„Nem készültem botránykeltésre”

Majdnem biztos voltam benne, hogy ez a jelenet indulatokat fog kelteni, és meglehetősen szélsőséges reakciók is meg fognak jelenni. Viszont abban is biztos voltam, hogy egy olyan társadalomban, ahol a politika észveszejtően és artikulálatlanul üvölt, rázza az öklét, betolakszik a családokba, a mindennapok legintimebb szféráiba, hazug dolog lenne, ha a színház, amely tudvalevően tükröt tart a valóságnak, nem reagálna erre. Álságosnak tartanám, ha ilyen hétköznapok közepette muzeális „képeskönyveket” mutogatnánk a nézőknek. A színház az „itt és most” művészete, kezdettől fogva alapvetően társadalmi és politikai indíttatású. Már Shakespeare és Moliere is hozzászólt az őket körülvevő világ történéseihez, a társadalomban megfigyelhető aktuális jelenségekhez. Nekem is az volt a célom, hogy egy jól felismerhető jelenséget helyezzek a kirakatba, amely mögött egy jóval összetettebb probléma húzódik. Nem készültem botránykeltésre. A Kossuth téri „Muppet Show” számomra önmagában nem érne meg egy misét, engem azok az okok érdekeltek, amelyek ezt a szindrómát kiváltották.

A Thália Színház igazgatója szerint viszont sokan félreértették az ön üzenetét...

A közönség nem feltétlenül fordítja le és magyarázza el verbálisan a színházi jeleket, de megérzi és megérti őket. Ez a másfél perces jelenet, amelyről a vita folyik, az előző 178 perc alatt jól elő van készítve. Amikor a zászló megjelenik, felcsendül egy dal. Egy irredenta, soviniszta, hazug, uszító háborús dal, amelyet 1944 decemberében agyba-főbe játszott a rádió. A II. magyar hadsereg már rég nem létezett, a németek körülzárták Budapestet, és a rádióban még akkor is arról énekeltek, hogy „Ha visszajöttök majd...” Ez a dal az első felvonás végén szólal meg először, amikor megérkezik a távirat, hogy Tóték fia elesett a fronton. Talán ez az a pillanat, amikor a II. magyar hadsereg megsemmisül a Don-kanyarnál, miközben a színpad hátterében lejátszódik a kapituláció, a katonák megadják magukat.

Ugyanez a dal hangzik fel a második felvonás végén immár másodszor, amikor berontanak a színpadra a Kossuth tériek...

Szándékolt az analógia. Hisztéria, demagógia, hazugság. A Kossuth tér mint jelenség a fentiek egyenes következménye. Olyan demokráciába nem illő követelésekkel, viselkedéssel terrorizálják a magyar közéletet, olyan súlyos fenyegetéseket helyeznek kilátásba egyes embercsoportok számára, amelyek nagyon nehezen emészthetők. Mindez egyébként szerintem szisztematikusan elő volt készítve. A jelenleg tapasztalható megosztottság nem jött volna létre, ha egyesek nem próbálnák évek óta azt kommunikálni, hogy a jelenlegi kormányoldal 2002 óta folyamatosan hazudik, hogy ez a másodszor is megválasztott kormányzat illegitim. Lehet arról vitatkozni, hogy jó-e ez a kormány, de tudni kell, hogy demokratikus választás zajlott, amelyet nem csalással és manipulációval nyert meg a balliberális oldal. Azt állítani, hogy ez egy illegitim kormányzat, amelyet le kell váltani, bármilyen eszközzel el kell kergetni, meglehetősen veszélyes retorika. Sok olyan barátom van, akikkel nem vallok egyforma politikai nézeteket, de ők is azt gondolják, hogy autókat felgyújtani, kukákat felborítani és megszállni a tévé épületét barbárság, törvénysértő. És ezek az emberek egy olyan zászlót lobogtatnak, amely alatt családokat irtottak ki. És egyáltalán nem zavarja őket, hogy sebeket tépnek fel.

A kassai közönség egy része viszont állítólag úgy értelmezte a zászlót és a dalt, hogy ön a Don-kanyarból visszatérőket titulálja nyilasoknak...

Erre azt kell mondanom, hogy nem figyeltek az előző 178 percben, és nem értették meg a lényeget, de inkább szándékos csúsztatást gyanítok az ilyen félreértelmezések mögött. A demokrácia addig tart, amíg valaki mások szabadságát és szabadságérzetét nem korlátozza. Ha bárki a véleményében korlátoz vagy fenyeget másokat, az már nem demokrácia. Nem a Kossuth tér a lényeg, hanem az a hisztéria, amit felkorbácsoltak mögötte, ami lehetővé tette, hogy ez a demonstráció folyamatosan létrejöjjön, és ami egyszer már tragédiába kergette az országot. Nyilván nem történhet meg ugyanaz még egyszer, hiszen ma egészen más a nemzetközi környezet, és a történelem ilyen direkt formában egyébként sem ismétli önmagát. De időben fel kell figyelni az intő jelekre, addig, amíg nem lesznek halálos áldozatai ennek a hisztériának.

