értelmezett nemzetváltási folyamatoknak – analitikusan – két aspektusát különítjük el: a nemzetváltási folyamatokat és a nemzetváltási folyamatokat befolyásoló külső tényezőket.

2.2.1.) a nemzetváltási folyamatokat két relációban vizsgáljuk:

2.2.1.1.) a kisebbségi etnikum és a többségi domináns etnikum relációban,

2.2.1.2.) a vizsgált kisebbségi etnikum – más kisebbségi, nem domináns etnikumok relációjában.

2.2.2.) A nemzetváltási folyamatokat befolyásoló külső tényezőket két csoportba sorolhatjuk.

2.2.2.1.) Ezek közül általában meghatározónak tekinthető a többségi társadalom kisebbségpolitikája, illetve annak változásai a vizsgált etnikum irányában, a vizsgált időszakban. Ez a tényező tulajdonképpen a nemzetváltást meghatározó tényezők közé sorolható, s jelentősége akkor növekszik, ha a vizsgált időszakban változás következik be a többségi társadalom kisebbségpolitikájában.

(Amennyiben nincs érzékelhető változás, akkor ez a tényező elhanyagolható). Ily módon a korábbi évtizedek adatai alapján már többé-kevésbé ismert struktúrájú és mértékű asszimilációhoz egy további forrásból származó asszimilációs vagy disszimilációs (extra) veszteség, vagy nyereség járul hozzá.

2.2.2.2.) A vizsgált kisebbség „anyanemzetének” viszonyulásában bekövetkezett változás jellege a határon túli „nemzetrészeihez”. Amennyiben ezt a viszonyulást mind a verbális, mind a konkrét cselekvési stratégiák szintjén a kisebbségek pozitívan értékelik, jelentős disszimilációt erősítő tényezővé növekedhet. Ennek a tényezőnek a súlya a 90-es években megnőtt

E tényezőcsoport együttes hatása empirikusan kimutatható, az egyes altényezők csak analitikusan különíthetők el egymástól.

2.3.) A népmozgalmi statisztika által nem rögzített („rejtett”) vándorlás. (Ide tartoznak mindazok, akik külföldön tanulnak, dolgoznak, s egy részüknek külföldön ideiglenes, huzamos tartózkodási engedélyük van, vagy akár már le is telepedtek, de a kibocsátó ország statisztikája ezt nem rögzíti.) A rejtett migráció kategóriájába sorolhatók a rendszerváltást megelőző időszakban emigráltak is, akikről jobbára a népmozgalmi statisztika közvetlenül nem vett tudomást. A két népszámlálás közti időszakban a rejtett migráció közvetlenül nem mutatható ki, utólag a továbbszámított adatok és az utolsó népszámlálás adatának különbségében jelentkeznek.

EMPIRIKUS MEGKÖZELĺTÉS

1. A népszámlálási és a népmozgalmi adatfelvétel körülményeinek, módszereinek eltéréséből adódó problémáknak csak egy részével áll módunkban foglalkozni, s azoknak is csak egy része kvantifikálható. Bizonyos aspektusokkal kapcsolatban csupán feltételezzük, hogy ilyen vagy olyan jellegű hatása lehet a nemzeti hovatartozás bevallásának alakulására. Ennek ellenére e hatásokkal is számolnunk kell.

1.1. Az első, igen tág problémakör a (népszámlálási/népmozgalmi) adatfelvétel körülményeinek, illetve a társadalomnak (annak egy részének) a népszámláláshoz való viszonyulásában bekövetkezett változások következményeit öleli fel.

1.1.1. A népszámlálási kérdőíven (népmozgalmi statisztikai adatlapon) feltüntetett nemzetiségek listájának a változása jelentős mértékben módosíthatja az egyes nemzetiségek kimutatott számát. Az 1960-as évektől 1990-ig e két adatfelvétel során alkalmazott nemzetiségi lista összetétele gyakorlatilag nem változott. 1991-től a cseh nemzetiség mellett a morva, a sziléziai, továbbá a roma nemzetiség is megjelent az adatlapokon. Ez utóbbi felvétele a nemzetiségek listájára nem elhanyagolható mértékben módosította Szlovákia nemzetiségi összetételét az 1991-es népszámlálás alkalmával, de az 1990-es években is. Az 1991-ben kimutatott 75 802 roma döntő többsége a szlovák, egy kisebb, de a szlovákiai magyarság országos arányánál feltehetőleg nagyobb része rekrutálódott a magyar népességből. (A roma lakosság számának növekedése és a magyar népesség számának csökkenése közti öszszefüggések részletes vizsgálatára a 2.2.2. pontban térünk vissza.)

