Ne vegyük fel a kesztyűt, ha nem muszáj!

2003 óta tartok előadásokat a kanadai főváros, Ottawa egyik egyetemén Közép-Európa modern kori történetéről. A hallgatók között sok az olyan végzős diák, akik a későbbiekben a kanadai diplomácia kötelékében kívánnának szolgálni, és a mi régiónkban szeretnének tevékenykedni. Ezért nagyon-nagyon fontos, hogy árnyalt képet kapjanak a közép-európai térség történelméről, jelenéről, az itt élők mentalitásáról, értékrendjéről, cselekedeteik mozgatórugóiról, mindazon összefüggésekről, melyek ennek a régiónak az életét befolyásolják. Fontos, hogy megismerkedjenek a Közép-Európában található államok Európai Unióban betöltött szerepével és súlyával. Ezért előadásaimban arra törekszem, hogy lehetőleg minél tágabb kontextusban fogalmazzam meg mondanivalómat, láttassam a diákokkal a régiónkat. Ezekbe a magyarázatokba, fejtegetésekbe több esetben olyan dolgok is beletartoznak, melyek az Egyesült Államokban vagy Kanadában egyáltalán nem számítanak fajsúlyosnak, esetleg marginalizálják azokat, igyekeznek nem beszélni róluk. Ilyen például a hagyományok, az identitás, a történelmileg kiosztott szerepek kérdése. Sokszor nem egészen világos számukra, miért tartom fontosnak a régmúlt korokból vett történelmi példák megemlítését. A legújabb politikai, társadalmi történések megértéséhez azonban szorosan hozzátartozik a régmúlt vagy a félmúlt ismerete. Az összefüggések csak így kerülhetnek felszínre. A történelmi összefüggésekkel márpedig tisztában kell lenniük azoknak, akik a térségben diplomataként kívánnak tevékenykedni. Fontos, hogy ne úgy tekintsenek Európa közepére, mint egy idegen testre, mint afféle terra incognitára, ismeretlen területre.

Az óriási különbségek dacára azért mégiscsak hasonlít egyben-másban egymásra Közép-Európa és Észak-Amerika. A világnak e két egymástól távoli szegletében jelentős létszámban élnek kisebbségek. Adódik-e ebből bármilyen párhuzam?

Kanadában 173 kisebb-nagyobb létszámú, különféle etnikai és vallási csoport él. A kisebbségi probléma megfogalmazása egészen más színezetet nyer, mint nálunk, Európában. A kisebbségek nagy részét migráns csoportok alkotják, akik az utóbbi években, évtizedekben vándoroltak be. Az utóbbiak egyetlen célja, hogy minél hamarabb beolvadjanak a többségi társadalomba, integrálódjanak a kanadai közösségbe. Az amerikaiak nagyon nehezen fogják fel, hogy Közép-Európában őshonos kisebbségek élnek, akiknek általában eszük ágában sincs asszimilálódni, bármilyen többségről legyen is szó. Mivel az észak-amerikai kontinensen található három állam, USA, Kanada és Mexikó határai százötven éve nem változtak, a hallgatóim nem tudják mire vélni a közép-európai határmódosítások viszonylagos gyakoriságát. Az utolsó háborús villongások az USA és Mexikó határán valamikor az 1850-es években történtek. A kontinens lakóinak tudatában az államhatárok örök és megváltoztathatatlan dolgokként jelennek meg. Nincsenek identitásválságok, politikai rendszerváltások lényegében nem mentek végbe, a rendszer igazából mindvégig azonos maradt. Hallgatóim számára nehezen érthető, hogy Közép-Európában miért változnak időről időre, meglehetős gyakorisággal az államhatárok, felfoghatatlan számukra, hogyan léphet át emberek feje felett az országhatár, hogyan kerülhetnek korábban domináns etnikumok, vallások kisebbségi pozícióba, hogyan tűntek el, hogyan váltak ideológiák, filozófiák uralkodóvá, majd kis idő elteltével marginálissá. Az említett folyamatok identitásra kifejtett erozív hatásával meg végképpen nem tudnak mit kezdeni. Ezeket a dolgokat ők csak nehezen tudják beépíteni gondolkodásukba. Nem véletlen, hogy az amerikaiak többsége mint nosztalgiára hajlamos, múltba révedő, gyenge emberekre tekint az európaiakra. Úgy érzik, ők már régen lerázták magukról, már régen túlléptek azokon a dolgokon, amelyek nekünk mindennapjaink tartozékai, velejárói.