Mindenesetre a Kárpát-medence magyar nyelvű színházai közül elsőként a Tháliában jelent meg ez a zászló, ezért nyilván nem érte önt váratlanul, hogy a sajtó ezt a másfél percet elemzi hetek óta.

Minden magyarországi parlamenti párt, a jobboldaliak is, határozottan elutasítják a nyilasideológiát. Kétségtelen, hogy heraldikailag a zászló másként néz ki, de a nyilaskeresztet tudtommal 1944-ben sem mindig használták az árpádsávos zászlóban. Kassán, Szálasi szülővárosában, 513 embert akasztottak fel a Fő utcán árpádsávos zászlók alatt...

Látom, alaposan beleásta magát a heraldikába és a történelembe.

Muszáj volt, hiszen hetek óta erről kérdeznek az újságírók. Kézenfekvő paralel példa a szvasztika, a horogkereszt, amiről tudjuk, hogy a keleti népeknél a nap szimbóluma. Onnantól kezdve, hogy Hitler a harmadik birodalom zászlajának közepére helyezte ezt a jelet, senkinek nem jut eszébe az eredeti jelentése. Nem az árpádsávos zászló tehet arról, hogy más jelentés tapadt hozzá a közelmúltban. Akik ma ezt a zászlót lobogtatják, azok provokálnak, pontosan ezt a közelmúltban hozzátapadt tartalmat szeretnék radikálisan megjeleníteni. Hatszázezer zsidót hurcoltak el Magyarországról ez alatt a zászló alatt. Ide számítom még a kétszázezer magyart is, akik a Don-kanyarban estek el, köztük az én nagyapám is. És ide számítom a szovjet ostrom alatt elesetteket, a málenkij robotot, a kitelepítéseket, egyszóval mindazt, ami pusztulásba kergette ezt az országot. Még ma sincs egyetlen olyan család se, amelynek ne volna valamelyik oldalon háborús áldozata.

Ön tehát a Tótékben mindenfajta szélsőség ellen lázad?

Igen. Minden embernyomorító, tudatterrorizáló erő ellen. Sosem lesz béke, ha ezekkel a dolgokkal tisztességgel nem nézünk szembe. Nem lehet csak a vörös csillagot száműzni, és visszahozni az árpádsávos zászlót, ugyanolyan következetesen kell minden nemzetnyomorító eszmével szembenézni. Ez nem politikai, hanem morális kérdés. Sajnos akadnak olyanok, akik szívesen csúsztatnak, hogy bizonyos eszmék mellett radikálisan állást foglalhassanak, vagy prezentálhassák saját politikai nézeteiket. Ők a szóban forgó jelenetben önmagukat érezték „eltalálva”, illetve azt érezték, hogy ez az elutasítás őket is érinti. A kompozíció nem rájuk hívja fel a figyelmet, hanem magára a hisztériára, arra az állapotra, amely ezt a jelenséget létrehozhatta Budapesten. A Tóték sokkal mélyebb mű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Csak kulisszája a második világháború. A társadalomellenes, emberiségellenes, közösségbomlasztó, önjelölt próféták, ideológusok, führerek kártékonyságáról szól. Ma is tele vagyunk ilyen önjelölt nemzetmentőkkel, akik borzalmas pusztításokat végeznek a lelkekben. A torz világképű őrnagy a Tótékban egy egész családot dúl szét, zúz atomjaira, hiszen az imádott családfő mellől fokozatosan mindenki az őrnagy mellé pártol. Tótot elárulják, fedezékbe kell vonulnia, ezért lázad fel. Az ember a félelemtől, a szervilitástól a terrornak való megfelelés igyekezetétől a legpokolibb, leggroteszkebb szituációkba kényszerül, ami ugyanolyan tragikus, mint amilyen röhögtető.

Épp mondani akartam, hogy néha szégyelltem magam, amiért nevetek olyan pontokon, ahol sírnom vagy dühöngnöm kellene...

Ez Örkény zsenialitása. Mi is arra törekedtünk, hogy a néző hátán nevetés közben a hideg futkározzon. Úgy érzem, a kassai színészek erre ragyogóan ráéreztek. Az őrnagyot játszó Petrik Szilárd például egyszerre félelmetes és mulatságos. Érzem, hogy bármire képes, és el tudom képzelni, hogy viselkedhet ez az ember a fronton.

Azok, akik félreértelmezték a darabot, mit kifogásoltak még a zászlón kívül?

Az úgynevezett holokausztjelenetet is sokan piszkálták. A ’60-as években, amikor Örkény a darabot írta, a társadalom akkori toleranciaszintje még nem tette lehetővé az egyenes beszédet a holokausztról. Nagyon rejtetten lehetett csak állást foglalni a színpadon, hogy a kormányzat ne érezze ezt provokációnak a nehezen kialkudott békében. Örkény egész biztosan örülne a Cipriani-jelenetnek, amelyben kiderül, hogy az elmegyógyász groteszk abszurditása az antiszemitizmus abszurditását, elfogadhatatlanságát érzékelteti.