1.1.2. A lekérdezés körülményeinek a változása is eltérő hatást fejt ki a nemzetiségek nemzeti hovatartozásának a vállalására. Az anonim lekérdezés és a nemzetiségek nyelvére is lefordított adatlapok alkalmazása a vegyes lakosságú területeken a nemzetiségek hovatartozás-vállalását erősítheti. E hatás sem számszerűsíthető közvetlenül.

1.1.3. A megkérdezett populációnak a cenzushoz való negatív előjelű viszonyulása, illetve ilyen irányú változása – a kérdések növekvő hányadára adott válaszmegtagadás, illetve nem adekvát válaszok formájában jelentkezik. A 2001-es népszámlálás alkalmával a lakosság mintegy 1%-a nem, illetve nem „megfelelően” válaszolt a nemzeti hovatartozását tudakoló kérdésre. A nem válaszolók mellett Szlovákiában nem élő etnikumokhoz tartozóknak (több ezer indián és eszkimó) vagy egy helyett több nemzetiséghez tartozónak vallották magát. Ez utóbbi esetben (is), amikor a megkérdezett több nemzetiséget tüntet fel, ismeretlen nemzetiségűnek minősül. 2001-ben az ismeretlen vagy kiértékelhetetlen nemzetiségűek aránya az 1991-es érték hétszerese volt.

Az ismeretlen nemzetiségűek egy vonatkozásban – állampolgárság szerinti megoszlásuk szerint – jelentős mértékben eltérnek a többi nemzetiségtől. Szlovák állampolgár mindössze 41,8%-uk volt. A cenzus során megszámolt népességnek viszont 98,0%-a volt szlovák állampolgár. Ennek alapján, ha megpróbáljuk becsülni, hogy az ismeretlenek milyen arányban csökkenthették az egyes nemzetiségek számát azáltal, hogy nem vagy „nem megfelelően” identifikálták magukat, akkor ehhez az egyes nemzetiségeken belül az idegen állampolgárok arányát is tekintetbe kell vennünk. Azaz azoknak a nemzetiségeknek a körében, ahol az idegen állampolgárok aránya magasabb, feltehetőleg az ismeretlen nemzetiségűek aránya is magasabb lehet. A szlovákiai magyarok 1,1%-a volt idegen állampolgár, Szlovákia lakosságának 1,9%-a. Ezért feltételezhetjük, hogy a magyar népességből az ismeretlenek irányába mutató veszteség alacsonyabb az országos átlagnál.

Ezt támasztja alá, hogy összefüggés mutatható ki a települések nagysága és az ismeretlenek aránya között is. Míg országosan az ismeretlenek aránya alig haladta meg az 1%-ot, a falvakban és kis városokban az ismeretlenek aránya 0,6%-0,8%, a nagyobb városokban 1,2-1,4%, a két nagyvárosban 1,6% körül mozgott.

Mivel a szlovákiai magyarság nagyobb arányban él falvakon, mint városokban, ezért az ismeretlenek számának mintegy hétszeres növekedésének a magyar népesség számát ennél az aránynál kisebb mértékben kellett befolyásolnia. Ezért az ismeretlenek számának – a két utolsó cenzus közti – 8 ezerről 54 ezerre történő növekedése a magyarság számát becslésem szerint mintegy 4000 fővel csökkenthette.

1.2. Külön pontban foglalkozunk a népszámlálási és a népmozgalmi statisztika módszereinek, adatfelvételi gyakorlata eltéréseinek a kérdésével.

A társadalomtudományi vizsgálatok során – azonos társadalmi jelenségek vizsgálatánál – az eltérő módszerek alkalmazásával gyűjtött adatok jelentős mértékű torzítást eredményezhetnek.

A szlovákiai magyarság lélekszámcsökkenése okainak vizsgálata a „hosszú” ’90-es években mind népszámlálási, mind népmozgalmi adatok alkalmazását igényli. Olykor egy-egy modellen belül mindkét adatforrás alkalmazására sor kerül, s ebből adódóan nem elhanyagolható torzítások mutatkoznak. (Lásd a 2.2.1. pontot)

2. A nemzeti közösségekhez tartozók számának alakulását meghatározó tényezőket analitikus szinten 3 főbb csoportba soroltuk. Empirikus megközelítésben 4 dimenzió mentén vizsgálódtunk. A nemzetváltási folyamatokat (2.2.2.) befolyásoló külső tényezőket külön dimenzióként kezeljük.

