Muzsikus határok nélkül

Rácz Tibor, 1953 Dunaszerdahely. A pozsonyi Állami Konzervatórium, a bécsi Franz Schubert Konzervatórium és a pozsonyi Zeneművészeti Főiskola abszolvense. Jelenleg a pozsonyi konzervatórium harmonika szakának vezető tanára, a Harmonikaművészek Világszövetségének alelnöke. Somogyi Tibor felvételeAzok közé tartozol, akiket jobban ismernek külföldön, mint otthon.

1992 óta engem Szlovákiában hivatalos ügynökség meg nem szólított. Több mint tizennégy éve nem kaptam hivatalosan koncertet.

De ha utánajártál volna, biztosan kaptál volna.

Persze, de nem jártam utána, mert egy érdekszövetség kezében van az egész zenei élet, amitől felfordul a gyomrom. Ez az a társaság, amely pár röpke hónap alatt sikerrel tette tönkre a zeneművészek unióját.

Azelőtt is voltak érdekszövetségek.

Igen, de azokkal az érdekszövetségekkel érdemes volt felvenni a harcot. Kihívást jelentett kiállni az orgonaművész Klinda professzor vagy Haluzický dirigens ellen. Azok jelentettek valamit a szakmában, jó volt velük szemben kakaskodni. De a mostani kis piszlicsáré emberkék, akik ráfanyalodtak azokra a minimális lehetőségekre, amelyek vannak, nem jelentenek számomra kihívást. Nekem az volt a kihívás, hogy azt mondtam, van más lehetőség is, és kitártam a szárnyamat, ahogy tanárnőm, Szőke Márta néni buzdított mindig. Rájöttem, hogy nem kell az embernek havonta tíz koncertet játszania, elég félévente kettő vagy három, de az olyan legyen, hogy megéri. Elsősorban erkölcsileg, nem utolsósorban anyagilag.

Ezek a koncertek külföldön vannak?

Külföldön, de nyomatékosan aláhúzom, hogy ez nem az a külföld, amellyel összekapcsolható az én személyem.

Ez hogy értendő?

Pozsonyban 1990-ben megalakult egy módszertani központ, amely Szőke Márta nevét viseli, és egy bizonyos Rácz Tibor az igazgatója. Hát már csak a nevek alapján is, minek szeressék az ilyesmit ebben az országban, ugye. Mindenkinek meggyőződése volt, hogy Budapest felé fogom venni az irányt, ha egyszer szárnyra kelek, de csalódniuk kellett. Teljesen belevágtam a nagyvilágba, és megtanultam azt, hogy az emberek – amellett, hogy a művészi berkekben világszerte ugyanúgy utálják egymást, mint nálunk – tudnak korrektek lenni egymással szemben.

Azért nem panaszkodhatsz itthon sem. Tavaly a Szlovák Köztársaság ezüst plakettjét vehetted át az akkori miniszterelnök-helyettestől, Csáky Páltól.

Nem tudom, mi történt tavaly, mert utána kaptam még két másik díjat is, külföldön. De ez a hazai hatott meg a legjobban.

A díjaknál mindig van egy indoklás. Ennél az ezüst plakettnél mi volt?

A hazai zenei életben végzett munkásságért és a nemzetközi harmonikaéletben elért kimagasló eredményekért. Csáky a díj odaítéléséről értesítő levelében azt írta, hogy nekem, aki mindig előtérben álltam – ő már csak tudja! –, az volt a szerencsém, hogy nem volt részem a kisebbségi sors hátrányaiban. Nem tudom, miért gondolja így.

Meg kellett volna tőle kérdezni.

