Nem akart az amerikai filmgyártás napszámosa lenni

Zuzana Mináčová felvételeItt a politika, ott a pénz irányította elképzeléseit. ĺgy aztán – akárcsak Forman esetében – itthoni alkotásai sokkal többet nyomnak a latban, mint kinti rendezései.

Moszkvában született 1937-ben, híres művészcsaládban. Dédunokája Vaszilij Szurikovnak, a nagy nevű festőnek, de kitűnő festő volt anyai nagyapja, Pjotr Koncsalovszkij is, aki az orosz modernisták egyik vezéralakjaként került be a művészettörténetbe. Szergej Mihalkov, az apa író és rajzfilmrendező volt. Ugyanezt a pályát választotta két fia, Andrej és Nyikita is. Bár az elsőszülött fiú, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij előbb a moszkvai Zeneművészeti Főiskola zongora tanszakára iratkozott be, majd rövid időre a televízióban kötött ki, és onnan ment tovább a filmművészeti főiskolára. Első munkáit Andrej Tarkovszkijjal közösen írta. Ennek az időszaknak a fő műve Az ikonfestő, amelyből barátja a zseniális Andrej Rubljovot forgatta. Rendezőként 1965-ben, a Csingiz Ajtmatov regénye nyomán készült Az első tanítóval debütált. Ezt követi a már születése pillanatában dobozba zárt Aszja Kljacsina története, aki szeretett, de nem ment férjhez, majd a Nemesi fészek, a Ványa bácsi, a Szerelmesek románca és 1979-ben a Szibériáda, amely a múlt századi Oroszország maradandó értékű történelmi tablója. Pár évvel később már az Egyesült Államokban válogat a forgatókönyvek közül, s bár a hollywoodi mogulokkal gyakran meggyűlik a baja, új fejezetet ír az amerikai film történetében. Maria szerelmei, Szökevényvonat, Egyszemélyes duett, Félénk emberek, Országúti vagányok, Tango és Cash – ezek a kinti alkotásai. A legbelsőbb köröket (a sztálini terror évei a Szovjetunióban) már amerikai–orosz– olasz koprodukcióban forgatja (Bob Hoskins és Tom Hulce – Forman Amadeusa! – főszereplésével), az ezt követő rendezései: a sánta Aszja történetét folytató Ragyás tyúk és a Velencében díjazott Őrültek háza már ízig-vérig orosz film. Igaz, a kettő között – a fóti filmgyárban – történelmi drámát rendez az amerikai televíziónak. Az oroszlán télen kétszeresen is fontos volt Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij életében. Szakmailag azért, mert biztosra vehette: Amerika nem neheztel rá amiatt, hogy Los Angelesből hazaköltözött Moszkvába, magánemberként pedig azért, mert az öregedő II. Henrik fiatal szeretőjét ifjú felesége, Julija Viszockaja játssza, aki színésznőként ezzel a szereppel lépett a nagyvilág közönsége elé.

Igaz, hogy Fóton rögtön az első forgatási napon olyan dühös lett, hogy a földhöz vágott egy tányért?

Földhöz csaptam, de nem mérgemben! Úristen, ezt meg ki terjeszti rólam?Tudja, tányértörésre egy magyar népszokás szerint a lakodalomban kerül sor, hogy a sok cserép szerencsét hozzon az ifjú párnak.

Az orosz filmesek körében pedig az első jól sikerült snitt felvétele után. Gondolta volna?

Nem. Az viszont sokszor átfutott már az agyamon, amióta ismét Moszkvában él, hogy nincsenek pillanatai, amikor a legszívesebben azonnal repülőre ülne, és menne vissza Amerikába, ahol mégis csak tejben-vajban fürdették jó pár évig?

Miben?

Tejben-vajban.

Téved, ha azt képzeli, hogy ott könnyebb filmrendezőnek lenni. Ott is voltak időszakaim, amikor kezdett elegem lenni az egészből. Olyankor elmentem színházba rendezni.

Orosz klasszikusokat?

New Yorkban Háború és békét rendeztem. Párizsban és Milánóban operát és balettet.

Moszkvában is kapott hasonló lehetőségeket?

Az oroszok most haragszanak rám.

Az Őrültek háza miatt?

Igen. Én ezt a filmet a Száll a kakukk fészkére orosz testvérének tartom, és szeretem nagyon, de az orosz közönség valahogy nem fogadta el.

Pedig megtörtént eset nyomán írta a forgatókönyvet. Az 1996-os csecsen háború eseményei anynyira kegyetlenül érintették egy eldugott elmegyógyintézet ápolóit, hogy a betegeket magukra hagyva valósággal elmenekültek az intézetből.