2.1. Népmozgalmi események. A rendelkezésre álló népmozgalmi adatok szerint az 1990-es évek közepéig a (magyar) születések száma magasabb volt a halálozásoknál. Az 1990-es évek elején a magyar természetes szaporodás növekménye minimális volt. 1990-ben a magyar természetes szaporodás már 1000 fő alá csökkent, s 1994-től a szaporodást fogyás váltotta fel. Míg a (magyar) születések száma és aránya fokozatosan csökkent, a halálozások száma és aránya lényegében nem változott. A magyar születések száma 1991 és 2001 között 6707-ről 4498-ra, 33%-kal csökkent. (Országos viszonylatban a vizsgált időszakban a születések száma meghaladta a halálozásokét, első alkalommal csak 2001-ben volt magasabb a halálozások száma a születéseknél.) (1. ábra)

Összevetve az országos értékeket a magyar népesség népmozgalmi adataival megfigyelhető, hogy Szlovákia népességének születési és halálozási arányszámai kedvezőbbek. A magyar népességet az országosnál alacsonyabb születési és magasabb halálozási értékek jellemzik. A mechanikus nemzetközi vándorlási mérleg pozitív, országosan és a szlovákiai magyar népesség körében is a bevándorlók száma magasabb az elvándorlókénál. Ezért az ún. tényleges szaporodás (a természetes szaporodás és a vándorlási különbözet öszszege) országos és szlovákiai magyar értéke nagyobb a természetes szaporodás értékeinél.

Az 1991-es népszámlálás adatainak a népmozgalmi adatokkal történő továbbszámítása a 2001-es népszámlálás időpontjáig a szlovákiai magyarság mintegy 2 ezer fős csökkenését mutatta ki. A ’90-es években a magyar születések számában bekövetkezett változások nagyságát jól példázza, hogy 1970 és 1980 között a magyar tényleges szaporodás 31 ezer, 1980 és 1990 között 19 ezer fő volt.

2.2. Nemzetváltási folyamatok. (Fogalomhasználatunkban megkülönböztetjük az asszimiláció és a nemzetváltás fogalmait. Az első alatt olyan hasonulási folyamatokat értünk, mely két nemzeti etnikai csoport relációjában a hasonulás kezdeti szakaszaitól a teljes beolvadásig terjed, s komplexen több dimenzió mentén vizsgálható. A nemzetváltásra általában egy változó, a nemzetiségi – esetleg anyanyelvi – hovatartozás változása során kerül sor.) Egy nemzeti kisebbségnek más etnikumokhoz fűződő interetnikai kapcsolatai két aspektusban – a többségi és más kisebbségi etnikumokhoz fűződő kapcsolatai szintjén – figyelhetők meg.

A nemzetváltási folyamatok közvetve megfigyelhetők a magyar nyelvterület települései etnikai jellegének változásai alapján is. (A magyar nyelvterülethez tartozó településeknek azokat a helységeket nevezem, ahol a magyar népesség aránya eléri, illetve meghaladja a 10%-ot.)

1991-ben a 10%-nál nagyobb magyar arányú települések (523 helység) lakosságának 61,5%-a, 2001-ben 56,8%-a volt magyar, a szlovák népesség aránya 36,4%-ról 39,3%-ra emelkedett. Növekedett az egyéb és ismeretlen nemzetiségűek aránya is 2,1%-ról 3,8%-ra. A magyar népesség arányának csökkenése fordított arányban van az egyes településeken élő magyarok arányával: a magyar többségű területeken a csökkenés mértéke jelentékenyen alacsonyabb, mint a magyar kisebbségű településeken.