Valóban így van ez? Ők megtalálták a gyógyírt, pusztán át kellene vennünk a receptet?

Szó sincs erről. Ha az ember többet foglalkozik a kérdéssel, rájön, súlyos problémák jellemzik az egyesült államokbeli, illetve a kanadai kisebbségpolitikát. Egy nagyon is jellemző példa: miközben szokatlan éberséggel kísérik figyelemmel a mi romáink helyzetét, próbálnak rajtuk segíteni, minden rokonszenvük a roma kisebbségé, azonnal és rendkívül határozottan elítélik a közép-európai többségi társadalmakat, amiért méltatlanul bánnak a cigányokkal, nem segítik elő felzárkózásukat, az Amerikában őshonosnak tekinthető kisebbség, az indiánok problémáival szemben meglehetősen érzéketlenek, az esetükben a pozitív odafordulás példáját már hiába keressük. Annak idején készítettünk egy öszszehasonlító tanulmányt, melyben az indiánokkal, illetve a romákkal kapcsolatos attitűdök hasonlóságát, különbözőségét vizsgáltuk. Kíváncsiak voltunk, miként vélekedik, miféle jelzős szerkezeteket használ egy kanadai, ha indiánokról, illetve egy magyar vagy szlovák, ha romákról beszél. Kiderült, a vélemények több mint 85%-ban fedik egymást, vagyis ugyanazt gondoljuk mi a romákról, mint amit az amerikai fehérek az indiánokról. Nagyjából ugyanazt állítjuk a romákkal kapcsolatban, vagyis: alkoholisták, antiszociálisak, piszkosak, tolvajok, lusták, nem akarnak dolgozni, megbízhatatlanok, felületesen végzik a dolgokat, hazudoznak stb., mint amit a tengerentúlon a fehérek állítanak az őshonosokról. Nem igaz tehát, hogy csak nekünk van mit ellesnünk az amerikaiaktól. Azt gondolom, mindkét oldalnak van mit tanulnia a másiktól.

Mi az tehát, amit elsajátíthatnánk?

Ottlétem során a hallgatók révén nagyon sok visszajelzést kapok a kanadai társadalom belső viszonyairól. Olyankor mindig felmerül bennem, vajon miként lehetne ezeket a felismeréseket itthon kamatoztatni. Ezekből a visszajelzésekből a legfontosabb talán, hogy a kisebbségek képviselőivel szemben hiányzik az az infantilizáló magatartásforma, ami tájainkon olyanynyira jellemző. A szlovákiai magyarok esetében ez a bizonyos „gyerekként kezelés” több szintű. Infantilizál bennünket mind az anyaország, mind a többségi nemzet, immár évtizedek óta. Ebből a szempontból sokkal modernebb és haladóbb szemléletű az amerikai vagy a kanadai társadalom, az indiánokat leszámítva a kisebbségekre ugyanis úgy tekintenek, mint az olyan csoportokra, melyek számbelileg ugyan alulmaradnak a többséghez képest, „minőségben” azonban nem feltétlenül.

Miként látja a többség kisebbségekhez fűződő viszonyát, az elutasításuk és elfogadásuk összefüggéseit a világban?