Nekem az édesanyám mindig azt mondta, hogy fiam, vegyülj el, és tűnj ki. Nem mindegy, hogy kik közé vegyülsz, de csak azok közé vegyülhetsz, akik vannak. És ott tűnj ki, mert nekem se pénzem, se ismeretségeim, hogy előrenyomjalak. Aztán a konzervatóriumban az volt, hogy Szőke Márta néni a szárnyai alá vett minket, magyar gyerekeket, mert úgy érezte, meg kell védenie bennünket, és én nem kérdeztem, eleinte nem is értettem, mitől, kivel, mivel szemben. Mert a magyar–szlovák viszonyban akkor sem volt más a helyzet, mint ma, csak nem voltak olyan hangosan kimondva a dolgok. Márta néni, bár a rendőrségen – anélkül, hogy őt magát megkérdezték volna – szlovák nemzetiséget írtak be a személyazonosságijába, tartotta a magyarságát, és nagyon odafigyelt a magyar növendékeire. Ő volt az, aki megtanított nyitott szemmel járni a világban, csak arra figyelni, ami fontos. Nem figyelni arra, ami nem fontos, erre viszont egykori menedzserem, Reimann Miki tanított meg, aki azt mondta: Tibor, egyetlen tanácsot adok, tanulj meg radírozni. És ami neki, a több világnyelvet beszélő, zseniális zeneértő embernek, a Kamaraopera titkárának, Peter Dvorský menedzserének nem sikerült, mert belerokkant a Kamaraopera igazgatójával folytatott szüntelen hadakozásba, nekem bejött, és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Megtanultam radírozni bizonyos dolgokat és embereket.

Hogyan?

Úgy, hogy nem veszek róluk tudomást. Annyira ki tudom radírozni az agyamból az ártó, negatív embereket, hogy még a nevüket is elfelejtem.

Márta néninek volt olyan tekintélye, hogy meg tudta védeni a tanítványait?

Óriási tekintélye volt, amit csakis a tudásának köszönhetett. Olyan profi volt, hogy egyszerűen nem lehettek a munkáját illetően ellenérvek. Pedig el sem tudta rendesen magyarázni, mit akar, nem tudott jól szlovákul. Amíg nem lett beteg, állandóan tanult. Hatvanévesen kezdett el franciául tanulni. Halála után Marika, a lánya nekem ajándékozta a könyveit. Marikáék elszlovákosodtak, így hozzám kerültek a szépirodalmi könyvek is, én pedig a diósförgepatonyi könyvtárnak ajándékoztam, ne csak én olvassam őket. Csupán a zeneirodalmi szakkönyveket tartottam meg, és elájultam, miket olvasott, miket tudott Márta néni, milyen információi voltak. Zseniális tanár volt, zseniális! Szigorú, kegyetlen, zseniális.

Kegyetlen?

Nem volt benne fikarcnyi emberi érzés, amikor a perfekcionizmust verte belénk. Fél hibát sem bocsátott meg, nem még hogy egészet. Utáltuk, kimentünk az osztályból, becsaptuk az ajtót, még ki is köptünk az ajtó mögött. Másnap találkoztunk Márta nénivel, és a lába nyomát is megcsókoltuk volna. Gyűlöltük és imádtuk. Márta néni a tehetségtelen diákokkal is ugyanannyi energiával és odaadással foglalkozott, mint a tehetségesekkel. Nem nézte le, nagyon sajnálta őket.

Emlékszem, a díjátadás után a rádióban azt mondtad, sokkol, hogy valaki tud arról, hogy létezel és csinálsz valamit. Ez azért túlzás volt, hisz elég fellapozni a Szlovák előadóművészek életrajza című kiadványt.

Igen, oda még betettek, és ott vannak a statisztikák is. Valaki bizonyára utánanézett, és összeszámolta, hány zeneművet komponáltak nekem hazai és külföldi zeneszerzők, hány külföldi bemutatóm volt, hány zenekarral szerepeltem stb. Talán össze is hasonlította ezt a statisztikát a leghíresebb szlovák szólista kollégákéval, akiket Malackától Tiszacsernyőig ismernek, de Tiszacsernyő után fél kilométerrel már nem tudják, kik-mik.

Ugye, téged nagyon elkeserített a hazai hangversenyek hiánya, az, hogy nem hívtak?