A nemzetváltási folyamatok jellegének vizsgálatára egy további közvetlenebb lehetséges alternatívát Szlovákia össznépessége és a vizsgálatba bevont nemzetiségek (esetünkben a magyar és a szlovák nemzetiség) ötéves korcsoportjaihoz tartozók számában bekövetkezett változások összehasonlítása jelenti az 1991-es és a 2001-es népszámlálás közti időszakban. (2. ábra) Szlovákia lakossága és a nemzetiségek egyes korcsoportjaihoz tartozók számában (arányában) bekövetkezett változások különbsége bizonyos feltételek mellett alkalmas mutatóul szolgálhat a nemzetváltási folyamatok becsléséhez. Vizsgálatunk gondolatmenete azon alapszik, hogy az egyes ötéves korcsoportokhoz tartozók számát két népszámlálás közti időszakban több tényező befolyásolja. Az egyik leglényegesebb a halálozási arány, mely az idősebb korcsoportok felé haladva növekszik, a másik pedig a nemzetközi vándorlásban keresendő.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a megközelítés akkor ad megbízható, értékelhető, használható adatokat, ha a vizsgálatba bevont nemzetiségek korspecifikus halálozási, illetve vándorlási mutatói nem térnek el jelentős mértékben egymástól. A szlovákiai magyar népesség nyers halálozási mutatói kedvezőtlenebbek az országos értékeknél. Ez jelentős mértékben magyarázható a szlovákiai magyarság kedvezőtlenebb koröszszetételével.

A megbízhatóság további lényeges összetevője az összlakosság és a szlovákiai magyarság vándorlási különbözete közti eltérés (mely nem tér el jelentősebb mértékben egymástól.)

Első pillantásra az országos adatok szintjén megfigyelhető, hogy az egyes ötéves korcsoportok fogyatkozása a két népszámlálás közti időszakban (mely meghatározó mértékben a korspecifikus halálozási mutatókkal magyarázható) az életkor előrehaladásával enyhén növekszik. Az 50–54 évesek korcsoportjától a növekedés egyre nagyobb mértékben gyorsul. Ez a természetes folyamat némileg eltérő módon alakul Szlovákia összlakossága, illetve a magyar és a szlovák nemzetiség esetében. A szlovák népesség korcsoportonkénti fogyatkozása csaknem azonos az összlakosságéval. A magyar népesség esetében eltérő a helyzet. Ugyan a magyar népesség ötéves korcsoportjaihoz tartozók számának fogyatkozása nagy vonalakban követi az országos trendeket, azonban a 10–14 és 30–34 évesek ötéves korcsoportjainak csökkenése mintegy 5–7 százalékponttal nagyobb az országos értékeknél. Az idősebb korcsoportok felé haladva az eltérés csökken, de az országosnál nagyobb mértékű magyarságfogyatkozás megmarad. Megfigyelhető, hogy a magyar népesség fogyatkozása ötéves korcsoportonként a 10–14 évesek csoportjától a 40–45 évesek korcsoportjáig legalább kétszer akkora, mint az összlakosság esetében.

Vizsgálatunk a legnagyobb eltérést az országos és a magyar népesség korcsoportjainak fogyásában a gyermek és fiatalkorúak korcsoportjainál mutatta ki. Ezért megerősíthető az a feltevésünk, hogy e markáns különbség meghatározó része nem az adatok esetleges pontatlanságának, torzulásának, hanem a nemzetváltási folyamatoknak a következménye.

Amennyiben a korábbi két évtized adatait is hasonló módon megvizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a magyar népesség korcsoportok szerinti fogyatkozása a ’90-es években volt a legnagyobb mértékű. A fogyatkozás hasonló lefolyású, de kisebb mértékű volt a ’70-es években. A ’80-as években viszont a csökkenés sokkal kisebb mértékű volt, egyes korcsoportok lélekszáma a 10 év alatt még növekedett is, azaz egyfajta (átmeneti jellegű) disszimiláció következett be a magyarság javára ezeknél a korcsoportoknál. (Ezt a disszimilációt más megközelítésben is megfigyelhetjük. Az 1980-as években egyes kelet-szlovákiai járásokban a magyar népesség – 1990-ig – továbbszámított adatainál az 1991-es népszámlálás adatai magasabbak voltak.)

