Mire tanítottak meg minket a világjárványok?

ÚJ SZÓ-FELDOLGOZÁS

Általánosan elfogadott tétel, hogy az epidémiák egyidősek a civilizációval. Az emberiség történetében az újkőkorban lezajlott, neolitikus forradalomnak nevezett „szintugrásnak” nem csak jótékony hatásai voltak. A letelepedés, a mezőgazdaság és a kézműipar megjelenése olyan életmódváltást jelentett, amely gyorsabb kulturális fejlődéshez vezetett, ugyanakkor a viszonylag kis területen koncentrálódó viszonylag nagyszámú lakosság a fertőző betegségekre is fogékonyabbá vált.

Az ókori szövegekben már szép számmal találkozhatunk nagyobb területeket érintő epidémiákkal. Az első nagy járvány, amelyről – Thuküdidész görög történetírónak köszönhetően – viszonylag pontos leírás áll rendelkezésünkre, Athént sújtotta i.e. 430-ban. Mai becslések szerint a város lakosságának legalább harmada halt meg, és Athén sem katonailag, sem szellemileg nem heverte ki a sokkot. Érdekes felvázolni, milyen társadalmi változások előzték meg a járvány (feltételezhetően pestis) kirobbanását: a kereskedelem virágzása, Athén nagyvárossá duzzadása tette lehetővé, hogy keletről behurcolják a kórokozókat, és azok iszonyatos pusztítást végezzenek. Ez az alapséma a későbbiekben is visszaköszön: járványok akkor törtek ki, ha egy területen hirtelen felgyorsult a társadalmi mozgás, nagyobb embercsoportok változtattak (lakó)helyet (legyen szó háborúkról, népvándorlásról, területi hódításokról, új kereskedelmi útvonalak megnyitásáról). A legnagyobb járványok az adott korban élt lakosság 20–30 százalékát is elpusztították – természetesen a leírások adatai itt bizonytalanok. Ahogy azt is csak találgathatják az orvostörténészek, hogy egy-egy ókori járvány mi is lehetett valójában: tífusz, pestis, esetleg himlő?

Az emberi kreativitás

és a pestis

Európa kollektív emlékezetébe kétségkívül a pestis írta be magát a legnagyobb fekete betűkkel. A Yersinia pestisbaktérium okozta kór 1347 és 1351 között okozta a legsúlyosabb járványt. A halottak száma 75 millió–200 millió volt, vagyis az európai népesség 30–50%-a halt meg. Aki megfertőződött, néhány napon belül borzalmas szenvedések között pusztult el. Egy ideig úgy vélték, a járvány nem válogatott, bárki elkaphatta, az újabb kutatások szerint viszont elsősorban az időseket és a betegeket támadta meg. Kutatók azt is felvetették, hogy a pestis úgy működött, mint egyfajta „szelekciós erő”: a gyengéket legyűrte, de akik túlélték, gyerekeiknek erősebb géneket örökítettek tovább. A fekete halált megelőző évszázadokban az emberek mintegy 10%-a élt tovább 70 évnél, a következő évszázadokban azonban 20%-ra emelkedett az arányuk.

Az emberi kreativitás nem ismer határokat: a feljegyzések szerint a pestis kórokozója volt az első célirányosan alkalmazott „biológiai fegyver” az emberiség történetében. Bár a járványban meghalt emberek tetemeinek bejuttatása az ostromlott várfalak mögé, vagy éppen a kutak megfertőzése állati tetemekkel már az ókorban is kedvelt harcmodor volt, az első komolyabb sikereket éppen a pestises áldozatokkal érték el. 1347-ben a Kaffa városát ostromló tatárok lőttek be fertőzött halottakat a falak mögé. Talán az sem véletlen, hogy éppen ebben az esztendőben tört ki a nagy pestisjárvány Európában, bár a két eset között egyelőre nem találtak ok-okozati összefüggést a történészek.

A köztisztaság

és a kolera

A pestis a 18. században eltűnt Európából, helyette viszont megjelent a kolera. Az indiai eredetű fertőző betegséget kereskedők hurcolták be Európába. 1830-ban elérte Oroszország európai területét, nem sokkal később Lengyelországot és Galíciát. A hatóságok 1830 végén a járvány továbbterjedésének megakadályozására lezárták az északi magyar határt, leállt a közlekedés, a kereskedelem. Ennek ellenére a „hányszékelés” nem állt meg a kordonoknál, a bevezetett intézkedések pedig széles körű társadalmi elégedetlenséghez vezettek. A kutak vizébe például bizmutport kellett szórni a megelőzése érdekében, amit a parasztok sok helyen úgy értelmeztek, hogy az urak meg akarják mérgezni őket. A Zemplén, Abaúj, majd Sáros, Szepes és Gömör megyét érintő helyi lázongások gyakorlatilag parasztfelkeléssé szélesedtek, amit természetesen katonai beavatkozás és kemény megtorlás követett. A járványban Magyarországon több mint félmillió ember betegedett meg, ezek közel fele meg is halt. (A Zemplén megyei Széphalmon élő Kazinczy Ferenc is a betegség áldozata lett.)