Igen. De aztán azt mondtam, eldöntöm, mik a prioritásaim, és megpróbáltam teljesen újrafogalmazni a dolgokat, mint az alkoholista, akinél nem elég, hogy azt mondja, nem iszom többé, mert nem elég csak fizikailag átállni, ennek elsősorban az ember agyában kell megtörténnie. Teljesen más filozófia, teljesen más gondolkodásmód és életvitel kell hozzá. És akkor rájöttem arra, hogy ha az ember őszintén és tisztességesen csinálja, amit csinál, akkor menni fognak a dolgok. Platón szerint a legmagasabb idea a jóság. Ha benne van abban, amit csinálsz a jóság, akkor már benne van a tisztesség és az igazság is. Mindezt csak tudás alapján szerezheti meg az ember. Ha tud, és jó az, amit csinál, akkor nem kell semmilyen protekció. Nem kell elmenni senkihez könyörögni, ahogy elvárták volna, hogy megtegyem. Amikor elvégeztem a főiskolát, csöngött a telefon, egy hang bemutatkozott, és azt mondta: Rácz úr, hallottuk az abszolvens koncertjét, azt is tudjuk, hogy vörös diplomával végzett. Tessék holnap bejönni a Slovkoncertbe, mert koncerteket szeretnénk önnek felajánlani. A Zeneszerző-szövetségből is felhívott a titkár, hogy felajánlja a tagságot, másoknak ezt kérvényezni kellett, nekünk, vörös diplomásoknak, akik nemzetközi versenyek győztesei voltunk, felajánlották.

Honnan van benned a makacs csak azért is tartás, amit tizennégy évi „szakmai kiéheztetés” se tudott megtörni?

Mi Deák Ferenc családjának leszármazottai vagyunk, a haza bölcsének nővére által, Deáknak ugyanis nem volt családja, agglegény volt. Az öregapám mindig úgy viselkedett, mint egy vastagnyakú kálomista, nagyon keményfejű ember volt. És épp olyan jó érzéke volt a művészetek iránt, mint az édesanyámnak.

Honnan hozták?

Nem tudom. Dédöregapáméknak dohányföldjeik voltak Galánta mellett, nagyapám ott nőtt fel. Afféle bocskoros nemesek voltak, de szerették a szépet. Én anyámtól egy könyvet és egy 150 nehéz csehszlovák koronát érő Renoir-reprodukciót kaptam, amikor leérettségiztem. Mindig ilyen ajándékokat kaptam, egészen kiskoromtól a mai napig. És útravalóul azt a „vegyülj el, és tűnj ki” mondatot, amely mindig eszembe jutott, ha megkeseredett bennem valami.

Te komponálsz is.

Ausztriában megjelent három füzet transzkripcióm és három füzet saját kompozícióm. Szlovákiában nem voltak hajlandók kiadni, ott viszont azonnal, és nagy sikerük volt, el is keltek.

Mit tartottál érdemesnek átírni harmonikára?

A transzkripciónak az a funkciója, hogy túllépve a hangszer szokványos lehetőségein, megmutassa, mire képes – például abban a korszakban, amikor a hangszer még nem volt sehol. A barokk korban a harmonika még nem létezett, de a polifon lehetőségei ideálisak a barokk zenére, akárcsak az orgonáéi. Fogtam hát pár barokk művet, és átírtam úgy, hogy bármilyen típusú harmonikán el lehessen játszani. Ugyanezt csináltam a klasszicista és romantikus művekkel. Hároméves munka volt. Közben komponáltam. Van egy nagyon kedves barátnőm, Beáta Čečková, harmonikát tanít az egyik pozsonyi zeneiskolában. Mikor egy alkalommal meglátogattam, bezárt az egyik osztályba, azzal, hogy addig nem enged ki, amíg nem írok neki egy darabot. ĺgy született a Bea-szvit, amelynek az alapja a B és az A hang, ezeket variálom.

Tényleg be kellett zárnia, hogy megírd a darabot?

Tényleg, mert ismer engem. Csak akkor írok, amikor kedvem van, mert borzasztóan lusta ember vagyok. A kényelmemet mindennél jobban szeretem.

Közben meg szidod a lusta embereket, a kávéházban is megmorogtad a lusta kiszolgálást.

Lusta vagyok, de közben annyit rohangálok, hogy az nem igaz. Úgy szeretek élni, hogy naponta huszonöt órát pihenek, és fél órát dolgozom. Ha fél óra alatt nem csinálom meg azt, amit mások nyolc és fél óra alatt, szembeköpöm magam, mert akkor egy haszontalan, hülye alak vagyok.

A klingenthali nemzetközi harmonikaverseny nagy diplomáját is a lustaságodért kaptad?