(3. ábra) Erre a kedvező változásra annak ellenére került sor, hogy a roma nemzetiség felvétele a népszámlálási adatlapra a magyarság számát is negatívan befolyásolta. A grafikonon a 10–14 évesek képezik (2001-ben) a legfiatalabb korosztályt. Azoknak az adatai, akik a két cenzus közti időszakban születtek, nincsenek a grafikonon feltüntetve, mivel csak az utolsó népszámlálás alkalmával lettek először megszámlálva. Az egyes korcsoportokhoz tartozók korábbi adata – a korspecifikus születések száma – a népmozgalmi statisztikából származik. (Azaz itt két különböző módszerrel felvett adat összevetésére kerül sor.) Ezért a 0–9 évesek adatait külön megvizsgáltuk, s azt tapasztaltuk, hogy az eltérés még nagyobb, mint a népszámlálási kohorszok (évjáratok) esetében. A magyar 0–4 éves népesség száma 10,3%-kal, az 5–9 éveseké 15,6%-kal volt alacsonyabb a 2001-es cenzus alkalmával, mint a születések száma az anyakönyvi adatok alapján. Szlovákia népességén belül a 0–9 évesek száma 2,3%-kal csökkent. (Szlovákiában a kisgyermekek 1,5%-a hal meg 1 éves kora előtt, az idősebb, 2–9 évesek halálozási arányszáma néhány tized százalék.) A rendelkezésre álló adatok alapján kiszámíthatjuk Szlovákia lakosságának fogyatkozása és a magyar népességfogyatkozás különbségét. Ez az 1991 és a 2001-es cenzus közti időszakban mintegy 26 ezer fős fogyatkozást jelent.

Másképpen megfogalmazva: mivel a magyar népesség valamennyi kohorszon belül nagyobb arányban csökkent, mint az összlakosság, ez az – országos fogyatkozási aránytól való – eltérés a magyarság számát 26 ezer fővel csökkentette.

Ennyire becsülhető tehát azoknak a száma, akiknek a nemzetisége nemzetváltás következtében változott meg. Ez a csökkenés a nemzetváltások egyes aspektusaiból, az intragenerációs változásból adódik. A nemzetváltások egy másik aspektusával, az intergenerációs változásokkal itt nem foglalkozunk.

Mivel a szlovákiai magyarság esetében két irányban tételezünk fel jelentős mértékű asszimilációt, ez az érték e kettő öszszegét adja. A nemzetváltás meghatározó trendje a többségi szlovák nemzetiség irányába zajlik, s egy további, az előzőnél szerényebb veszteség az, amely a kisebbségi roma népesség irányába mutatkozik.

Mivel ez utóbbit a rendelkezésre álló adatok alapján pontosabban becsülhetjük, először a magyar–roma relációt vizsgáljuk, s a kettő különbözeteként határozzuk meg a szlovák irányba zajló változásokat.

2.2.1. A nemzetváltási folyamatok két kisebbség relációjában (a módszertani részben második aspektusként feltüntetett) kimutatható nemzetváltásra terjednek ki. A magyar nemzetiségű népességnek a többi szlovákiai nemzeti kisebbség közül legkiterjedtebb interetnikai kapcsolatai a romákkal alakultak ki. A többi nemzetiség által lakott területek más régiókba helyezhetők, vagy lélekszámuk igen alacsony, illetve szórványban élnek. A magyarlakta területeken a legjelentősebb számú etnikumot a romák alkotják. (A romák először az 1991-es népszámlálás alkalmával jelentek meg a nemzetiségek listáján.) Lélekszámuk 10 év alatt 75 802-ről 89 920-ra (18,6%-kal) emelkedett. A magyarlakta településeken az arányuk ennek többszörösével, 39,4%-kal növekedett. (Magyarlakta településeknek azokat a településeket minősítjük, ahol a magyar népesség aránya meghaladja a 10%-ot, vagy 100 főt.)

Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy a roma népesség arányának növekedése a magyarlakta területeken milyen jellemzőkkel bír. (4. ábra) A szórványjellegű településeken a romák növekedése (111,5%) az országos növekedési arányuk alatt marad. A magyar nyelvterületen a magyar kisebbségű (10–50%) és az enyhe magyar többségű (50–80%) településeken a romák aránya több mint másfélszeresére (155,3%, 155,5%), az erős magyar többségű településeken több mint két és félszeresére (269,5%) emelkedett. Úgy tűnik, hogy a roma (irányba történő) hovatartozás-vállalásnak, hovatartozás-váltásnak az erős magyar többségű településeken kedvezőbbek a feltételei, mint Szlovákia többi területén. Feltehető, hogy a magyarlakta területeken az évtized folyamán a roma nemzeti hovatartozás irányába váltók a korábbi évtizedekben a magyar népesség arányánál kissé magasabb arányban vallották magukat magyarnak. Egészében a roma irányba zajló nemzetiségváltásból származó magyar veszteség mintegy 4–6 ezer főre becsülhető.