Én a kinti világ hatalmas őrületét próbáltam megmutatni egy soknemzetiségű, beteges mikrokozmoszban. Mindazt, ami bent, a falak között történik, tragikomédiaként ábrázoltam. Miközben kint oroszok és csecsenek ölik-pusztítják egymást. Az otthoni nézők oroszellenes filmnek tartják az Őrültek házát. Lépten-nyomon azt hallom, hogy rossz fénybe állítom az országot. Hogy a Nyugat továbbra sem tud más szemmel nézni ránk, csak úgy, mint a múltban. Meg hogy minek feszegetem még én is ezt a kényes kérdést. De könyörgöm! Nem az a dolgom, hogy rázós kérdésekre keressem a választ? Rendben, kritizáljanak. És én mit gondoljak az orosz nézőről, aki minden egyes csecsent fekete bajszú vadembernek képzel, pontosan olyannak, mint amilyenek az indiánok a régi amerikai westernfilmekben. Én nem vagyok sem diplomata, sem cirkuszművész. Nekem a kendőzetlen igazat kell megmutatnom, és nem törődhetek azzal, hogy van-e alattam védőháló vagy nincs. Én a tolsztoji koncepciót tartottam szem előtt, amikor az Őrültek házát készítettem. Úgy akartam beszélni erről a témáról, ahogy ő ír a kaukázusi háborúról.

Amióta bemutatta az Őrültek házát, gondolom, sokan tudni akarják: kinek az oldalán áll az orosz-csecsen viszályban?

Nem állok sem itt, sem ott. Illetve igen: a nép oldalán. Az én pozícióm: megérteni az embert. Nem szerettem a kommunizmus jelszavát, hogy „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Ez baromság! Dosztojevszkij azt írja: ítélkezni könnyű, megérteni nehezebb. Engem ez inspirál. Próbálom megérteni azt, aki hibázott.

Az Őrültek háza szereplői között több az amatőr, mint a profi színész. Kiket volt nehezebb irányítania?

Elhitte a történetet?

El.

Akkor el is felejthetjük ezt a kérdést. Nem az a fontos, hogy kik játszanak benne, hány profi és hány amatőr, vagy ha úgy tetszik: hány beteg és hány „egészséges”. Szerintem ez teljesen mindegy.

Az viszont mégiscsak érdekel, hogy milyen módszerrel dolgozott a „bentlakókkal”?

Úgy viszonyultam hozzájuk, mint a gyerekekhez. Egy gyereknek pedig nem kezdek el arról beszélni, hogy mi is az a Sztanyiszlavszkij-módszer. Érteni és érezni kellett őket, a többi ment magától. Egyébként Az első tanító című filmemnek is amatőr főszereplője volt. Egy kirgiz parasztember. És hogy játszott? Zseniálisan! Rossellini is szeretett amatőrökkel dolgozni, és sorolhatnám a többieket. Más kérdés, hogy hány rendező forgatott már elmegyógyintézetben, valós betegek között. Nagyon kevés.

Oroszországban milyen sikere van a filmnek?

Közönségsikerről nem beszélhetek. Csecsen katonák és értelmi fogyatékosok – a mai nézőnek, akit már teljesen megbolondítottak az amerikai filmek, a buta hollywoodi produkciók, ez a történet nem igazán csalogató. De tudja, mit mondok én erre? Boldogabb vagyok, ha száz ember emlékszik rá, mintha egymillióan látták volna, s mindenki el is felejtené. Én sosem törekszem kasszasikerre. Még a Tango és Cash vagy a Szökevényvonat esetében sem ez volt a célom. A siker: illúzió. Néha reménykedem, aztán a reményem is szertefoszlik. Mellesleg Oroszországban sem nagyon válogathat a mozinéző. Az amerikai filmek teljesen elárasztották a piacot. Orosz filmet elvétve látnak, ha találnak a megszállottak. Arról nem is beszélve, hogy én nem a jól bevált hollywoodi recept alapján hozom helyzetbe a hősöket. Régen, a szovjet filmekben a német katona volt a negatív hős, ma a csecsen. Én máshogy gondolkozom, és ez, hogy finoman fogalmazzak, nem mindenkinek tetszik.

És maguk a csecsenek hogyan fogadták a filmet?

Ez az első orosz film, amelyben nem banditaként jelennek meg, állítják.

Amerikából miért lett elege?

Egyszerű a válaszom: nincs már kedvem Hollywoodban dolgozni. Nem akarok az amerikai filmgyártás „napszámosa” lenni. Személyes filmeket szeretnék készíteni, amelyekkel önmagamnak akarok megfelelni, nem pedig a producereknek vagy a szponzoroknak. Életem hátralevő éveiben szeretnék ismét szabadon gondolkodni és szabadon alkotni. Megváltoztam, és Hollywood is megváltozott. A hetvenes években még Forman is szabadon dolgozott. Vagy sokkal szabadabban, mint most. Ma aligha forgathatná le a Száll a kakukk...-ot. A mai Hollywood egészen más típusú filmekkel kalkulál, azok pedig, szerintem, az analfabétáknak szólnak. Tizenhat-tizenhét éves gyerekeknek, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak. Akikkel naponta hamburgert etetnek és coca-colát itatnak. Aztán csodálkoznak, hogy meghíznak és cukorbetegek lesznek. Én azokban a nézőkben bízom, akik még nem lettek ennek a szörnyű elhülyítési „hadműveletnek” az áldozatai. Őket talán még megtalálják a filmjeim. Egyébként nem akartam én Amerikában élni, csak az élet aztán oda sodort. Párizsban szerettem volna dolgozni, csak a franciák, bedőlve egy „titkos információnak”, KGB-ügynöknek képzeltek, és nem akarták, hogy ott maradjak. Amerika tehát, bármilyen furcsán hangzik is, kényszermegoldás volt számomra. Elegem volt a szovjet hatalomból. Nyerni és veszíteni, vagyis tanulni azonban mindenhol lehet, még Mongóliában is, ha odaköltözik az ember. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert sokan tévesen úgy hiszik, hogy csak Hollywoodban, az „álomgyárban” kamatoztathatják a tudásukat, élettapasztalatukat.