Nem, azt abból az alkalomból adományozták, hogy huszonöt éve vagyok zsűritagja ennek a rendezvénynek, amely a világ legrangosabb harmonikaversenye. Ezenkívül elnökségi tagja vagyok a verseny baráti társaságának, és ebben a minőségemben a győzteseknek lehetőséget biztosítok a bemutatkozásra a harmonikafesztiválokon, amelyeket idehaza rendezek. A tehetséges fiatal előadóművészek megnyernek egy zenei versenyt, aztán a jó isten sem tudja, hová tűnnek el, főleg egy harmonikás. Épp ezért nagy dolog, hogy fél vagy egy évvel a verseny után lehetőséget kap arra, hogy szakmai közönség előtt játsszon. Már volt olyan, hogy a dunaszerdahelyi fesztiválon – ez az én szellemi gyermekem, az életművem – hallottak valakit, aztán hívni kezdték ide-oda, és szépen beindult a karrierje. Amikor létrejött ez a fesztivál, a szakmabelieket idegesítette, hogy mire van. Hát például erre.

Nem örültek, hogy van egy lehetőség a fiatal tehetségek számára?

Dehogy. Nem is küldik oda a tanítványaikat. A harmonikafesztiválnak általában 100-120 vendége van, szinte mind külföldiek, a szlovák kollégák közül van ott a legkevesebb. A Zeneművészeti Főiskola, amelynek az ajtaját úgy vágtam be magam mögött, hogy csak úgy csattant, nem képviselteti magát, sőt. Az ottani kolléga, aki mellesleg a volt növendékem, megtiltotta, hogy a diákjai elmenjenek a fesztiválra meghallgatni azokat a nemzetközi hírű művészeket, akiknek a koncertjére máskülönben száz kilométereket kellene repülőgéppel utazniuk, és rengeteg pénzükbe kerülne.

Honnan tudod, hogy megtiltotta a növendékeinek?

Onnan, hogy azok elmondták nekem. Titokban mégis eljöttek.

Tavaly még egy fantasztikus díjat kaptál.

A Nemzetközi Zenei Tanács Harmonikaszövetségének fődíját. Bécsből, a világszövetség titkárságának székhelyéről telefonon értesítettek, hogy az elnökség úgy döntött, nekem adományozzák ezt a díjat, amelyet a világszövetség megalakulása, 1935 óta 38 személy kapott meg. Nagyon boldog voltam, mert nem tudtam, hogy az új alapszabály értelmében az öttagú elnökség határozata még nem jelenti azt, hogy meg is kapom a díjat, azt ugyanis a 32 ország küldötteiből álló kongresszusnak is jóvá kell hagynia. Ezt már csak a helyszínen, Oslóban tudtam meg, ahol zsűritag voltam az ottani nemzetközi harmonikaversenyen. Ez hétfőn kezdődött, és pénteken ült össze a kongresszus dönteni a díjról. Közben folyton cukkoltam magam, mert ehhez nagyon értek, hogy micsoda rettenetes szégyen lesz, ha két ember nem rám szavaz. De az is lehet, hogy tizenkettő, esetleg még több. Soha ilyen hosszú öt napot. Aztán, amikor megkaptam a díjat, majdnem elröhögtem magam, mert azok a mindenre gondoló, áldott északi emberek szépen berámázták, beüvegezték az oklevelet. Hát most utazz ilyennel a fél világon keresztül. A repülőgépen is a kezemben szorongattam, nehogy összetörjön, mire osztrák kollégám megunta, és egy laza mozdulattal feldobta a csomagtartóba.

Összetörött?

Nem, mert még az oslói szállodában alaposan kibéleltem vécépapírral a nejlontasakot, amibe tettem. Közben Márta nénire gondoltam, aki mindig arra tanított, hogy egy gentleman soha nem közlekedik műanyagszatyorral, és a köszönésünket sem fogadta, ha ilyennel meglátott az utcán.

Elkötelezett, lelkes híve vagy a művészeti alapiskoláknak. Az, hogy most az önkormányzatok hatáskörébe utalja őket az állam, sokuk halálos ítéletét jelenti. Megmentésük érdekében nem kellett volna jobban összefogniuk, lobbizniuk a művészeknek a politikusoknál?

Semmilyen művészet nem éri meg azt, hogy a művész olyan embereknél kényszerüljön lobbizni, akiket nem tisztel. Arról van szó, hogy következményeiben kell megtapasztalnia egy országnak, milyen döntést hozott. Csak így lehet ráébreszteni az embereket arra, mi az ára egy felületes, meggondolatlan döntésnek.