2.2.2. A szlovák–magyar interetnikai kapcsolatok meghatározó jellemzője, kísérő jelensége a magyar kisebbség irányából a szlovák népesség irányába mutató asszimiláció, melyet a népmozgalmi és népszámlálási adatok szintjén nemzetváltásként értelmezünk. A magyar népesség 47 ezer fős csökkenéséről a két utolsó cenzus közti időszakban a magyar lakosság nemzetváltásból fakadó vesztesége – az ötéves korcsoportokhoz tartozók számában, arányában bekövetkezett változások alapján – 26 ezer főre becsültük. Ebből a roma irányba zajló statisztikai hasonulást leszámítva, a szlovák irányba zajló nemzetváltás 22–24 ezer főre tehető. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy ez nem tartalmazza azt a veszteséget, amely a magyar etnikai reprodukció csökkenéséből (a szlovák népesség irányába) következett be.

2.3. A nemzetváltási folyamatokat befolyásoló külső tényezők vizsgálata

(melyeket elméleti-módszertani bevezetőnkben 3 csoportba osztottuk) empirikusan leválasztható a nemzetváltási tényezők vizsgálatáról oly módon, hogy a nemzeti hovatartozás vállalásának/változásának vizsgálatánál egy további változót vonunk be, melyet a nemzeti kötődés szempontjából „problémamentesebbnek”, megbízhatóbbnak, stabilabbnak tartunk, mint a nemzetiség kategóriáját. Az anyanyelv kategóriája (legalábbis térségünkben) megbízhatóbban méri egy nemzeti kisebbséghez tartozók számát, mint a nemzetiség kategóriája. (Persze az anyanyelv fogalmának értelmezése is többsíkú, de a nemzetiség kategóriájánál kevésbé problematikus. Többek között azért is, mivel a nemzetiség kategóriájának politikai konnotációja van, a többségi nemzethez való formális tartozás, még ha ennek etnikai töltete hiányos is, az adott nemzetállami keretekre tett hűségnyilatkozatként is értelmezhető, másrészt „hivatalos” kategóriának is minősül, mivel különböző dokumentumokban szerepel. A vélt vagy valódi érdek és az etnikai kötődés konfliktusa a nemzeti hovatartozás vállalását befolyásolhatja.)

Néhány „apró” probléma azért itt is felmerül: egyrészt a csehszlovák népszámlálások alkalmával az anyanyelvre csak 3 alkalommal kérdeztek rá (1970, 1991, 2001), másrészt nem tettek közzé az anyanyelvre vonatkozó részletes adatokat. Országos bontásban a korábbi adatok csak a közigazgatási egységek kerületek és járások szerint, és az utolsó, 2001-es népszámlálás községsoros adatai kerültek nyilvánosságra. A korcsoportok és társadalomszerkezeti adatok anyanyelv szerint nem ismeretesek.

Ebből adódik, s egyúttal ez be is határolja a nemzetváltási folyamatokat befolyásoló külső tényezők vizsgálatának lehetőségeit. Amennyiben egy vizsgált időszakban egy adott nemzetiség irányába mutató nemzetváltási folyamatokat befolyásoló külső tényezők (a többségi társadalom, az anyanemzet, esetleg e kettőt egy nagyobb szervezeti keretbe integráló egység) együttes hatása nem módosul, akkor a vizsgált nemzeti közösséghez tartozók aránya a két alkalmazott változó alapján lényegesen nem módosul.

A két változó arányának alakulását más tényezők is befolyásolják. Ha növekszik a vegyes házasságokból születettek, illetve a magyar kisebbségű településeken élők aránya, akkor ez is növelheti a két változó közti eltérés nagyságát. A vizsgált időszakban mindkét tényező kismértékben módosult, de ennek a hatása csak jelentéktelen mértékben módosíthatta e tényező súlyát. Ezért modellünkben e tényező értéke szórásának felső határát e számított értékben állapítjuk meg.

A közép-európai országokban kimutatható, hogy egy-egy nemzeti kisebbséghez többen tartoznak az anyanyelv, mint a nemzetiség kategóriája alapján. Az anyanyelv szerinti és a nemzetiségi hovatartozás eltérései Szlovákiában is jelentősek. (5.ábra) (Természetesen a többségi, domináns nemzetek esetében ez fordított). Amennyiben a külső körülményekben javulás mutatkozik, akkor egy nemzetiséghez – az anyanyelv szerint – kötődők számához képest emelkedik a nemzetiségi kategória szerint is a magukat e közösséghez tartozónak vallók aránya. A nemzetiségi létfeltételek romlása esetén ellentétes irányú trendek figyelhetők meg.

