Nem mondunk le vagyonunkról

Dr. Erdélyi Géza: „Gyakran van olyan érzésem, hogy egyes kormánytagok és képviselők, illetve az MKP vezetősége között nem zavartalan az információcsere.” Vas Gyula felvétele Dr. Erdélyi Géza püspökkel arról beszélgettünk, miért nem sikerült rendezni ezt a kérdést és milyen hátrányokkal jár ez az állapot.

Püspök úr, a II. világháború után mire hivatkozva fosztották meg egyházukat a vagyonától?

A vagyonelkobzás három fázisban történt: először is a Beneš-dekrétumokra való hivatkozással, utána a körülbelül 1953-ig zajló államosítás következett, végül az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején az államosítás újabb hulláma. Ez utóbbiról azonban még csak értesítést sem küldtek az érintett egyházmegyéknek, egyszerűen átírták a telekkönyvben a tulajdonosra vonatkozó részeket. Visszatérve a Beneš-dekrétumokra: ezeket a rendeleteket – a komáromi árvaházon kívül, amelyet államellenes gócpontnak kiáltottak ki – kizárólag a gömöri egyházmegyében alkalmazták, fasiszta együttműködéssel vádolva meg az ott élőket, beleértve a gyerekeket, az időseket, a hadifogságban sínylődő katonákat. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, mennyire sérelmesnek tartjuk az akkori államhatalom magatartását. Ráadásul egyetlen dekrétum sem vonatkozott és nem volt vonatkoztatható az egyházakra, erről a dekrétum egyik záradéka gondoskodott. Szóban megerősítették ezt az illetékes minisztériumok képviselői is, ám a gyakorlatban mást tapasztalunk. Ez az igazságtalan állapot mind a mai napig fennáll, ezekre az ingatlanokra ugyanis a restitúció sem vonatkozott, visszaigénylési kérvényeinket éppen a dekrétumokra hivatkozva át sem vették, azonnal visszautasították a hivatalnokok.

Mi történt az államosított ingatlanokkal? Már visszakerültek a református egyház tulajdonába?

Csak egy bizonyos részük. Az ok pedig a restitúciós igények benyújtásának rendkívül rövidre szabott határideje. Sajnos, az akkori egyházi vezetésünk nem hozott olyan döntés, hogy valamennyi egyházmegye részére együtt készítse el a beadványokat, pedig a gyülekezetek felvetették igényüket. Minden gyülekezet maga kérvényezte az ingatlanok visszaadását, de, mint már említettem, sokan a hosszadalmas ügyintézés miatt kicsúsztak a határidőből. Konkrét példákat tudok, ahol a közjegyzőségeken több mint egy évre előre minden terminus foglalt volt. Ezek objektív okok, és nem értem, miért ne lehetne egy parlamenti módosítással meghosszabbítani a restitúcióra vonatkozó határidőt, mint ahogyan azt Magyarországon vagy Németországban megtették.

Mekkora területről, illetve hány egyéb ingatlanról van szó?

A vissza nem kapott földterület és erdő nagysága – beleértve a Beneš-dekrétumokra hivatkozva elkobzottakat is – meghaladja az 1000 hektárt, az épületek –például iskolák, tanítólakások, parókiák – száma pedig a 100-at. Ez az állapot rendkívül súlyos erkölcsi és – tegyük hozzá – anyagi veszteséget jelent egyházunk számára. Hiszen ha szabadon rendelkezhetnénk az épületeinkkel, iskolákat, óvodákat alapíthatnánk, lelkészt fogadhatnának a gyülekezetek, a földek bérleti díjából pedig jórészt megoldódna anyagi helyzetük, amely jelenleg bizony elég siralmas.

Milyen lépéseket tettek az ügy rendezése érdekében?

Többször tárgyaltunk az illetékes minisztériumokkal, az MKP vezetésével, a kormány elnökével és az államfővel is. Elküldtük nekik a vissza nem adott ingatlanok jegyzékét, és felvázoltuk azokat az objektív tényezőket is, amelyek miatt a gyülekezetek képtelenek voltak megtartani a törvényben előírt határidőket. Külön rámutattunk arra, milyen diszkriminatív módon érintenek bennünket a Beneš-dekrétumok. Általában azt a választ kaptuk, hogy pillanatnyilag nincs lehetőség a restitúciós törvény újratárgyalására, talán 4–5 év múlva ismét napirendre kerülhet. Ezért is fogadtuk megdöbbenéssel, hogy tavaszszal a katolikus egyház, éppen e törvény megnyitásának köszönhetően visszakapta erdőinek egy részét, a kitelepített magyar és német evangélikusok vagyonát pedig az evangélikus egyházra testálták. Kérdem én, a mi kérvényünket miért nem lehetett ezekkel együtt elbírálni? Ezt jogi nyelven diszkriminációnak hívják, mi pedig, egyházi nyelvünkön, bűnnek tartjuk. Az eddigi sikertelenségek ellenére sem mondunk el jogos követelésünkről. Éppen a napokban találkozom Jaroslav Chlebóval, a külügyminisztérium államtitkárával, akivel az egyházi vagyon visszaadásáról, valamint a Kálvin János Teológiai Egyetem akkreditálásáról tárgyalunk. Ugyanis mindkét probléma fokozatosan politikai kérdéssé vált. Külföldi útjaim során, de a Szlovákiába látogató EU-küldöttségek tagjai is mindig megkérdezik tőlem, milyen stádiumban van ezeknek a problémáknak a rendezése, és én, sajnos, csak azt tudom mondani: még egyik sincs megoldva.

Említette, hogy az MKP politikusainak is eljuttatták a vissza nem adott ingatlanok jegyzékét. Ők miként reagáltak kérelmükre?

Mint egyházi vezető át tudom érezni vezető politikusaink helyzetét, tudom, mekkora a mozgásterük, ezért – bár úgy érzem, lenne rá okom – nem akarom bírálni őket. Különben sem tartom célravezetőnek a puszta kritikát. Inkább inspirálni szeretném őket arra, hogy bátrabban nyúljanak a témához, valamennyi választott politikusunk álljon ki az igazságtalanság kiküszöbölése mellett. Gyakran van olyan érzésem, hogy egyes kormánytagok és képviselők, illetve az MKP vezetősége között nem zavartalan az információcsere. Ez derült ki számomra a hozzánk eljuttatott válaszleveleikből. Van még mit tenni ezen a téren is.