Negyven békacomb

SCHREIBER LÁSZLÓ

Karcsi elégedetten mérlegelte hatalmas tenyerén a nejlonzacskót. Le-leengedte néhány centit, aztán visszaemelte, tenyeréből, a zacskóból és a gravitációból készítvén mérleget.

– Több mint egy kiló – mondta vidáman. – Egész kis vagyon – tette még hozzá, hogy más oldalról is megvilágítsa kétszázhatvanhárom békacomb nagyszerűségét. Amely kétszázhatvanhárom békacomb természetesen ötszázhuszonhat valójában, mert Karcsi derékban vágta el a kétszázhatvanhárom kecskebékát.

A sarokasztalnál, a kályha mellett ült Karcsi Imrével, a kis székely falu kocsmárosával.

– Adjak neked negyven békacombot – mondta Karcsi inkább, mint kérdezte.

– Ne adjál – mondta Imre egyszerűen.

Karcsi lehajtotta a deci vodkát, mert arrafelé nem vacakolnak kisebb porcióval, különösen nem a sóbányászok, és kiváltképp nem azok a sóbányászok, akik puszta kézzel fogják a kecskebékát a tóban.

– A könnyem kihullt, ember – mondta aztán Karcsi, félretolva az üres poharat. – Mikor metsztem el őket derékban. Úgy sajnáltam.

És azért oldalról, mintegy véletlenül Imrére néz, hogy hiszi-e Imre ezt a könnydolgot.

Imre nem mondja, hogy nem hiszi, igaz, azt sem, hogy hiszi. Mindenesetre ő is kicsit oldalról néz Karcsira, hogy Karcsi hiszi-e. De hát éppen negyven éve ismeri Karcsit, és Karcsi negyven év alatt sokszor és nagy nyomatékkal kijelentette már, hogy ő még soha nem hazudott, és nem is fog.

– Adjak neked negyven békacombot – mélázott el Karcsi, óvatosan maga felé emelve a színültig telt új poharat.

– Ne adjál, Karcsi – mondta Imre egyszerűen. – Adtál már tegnap is – tette hozzá kisvártatva, egy pompás, érthető indokkal megtámasztva a rövid mondatot. – Ültetik már, láttam, Róthék az új rózsabokrot – mondta végül Imre.

Karcsi elgondolkodva simított végig a bal arcán, egy hosszú piros csíkon, amelyre tegnap éjjel tett szert, amikor kis motorjával tulajdonképpen fékezés nélkül hajtott bele a Róthék rózsabokrába. Keservesen nézett Imrére, nem a karcolás fájt, csak tudta, hogy Imre meg a halászkompánia többi tagja sok, a rózsatövisnél szúrósabb viccet fog még ebből csinálni az ő rovására. Kelletlenül mosolygott hát Karcsi, mintha recsegtek-ropogtak volna barna arcának eresztékei, talán a karcolás is húzódott rajta: lehajtott inkább egy újabb deci vodkát.

Aztán kellemesebb foglalatosság után nézett: latolgatni kezdte tenyerén a kétszázhatvanhárom békacombot.

– Adjak neked negyven békacombot – nézett Imrére, mintha ez egy vadonatúj ötlete lenne, ami éppen most jutott eszébe.

– Ne adjál, Karcsi – mondta Imre egyszerűen. – Jó lesz az nektek is otthon – fűzte hozzá, és ez nemcsak pompás és érthető indok volt, hanem racionális és praktikus is.

Karcsit azonban ez mintha nem győzte volna meg, sőt inkább elbizonytalanította. Mintha látta volna magát otthon, amint népes családjával vígan falatozza a zsenge rántott békacombot. És ez a kép úgy tüntette föl őt, Karcsit, mint aki dúskál ugyan a békacombban, de nem ad Imrének negyvenet, azért nem ad, hogy azt is ő maga egye meg. És tulajdonképpen látta Imrét is maga előtt, amint az mindeközben ölébe ejtett kézzel ül otthon szomorúan, egy üres tányér előtt.

De ez már sok volt Karcsinak, megivott egy deci vodkát, fizetett, szépen, komótosan becsúsztatta a zacskó békacombot halászkabátja zsebébe, szépen eligazgatta, aztán elindult haza a leszálló estében.

Két perc sem telt el, Karcsi úgy negyven lépést tehetett meg hazafelé, és negyvenet vissza: ott állt megint a kocsma ajtajában, és bontogatta szét a gondosan összegöngyölt nejlont.

– Na, hozz egy zacskót. Egy kis zacskót – mondta Imrének.

És Imre hozott egy kis zacskót. Visszaültek az asztalhoz, és Karcsi kivett az ő zacskójából egy nagy marék békalábat és áttette az Imre zacskójába, aminek a száját két kézzel fogta, húzta szét mosolyogva Imre.

Karcsi fölnézett. – Még?! – kérdezte.

Imre csak bólintott mosolyogva.

Karcsi áttett még egy fél marékkal.

Aztán gyúrni, gyömöszölni kezdte hatalmas markaival Imre veteményezés közben frissen lepirult feje búbját és homlokát.

– Jaj, de piszkos egy zsidó vagy! Jaj, de piszkos egy cigány! Jaj, de piszkos egy magyar! – mondogatta közben Imrének, aki védekezni nem tudott, mert még két kézzel fogta a kis zacskó száját, de nem is akart, csak mosolygott.

Nagy dolog a barátság.

Gondolták.

De nem mondták.