A kolera természetesen tovább terjedt nyugat felé, és a 19. század végéig újra és újra felütötte a fejét, vidéken éppúgy, mint a nagyvárosok szegénynegyedeiben. Az elsősorban a fertőzött ivóvíz és a rossz higiénés viszonyok miatt terjedő kórnak azonban vitathatatlan pozitív hatása is volt: a probléma gyökerét felismerve kezdték el az európai nagyvárosok kiépíteni csatornahálózatukat, vízvezeték-rendszerüket, közegészségügyi, köztisztasági szervezeteiket. Hatására terjedtek el a – korábban is ismert – angolvécék, fürdőszobák... Kis dolognak tűnik, pedig nagyon nagy dolog volt: az európai ember ennek nyomán kezdte átértékelni a személyes tisztaság fogalmát.

Háborús korosztályok:

a spanyolnátha

Igazi pandémiáról száz évvel ezelőtt szerezhetett utoljára tapasztalatot az emberiség. Általános vélekedés szerint az első világháború nélkülözésekkel teli éveiben legyengült lakosság egészségi állapota tehetett arról, hogy a spanyolnáthajárvány több tízmillió áldozatot követelve végigsöpört az egész világon.

A kutatók máig vitáznak arról, hogy a halálos influenzavírus (az influenza A típusának egyik legelső példánya) hol ütötte fel először a fejét: egyesek Kelet-Ázsiából eredeztetik, mások harctéri jelentések alapján Ausztriát tartják a kiindulási pontjának, az első dokumentált esetet azonban az USA-ban jegyezték fel. (A közkeletű spanyolnátha elnevezés nem a járvány eredetére utal, a semleges Spanyolországban írtak és beszéltek először nyíltan a villámgyorsan terjedő vírusról, míg a hadviselő felek igyekeztek eltitkolni az áldozatok számát.)

1918. március 11-én egy kansasi katonai bázis szakácsa jelentette a tábor orvosának, hogy a megfázáshoz hasonló tünetek gyötrik. Estére több mint százan estek ágynak. A járvány napokon belül elérte New Yorkot, majd az első világháború európai hadszíntereire vezényelt egységekkel együtt megjelent az öreg kontinensen is. Az első, kisebb tavaszi hullám után 1918 augusztusában – szinte egy időben – Amerikában, Franciaországban és az afrikai Sierra Leonében újra felütötte a fejét a rejtélyes betegség. Ez a második hullám aztán példátlanul pusztítónak bizonyult: becslések szerint az emberiség 20%-át fertőzte meg, a halálos áldozatok számát 20 és 100 millió fő közé teszik (sokakat a kór szövődményei, például tüdőgyulladás vitt el). Azaz: konzervatív számítások szerint is több halálos áldozatot követelt, mint maga a „nagy háború”. A spanyolnátha szó szerint világjárványnak bizonyult, a bolygó egyetlen szegletét sem kímélte: feltűnt a Csendes-óceán szigetvilágában és az eszkimók között is. 1919 tavaszán egy harmadik hullám is megindult, igaz, ez már kevesebb áldozattal járt. A későbbi években is vissza-visszatért (1922-ben például az utolsó Habsburg uralkodó, a trónjától megfosztott és Madeirára internált IV. Károly is ebbe halt bele), majd csendesen beleolvadt az egyéb influenzajárványokba.

A spanyolnátha a maga idejében nem csak a halálesetek száma miatt okozott világméretű pánikot: villámgyorsan terjedt, lefolyása is rendkívül gyors volt, és nem válogatott az áldozatok között. Az elhunytak jelentős része a 25-40 év közötti egészséges férfiak közül került ki. Emellett a vírus természetesen a gyermekek, idősek és súlyos betegek körében is rengeteg áldozatot követelt.

Néhány hónappal ezelőtt az Arizonai Egyetem kutatói álltak elő új magyarázattal a betegség eredetével és lefolyásával kapcsolatban. „Az 1918-as nagy influenzajárvány óta rejtély volt, hogy honnan jött a vírus, és miért szedett annyi halálos áldozatot, főként a fiatal felnőttek körében. Nagy kérdés volt, mitől lett annyira súlyos a járvány, mint ahogy az is, hogy számíthatunk-e hasonlóra manapság, vagy az akkori helyzetben volt valami különleges” – fogalmazott Michael Worobey, aki kollégáival egy példátlanul pontos molekuláris órát megalkotva tárta fel és hasonlította össze az 1918-as H1N1 influenza A-vírus (IAV), a H1N1 sertésinfluenza, valamint a spanyolnátha utáni – 1918 és 1957 közötti – szezonális H1N1 influenza-vírustörzsek eredetét. Eredményeik arra mutatnak, hogy a spanyolnáthaként emlegetett járvány vírusa röviddel 1918 előtt jelent meg, és benne egy madárinfluenza-vírus olvadt össze egy emberi H1 vírussal, amely már 10–15 évvel korábban fertőzött. Ha egy beteg korábban megfertőződött H1 vírussal, az magyarázat lehet arra, hogy az 1918-as járvány idején miért volt jobb esélye a túlélésre, mint azoknak, akik a legnagyobb számban haltak meg, vagyis a 29–40 év körüliek csoportjának. Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) megjelent tanulmányukban a szerzők azt írták, ennek hátterében az állhatott, hogy sok, a járvány idején fiatal felnőtt 1880 és 1900 között született, és gyerekként a H3N8 influenzának volt kitéve, így semmiféle védettséget nem szereztek a spanyolnátha vírusával szemben. (as, MTI, hist.)