Amióta öccse, Nyikita Mihalkov is külföldi partnerekkel dolgozik, sokan egyre több párhuzamot vélnek felfedezni kettőjük világlátásában.

Nincs értelme az összehasonlítgatásoknak. Szerintem mindketten más szemmel nézzük a világot, a valóságot, mindkettőnknek mások az élettapasztalatai, az illúziói. Ha hasonlítunk valamiben, akkor abban, hogy mindketten megőszültünk. S ha már Nyikitáról beszélünk: észrevettem magamon, ezt be kell vallanom, hogy az utóbbi években „válaszfilmeket” forgatok. Hogy minden egyes munkámmal elsőként vele „társalgok”.

Vitáznak?

Vitázunk. De az alkotó munka erről is szól. A polemizálásról. Én nem hiszem, hogy a film, vagy szélesebb értelemben a művészet meg tudja változtatni a világot, az életünket. Vagy attól, hogy mi Oroszországot kritizáljuk, az megváltozik. Oroszország olyan, amilyen. Sosem lesz olyan, amilyen lehetne. Egy afrikai diplomatától hallottam nemrég, hogy a hardverünk demokratikus, a szoftverünk azonban még mindig totalitárius. Tökéletes észrevétel.

Zsannát, az Őrültek háza főhősét, aki Bryan Adamsről álmodozik, és hozzá szeretne feleségül menni, új felesége, Julija Viszockaja alakítja. Mi volt előbb? A munka vagy a szerelem?

Előbb találkoztunk, utána egymásba szerettünk, és már a feleségem volt, amikor az első szerepet kapta tőlem. De ha nem lenne jó színésznő, akkor nem állítanám őt olyan nehéz feladat elé, mint például az Őrültek házában. Itt egy mentális beteget játszik, tehát nem egy idiótát, és ezt nem könnyű hitelesen megformálni. Julija, még jóval a forgatás előtt, két hónapra beköltözött a szellemi fogyatékosok intézetébe, csak hogy teljes mértékben felkészülhessen a szerepre. Ez a két hónap nagyon sokat segített neki az azonosulásban, ő maga is úgy érzi: csak így találhatta meg a figura igazát. Ha hamisan játszik, az igazi betegek azonnal „leleplezték” volna. Ott, azok között a falak között nem használhatott pontatlan gesztusokat.

Ha jól számolom, Julija az ötödik felesége...

... és most született meg a hetedik gyerekem, az első közös csemeténk.

Forman is elmúlt már hatvan, amikor ikrei születtek.

Tudja, miért vállaltam az újabb apaságot? Hogy a jövő továbbra is nyitott legyen előttem.

Julija mellett amúgy is formában kell lennie.

Ne féltse a kékszakállú herceget! Köszöni, jól érzi magát. Tudja, fiatal fejjel az ember nemegyszer a „pályaféket” látja a gyerekében. Butaság! Vannak azonban olyan kollégáim is, akik csak azért akartak gyereket az általuk szeretett nőtől, hogy egy életre maguk mellé láncolják őt. Na, ez is őrültség! A gyerek időközben felnőtt, a házasságuk megfeneklett. De egy kései gyerek teljesen bearanyozza a férfi életét. És már nem akar menekülni a felelősség elől.

Nem akar, vagy nincs hozzá ereje?

Kegyetlen kérdés. Ha azt hiszi, vén trotty vagyok, akkor vegye tudomásul, hogy... nem téved! De csak az éveim száma mutat sokat. Fizikailag minden rendben. Szeretném sokáig így érezni magam.

S a jelek szerint maradnak Moszkvában.

Igen. Lehet, hogy negyven évvel ezelőtt sokkal jobb volt ez a város, de lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert akkor jóval fiatalabb voltam. Rómában is tudnék élni, de Párizsban már nem. Párizs nagyon megváltozott az elmúlt években. Piszkos város lett, iszonyú erősen lüktet és rossz a ritmusa, a levegője. Rómában a történelmet és az aszimmetriát szeretem, Moszkvában viszont az a jó, hogy hagynak dolgozni. Azt csinálhatom, amit akarok.