Kezdeném azzal, hogy a kisebbségi-többségi ellentét nyilvánvalóan nem csak Szlovákia problémája, minimálisan Közép-Európa problémája, sőt, a kontinens számos országában ez ugyanígy felmerül. Ez mindenhol megválaszolatlan kérdést jelent, talán, mert a megoldás nem a demokrácia függvénye. Nem állíthatjuk, hogy ahol demokrácia van, ott ilyen problémák nem lehetnek. Gondoljunk csak Nagy-Britanniára az északír kérdéssel kapcsolatban, Spanyolországra a katalán, Franciaországra a Korzika-problémájával. Korántsem automatikus velejárója a társadalom demokratizálódásának a nemzetiségi problémák megoldása. A többség radikalizálódásának folyamata általában a kisebbség radikalizálódását hozza magával. Hozzá kell tenni, a radikális hangok törvényszerűen jelennek meg egy olyan csoporton belül, melynek tagjai, mivel komolyan úgy érzik, hogy egyre kevesebben vannak, fogynak, pusztulnak és vesznek, tenni akarnak valami nagyot, és ezt az akaratukat kifejezésre is juttatják. Gondoljunk csak az 1960-as évek Amerikájára. Martin Luther Kinggel, az amerikai négerek polgári jogainak erőszak nélküli érvényesítéséért küzdő fekete lelkésszel párhuzamosan megjelent a végletekig elszánt polgárjogi harcos, a fekete nacionalizmus radikális szárnyát képviselő, a Black Power-t hirdető Malcolm X is. A feketék agresszív módon, kőkeményen, radikális eszközökkel is követelték jogaikat, mert látták, másképpen nem megy. Az amerikai feketék integrálása a többségi fehér társadalomba egyáltalán nem volt harmonikus folyamat. Ezzel nekünk is számolnunk kell, nevezetesen azzal, hogy bizony felléphetnek ilyenfajta reakciók és viselkedésmódok.

A hazai viszonyokra alkalmazva mivel járna mindez?

A Magyar Koalíció Pártja ellenzékbe vonulása azzal járt együtt, hogy egy radikálisan nacionalista szellemiségű politikai párt, a Szlovák Nemzeti Párt került kormányra. Ez nem csupán a szlovákiai magyar kisebbségnek jelent gondot, hanem a többségi társadalomnak is, sőt, a tágabb régióban élők szempontjából sem mindegy. Számos veszéllyel járhat ugyanis, ha radikális, szélsőséges, nacionalista színezetű pártok központi szerepet kapnak. A kialakult helyzet magával vonhatja az MKP radikalizálódását is. Slotáék kormányra kerülésével az MKP-n belül is a radikális hangok juthatnak nagyobb szerephez. Kérdés, hogy erre nekünk szükségünk van-e. Félő ugyanis, hogy egy ilyen helyzetben a kisebbség húzná a rövidebbet. Nem zárom ki persze, hogy bizonyos ügyekben, bizonyos dolgok ellenében radikálisan kell fellépni. Ugyanakkor biztos vagyok benne, nem válhat társadalmi alapszabállyá, hogy a konfliktusainkat radikális eszközökkel és agresszív módon oldjuk meg. Ehhez azonban ki kell dolgoznunk viselkedésmechanizmusokat, sztereotípiákat, melyek kapcsolódnak a modern európai társadalmi sztereotípiák rendszeréhez, például a párbeszédhez, a konszenzusteremtéshez. Ezeket mind meg lehet tanulni, sőt, el kell sajátítani! Ellenpélda gyanánt említhetnénk Izraelt. Izrael immár ötven éve próbál egy modern társadalmat kiépíteni. Ez az ötven éve épülő társadalom azonban máig nem tud mit kezdeni a kisebbségeivel. A helyzet csak egyre radikálisabbá válik. Mind az izraeli, mind a palesztin társadalom radikalizálódik. Nem gondolom tehát, hogy boldogok lennénk, ha a sajtóban, a közbeszédben a radikális hangvétel uralkodna el, mindent a radikalizmus légköre hatna át.

Mit tehet az MKP egy ilyen helyzetben? Ne vegye fel a kesztyűt?