Ezt a jelenetet a múltban sok rendező kihagyta a darabból. Ezek szerint kerülni akarták a konfliktust?

Valószínűleg. Pedig ez a jelenet is arról szól, hogy a diszkrimináció, a kirekesztés nem fér bele a demokráciába. Ha valaki azt mondja, nem ért egyet a jelenlegi kormánnyal, mert úgy véli, a saját ügyetlenségüket, tehetségtelenségüket akarják a megszorító reformok által az emberekkel megfizettetni, ez szíve joga. De ha valaki azt kezdi firtatni, hogy Gyurcsány Ferenc felesége zsidó, és ezért olyan a kormány, amilyen, azt már alpári dolognak tartom. Minden valamirevaló demokrácia kiszorítja az ilyesmit a politikai erőtérből.

Ami Kassán „felrobbant”, az nyilvánvalóan nem egy színházi előadásról és nem a színházról szól. Szerintem napjaink kassai valósága jelent meg. Ön szerint mi a tanulság a történtekből?

Kassán egy monolitikus véleményhelyzetet bontott fel ez az előadás. Valami, ami addig csak egyféleképpen volt értelmezve, most a másik oldalról lett megközelítve. Ezt nehezen viselték azok, akik eddig uralták ezt a fajta „monolitikát”. Véleményem szerint fontos dolog történt: valami megmozdult. Vicces volt hallani, hogy én nem ismerhetem a kassai valóságot, miért csinálok ilyesmit? Nos, nem azért hívtak, hogy a kassai valóság alapján rendezzek egy lokális jelentőségű darabot. A máshonnan jött ember másfajta szemszöge jelenik meg ebben a darabban, és nem biztos, hogy Kassa ettől szegényebb lesz. Nem tekintem a Thália Színházat határon túli magyar színháznak. Magyar színháznak tekintem, ahol magyar színészek játszanak, magyarul gondolkodnak, magyar kultúrából táplálkoznak. Következésképpen Kassa része az egyetemes magyar kultúrának.

Ebben a kiélezett és megosztott magyar belpolitikai helyzetben nem kellett volna mégis mérlegelni, hogy ezt a szimbólumot egyesek saját nézeteik prezentálására fogják felhasználni?

Sosem lesz párbeszéd, ha elsiklunk a problémák fölött. Ezt csinálták negyven évig: a szőnyeg alá söpörték a zsidókérdést, a háborús kérdést, a szovjetkérdést, a határon túli magyarok kérdését. Szörnyű feszültségek gyülemlettek fel ily módon, és ez veszélyes dolog. Nem tudom, van-e olyan állapotban ez az ország ahhoz, hogy egymás véleményét figyelembe véve, egymást meghallgatva közösen keressük a legjobb megoldásokat, de meg kellene próbálnunk.

Úgy tudom, ön néhány hete Temesváron rendezi az István, a királyt, ami ugyebár szintén „nemzeti ügy”...

Méghozzá eddig nagyon erősen az „egyik oldalhoz” köthető ügy. Én viszont úgy gondolom, hogy ez nem oldalak kérdése. Üzenetem a következő: ez egy ország és egy nemzet. Ha boldogulni akarunk, nincs más út, csak a közös út. Aki ezt nem így gondolja, az szerintem nemzetrontó és nemzetvesztő. Az István, a király másik üzenete az európaiság gondolata. Hogy magunkba zárkózunk-e, vagy nyitunk Európa felé. Ezt a nemzetet nem fogja senki más felemelni és élhető viszonyok közé terelni. Ha nem tudunk egymással szót érteni, elveszünk.

Az István, a királyban is lesznek aktuális utalások?

Amikor nemrég Tóték-ügyben nyilatkoztam a magyarországi sajtónak, két furcsa élményem volt. A Magyar Nemzet újságírója egy értekezlet kellős közepén hívott fel. Azt mondtam, hívjon vissza egy óra múlva, szívesen kifejtem a véleményemet. Soha többé nem hívott. Másnap megjelent a lapban, hogy nem akartam nyilatkozni neki. A Népszava riportere a következő kérdéssel kezdte: Igaz-e, hogy ön Temesváron is botrányt akar csinálni? Mondtam, hogy Kassán se ez volt a célom, de természetesen Temesváron is lesznek üzeneteim az előadással. A cikk a következő címmel jelent meg: A temesvári István, a királyban nem lesz árpádsávos zászló. A Népszava, amely baloldali újság, és amelyről joggal hihettem volna, hogy a kassai történet baloldali vonatkozásaira hívja föl a figyelmet, az olcsó szenzáció irányába, bulvárosan túlreagálta az eseményt. Persze, még mindig tisztességesebb volt, mint a Magyar Nemzet, amely rosszízű politikai címkézéssel tűzdelt tudósításában egyszerűen hazudott – egyébként a cikk néhány más állításában is. Önnek mint kassai újságírónak tehát azt felelem: igen, aktuális, élő, tehát valódi színházi előadást szeretnék csinálni Temesváron.