A magyar anyanyelvűek aránya a jelzett 3 cenzus alkalmával 7–10%-kal volt magasabb a magyar nemzetiségűek arányánál. Az 1970-es adatok a ’68-as reformfolyamatot követő „normalizációs időszak” kezdetének a nemzetiségi viszonyokban is megmutatkozó légköréről, a nemzetiségek jogi-intézményi létfeltételei korlátozásának időszakáról, az 1991-es érték pedig a ’89-es fordulatot követő időszak felemás, de pozitív jövőképeket is megfogalmazó időszak etnikai viszonyairól tanúskodik. A 2001-es adatok pedig – a többszöri próbálkozás után – nagy nehezen lezárult, hosszúra nyúlt mečiari éra magyarellenességének következményeit viselik magukon. A két változó, a nemzetiség és az anyanyelv szerinti hovatartozás közti eltérés a 3 időpont közül 1991-ben volt a legkisebb: 7,2%, 2001-ben: 10,1%. Ebből adódik a jelentős különbség, amely a magyarság számának fogyatkozásában e két mutató mentén jelentkezik. Míg a népszámlálási adatok szintjén a magyarság száma 46 768-cal, az anyanyelvi adatok szintjén „mindössze” 35 292 fővel csökkent. Azaz amennyiben az anyanyelv szerinti bevallás alapján vizsgáljuk a magyar nemzeti közösséghez tartozók számának alakulását, akkor 11 476 fővel kisebb (magyarság)fogyás mutatható ki. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy a szlovákiai magyarsághoz tartozók száma (az anyanyelvi kötődés szerint) már az 1980-as években kulminált, s nagy valószínűséggel az 1991-es népszámlálás idejében már némileg csökkent is. S lényegében a ’89-es fordulat következtében fellépő, a magyarság irányába mutató disszimilációból származó nyereség biztosította az 1991-ben kimutatott szerény magyarságnövekedést. Ezért elmondhatjuk, hogy a „hosszú” és nemzetiségpolitikai szempontból is dinamikus ’90-es években (a ’89-es fordulattól az ezredfordulóig) a magyarság számának gyorsuló fogyatkozása látványosabbá vált, határozottabban artikulálódott, nagyobb léptékűnek mutatkozott, mint amilyen a valóságban volt.

A két népszámlálás időpontja között a magyarság számának csökkenésében – az anyanyelv és a nemzetiség szerinti hovatartozás szintjén mutatkozó 11,5 ezer fős csökkenés írható a nemzetváltást befolyásoló külső körülmények számlájára. (A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején egyfajta, a magyarság irányába mutató disszimilációra utal az is, hogy egyes, főleg kelet-szlovákiai magyarlakta járásokban – Kassai, Kassa-vidéki, Tőketerebesi – a népmozgalmi adatok alapján a– 1989-ig történő továbbszámítás értékénél a népszámlálási adatok nagyobb értéket mutattak ki.)

2.4. Az ún. „rejtett” migráció kérdése. A népmozgalmi statisztika a migrációs eseményeknek csak egy részét képes kimutatni. A népmozgalmi statisztika vándorlási adatai nem képesek azonban megragadni azokat, akiknek a távozását semmilyen adminisztratív aktus nem rögzíti.