Az MKP-nak mindenekelőtt tisztáznia kellene magában, tényleg pusztán egy etnikai párt szerepére törekszik, vagy valami többre vágyik. Ha az MKP az ország délvidékén élők érdekeit kívánja képviselni, akkor tudomásul kell vennie, hogy ez nemzetiségileg vegyes lakosságú terület. Az MKP-ból kinőhetne például egy nagyon modern regionális párt, amely a déli régióban élő szlovákokkal is keresné az együttműködést. Úgy vélem, a pártnak nem kellene lényegi, belső változtatásokra elszánnia magát, egész egyszerűen csupán nyitnia kellene a szlovákság felé, anélkül persze, hogy bármit is feladna a magyarság képviseletével járó feladataiból. Ez önműködően a felgyülemlett társadalmi feszültség csökkenésével járna együtt. Rokonszenvezők hada támadna hirtelen, úgymond, a semmiből. Én azt vallom, ki-ki seperjen a saját portája előtt. Definiáljuk önmagunkat, rendezzük sorainkat. Az MKP-nak akár még jól is jöhet az ellenzéki szerepkör. Nyolc év kormányzati szerepvállalás után nem feltétlenül tragédia egy politikai párt életében, ha ellenzékbe kényszerül. Szükség van időnként az öntisztulási folyamatokra, az értékek, filozófiák újragondolására is. Néha komolyan arra gondolok, az MKP politikusai megijednek saját lehetőségeiktől, például attól, hogy a párt választói támogatottsága elérje a 20%-ot. A szlovák viszonyokat ismerve, kis túlzással akár választásokat is nyerhetnének. Ezzel szemben a magyar párt mintha attól félne, nehogy túlnyerje magát. Nem gondolnám, hogy az izoláció megoldást jelentene. Annak idején, a nyolcvanas években egy ismerősöm mindig azt ismételgette, ha meg akarjuk őrizni magyarságunkat, csakis egyetlen lehetőségünk van, egy szót se tanuljunk meg szlovákul. Kizárólag az elzárkózás, az izoláció jelentheti számunkra a biztosítékot arra, hogy túlélhessük a kisebbségi létet. Na most, én erről nem vagyok meggyőződve. A világ már nem is engedné meg az ilyen fokú elzárkózó, begubózást hirdető politikát. A piac egész egyszerűen megakadályozna minden efféle törekvést. Az emberek már nem röghöz kötöttek, elvándorolnak bárhova egy jó munkahely miatt, ugyanazon amerikai eredetű gyorséttermi láncok hálózata terpeszkedik itt is, ott is, bárhol tartózkodjunk. Az izoláció helyett a koegzisztenciát, vagyis az együttes létezést, az együttélést kellene választanunk. Csakis a különböző társadalmi csoportok együttműködésén alapuló, konszociális modell teremthet olyan helyzetet, melyben az eltérő nemzetiségű, vallású csoportok úgy élhetnek egymás mellett, hogy identitásukból semmit nem kell feladniuk. Úgy vélem, ez egy európai, huszonegyedik századi megoldást jelenthetne problémáinkra. Tévedés azt gondolni, hogy az egymás melletti létezésnek alapvető feltétele az etnikai vagy vallási identitás feladása. Sokkal inkább a kommunikáció, az egymás jobb megismerése és megértése, a konszenzuskeresés és -teremtés, egyáltalán a nyitottság, a másikra odafigyelés jelenti az alfát és az omegát. Ennek a csírái megvannak a hazai közéletben. Szlovákiában tudniillik az elmúlt nyolc évben, 1998 és 2006 között lezajlott egy rendkívül fontos folyamat, a polgári értékrend lassú, folyamatos megszilárdulása, a polgári értékrend kezdte elfoglalni az őt megillető helyet. Igaz, ez most nagyon gyorsan leépülhet. A megőrzése nyilván nem csak rajtunk múlik. A kesztyűt ne vegyük fel, ha nem muszáj.

Nyilvánvalóan, ebben a sajtó felelőssége is különös súllyal vetődik fel.

Igen, a sajtónak ebben óriási szerepe van. Az újságok bolhából elefántot kreáló, bulvarizáló, a tényeket túllihegő reagálásai akár árthatnak is. Az újságírók a bulvárosodási folyamat eredményeként többnyire a végletes leegyszerűsítés felé törekednek; és nagyon hálásak, mikor lecsaphatnak, mint a vércse a könnyen megragadható, olcsó, de harsány fogalmakra. Slota azt mondja, tankokkal Budapestre, Duray azt mondja, az SNS fasiszta párt, Slota azt mondja, az MKP-t be kell szüntetni, így megy a játék, ez könnyen idézhető a sajtóban, ezen könnyű csámcsogni. A politikai elit ennél is nagyobb felelősséggel bír. Ha a politika képtelen a dolgokat súlyuknál fogva kezelni, akkor törvényszerűen akad egy-egy monomániás politikus, aki úgy érzi, végre eljött az ő ideje és megpróbálja magához ragadni a kezdeményezést. Slota monomániás, nem tud egyébről beszélni. Ne legyünk mi is monomániásak, mert csak vesztesként kerülhetnénk ki a játszmából.