A külföldre irányuló elvándorlás folyamatának két végpontja, a „jelenlét” és a „távollét” között általában hosszadalmas folyamat húzódik meg. Csak az elvándorlás előrehaladott záró szakaszában fogható meg adminisztratív eszközökkel az ilyen jellegű migráció. Azoknak a száma, akik az „ittlét” és a „távollét” különböző átmeneti stádiumaiban találhatók, sokkal nagyobb, többszöröse azoknak, akik hivatalosan is be- vagy elvándorlónak minősülnek. A vándorlási statisztikák szerint Szlovákiába 1991 és 2000 között évente átlagosan 1977-tel többen vándoroltak be, mint ahányan elköltöztek, miközben a kisebb-nagyobb időszakok folyamán külföldön élők száma tízezrekre tehető. Ezzel szemben jóval kevesebben vannak azok, akik már egy más országban telepedtek le, de a szlovák állampolgárságról (még) nem mondtak le (nem kérték vagy nem kaptak idegen állampolgárságot). Ezeket az eseteket a szlovák (de más országok statisztikai nyilvántartásai) nem rögzítik. Tehát ezeknél az átmeneti állapotban leledzőknél nem rendelkezünk érdemben fogható adatokkal. Egyfajta rejtett migrációval állunk szemben. A kérdés az, hogy mennyire becsülhetjük azoknak a magyaroknak a számát, akik huzamosan egy másik országban élnek, nagy valószínűséggel már csak látogatóként térnek vissza (esetleg már letelepedtek, vagy letelepedésük folyamatban van), de hivatalosan még Szlovákia állampolgárai. Mivel a népszámlálás önkitöltős technikával készül, a távollévők egy kisebb részét elkerüli a népszámlálás. A huzamosan távollévők meghatározó része a fiatalabb korcsoportokhoz tartozik, nagy részük feltehetőleg nem rendelkezik saját lakással, ily módon szüleiknél, hozzátartozóiknál vannak bejelentve. S ebben az esetben igen nagy valószínűséggel a hozzátartozóik ki is töltik népszámlálási adatlapjaikat. Sokkal nagyobb eséllyel kerüli el a népszámlálás azokat, akik saját lakással, házzal rendelkeznek. Ily módon feltételezhetjük, hogy a „rejtett migráció” csak kis mértékben csökkenthette a szlovákiai magyarság számát.

Becslésem kiindulópontjául szolgált, hogy Szlovákia lakosságának a 2001-es népszámlálás időpontjára továbbszámított adata 23 ezer fővel volt magasabb, mint a lakosság száma a népszámlálás szerint. (Tekintettel arra, hogy 1991-ben és 2001-ben is ugyanazon elvek szerint lett behatárolva a megkérdezettek köre, módszertani eltérés nem vezethet lélekszám módosuláshoz.)

Ebből kiindulva a szlovákiai eltérés magyarságra eső részét, 2,2 ezer főt a magyar rejtett migráció felső határaként veszszük tekintetbe. (Saját, adatokra nem támaszkodó szubjektív becslésem szerint a magyar „rejtett migránsok” aránya ennél kisebb, ezen érték fele és a feltüntetett érték között mozoghat.) Súlyosabb kérdés – legalábbis szlovákiai magyar viszonylatban –, de ez már a népszámlálási adatok interpretációjának egy más dimenzióját érinti, hogy mennyi lehet azoknak a száma, akik ugyan megszámláltattak (mivel mások kitöltötték helyettük az adatlapokat, vagy éppen itthon tartózkodtak), de valójában az ittlét-távollét skáláján inkább az eltávozottak körébe sorolhatók.

ÖSSZEFOGLALÓ GYANÁNT

Végezetül az egyes vizsgált dimenziók, összetevők szerint próbáljuk meg a szlovákiai magyarság lélekszámcsökkenése összetevőinek nagyságát becsülni. (6. ábra) Látható, hogy a magyarság lélekszámcsökkenésének legmeghatározóbb összetevőjét az asszimilációs folyamatok, illetve az azt befolyásoló külső tényezők teszik ki. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a kedvezőtlen népmozgalmi trendek és a népszámláláshoz ambivalensebb viszonyulás együttesen a csökkenés kisebb részéért felelős. Ugyan a születések számának mintegy 30–40%-os csökkenése közvetlenül csak kis mértékben felelős a magyarságfogyás ily módon történő alakulásáért, hiszen a természetes fogyás csak kétezer fős csökkenést eredményezett. A szerepe mégis meghatározó. A korábbi két évtizedben a nemzetváltási folyamatok kevésbé voltak látványosak, mivel a természetes szaporodás magasabb volt az asszimilációs veszteségnél. A ’70-es és ’80-as években még kimutatott csekély növekedés mintegy elfedte, elrejtette s egyben a jelentőségét is csökkentette a mélyben búvópatak módjára meghúzódó nemzetváltási folyamatoknak.

A 21. század elején a nemzetváltási folyamatok és a termékenység csökkenése a meghatározó oka szlovákiai magyarság fogyásának. Országos szinten a családok érdekei iránt érzéketlen szociálpolitika a termékenység (országos és nemzetiségek szerinti) gyors csökkenését eredményezi. A magyar közösség számát ezen felül, ettől nagyobb mértékben a nemzetváltási folyamatok csökkentik.

A szerző szociológus, a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport tagja