„Mindenhol azt szeretik, hogy kacagtatok”

Somogyi Tibor felvételeKiválóan érzi magát Budapesten, de örülne, ha véget érne a zászlólengetős korszak, és a róka fogta csuka meséje Magyarországon.

Frontember vagy egy zenekarban, filmszerepeket vállalsz, televíziós show-műsorokat vezettél, és még lehetne sorolni, mi mindennel foglalkozol. Ezek közül melyik az igazi arcod, ha van egyáltalán ilyen?

Azért nem tekinteném magam annyira sokszínűnek, mert végső soron én mindenhol ugyanazt csinálom. A filmezést például a nevem mellé tenni úgy hangzik, mintha én elmélyülnék ebben a műfajban, pedig nem. Egyszerűen arról van szó, hogy belehülyéskedek néhány dologba, ahová hívtak. Büszke is vagyok arra, hogy nem vállalok olyasmit, ami nem nekem való. Egy ismert embert rengeteg különböző felkérés elér, és ha az ember gyenge, akkor ezeket mind el lehet vállalni. Ennyit a sokdimenziósságról. Elsősorban zenész, konferanszié vagyok.

Ez lenne hát a hivatalos válasz?

Nem tudom. Vannak olyan profi muzsikusok a zenekarban, akik húsz-harminc évig tanultak, ugyanennyi ideje állnak színpadon, én viszont autodidakta módon tanultam. Azért utálom ezt a kérdést, mert eddig még soha nem tudtam megválaszolni. Talán leginkább showman vagyok, emellett pedig zenélek is, amit szintén nagyon szeretek.

Volt valaha olyan illúziótok, hogy az Emil.RuleZ!-zel befuthattok?

Volt és ez teljesült is. Csak az a kérdés, hogy az ember a befutástól mit képzel el csomagban. Sok mindent, amit ebben a csomagban az elején elterveztünk, nem kaptunk meg.

Például?

Például a pénz lehetőségének szabadságát. Eleinte mi magunk finanszíroztunk mindent, de hát ez így természetes. Mindig kijött önmagában a következő lemez, ilyen-olyan segítséggel. Aztán komolyabb szinteket is elértünk, van például három aranylemezünk, és korábban azt gondoltuk, hogy ha majd elkönyvelünk mérhető sikereket, abból lesz pénz is. De végső soron minket kezdettől fogva az érdekelt, hogy ezt a játékot színvonalasabban játszhassuk. Persze, ha összejött volna annyi jogdíj, akkor kifizethettük volna azt a három vonóst, akit odaálmodtam a következő lemezre, és akkor ezt sem kell a kiadótól kérni. Na, ez például nem jött össze.

És mi az, ami összejött?

A magunk köreiben és a zenészszakmában ismernek, és a helyünkön kezelnek minket, emellett vannak koncertlehetőségeink, nem is akármilyen helyeken. Van honlapunk, érdekli az embereket a véleményünk. De olyan típusú populáris sikerünk nincs, mint amit a Nox, Ákos vagy Geszti elért. Ők nagy produkciókat csinálnak, fényekkel, külsőségekkel – és jól is csinálják, függetlenül attól, hogy nekem ez tetszik-e. Néha persze mi is gondolkodunk azon, hogy csináljunk valami ilyesmit, de most inkább egy saját helyet szeretnénk létrehozni, a szó virtuális, fizikai és szellemi értelmében, ami kifejezi az Emil.RuleZ! szellemiségét. Egy szórakozóhelyről, klubról álmodunk.

Milyen lenne az Emil.RuleZ!-klub?

A saját klubunkat akarjuk megcsinálni. Nem vagyunk olyanok, mint azok a srácok, akik berlini házfoglalók mintájára valahová benyomulnak, és ott junkie-tanyát rendeznek be. Ennél mi kommerszebbek vagyunk, családos emberek. De olyanok sem vagyunk, akik a minisztériumokban és a külföldi külképviseleteken dolgozó barátainkhoz fordulnának segítségért. Két éve veszek részt például a Heti Hetesben, de soha nem osztogattam még ajándékba Emil.RuleZ!-cédét senkinek, és a zenekart sem reklámozom. Az Emil.RuleZ! egyetlen fillér állami és önkormányzati támogatást sem fog kapni. Üzleti alapra próbáljuk helyezni a működésünket, és megpróbálunk ehhez befektetőket találni. Nem mecenatúrára gondolunk, hogy vegyetek nekünk sportkocsit, mert akkor mi jobban tudunk zenélni, hanem egy saját műhelyt akarunk létrehozni. Nem akarunk minden este fellépni, és hol kockás zakóban, hol jampi-öltönyben haknizni, amíg az emberek megeszik a vacsorájukat. A hely szellemisége olyan lenne, mint amilyen az Emil.RuleZ! szerint a film, a jazz, a tánc. Mi még a régi világhoz tartozunk. Élőzenés, hangszeres, jazzes, időnként funkos, rockos zenét játszunk: ez a hatvanas és a kilencvenes évek között volt jellemző. A mai dj-kultúra – miközben egy cseppet sem becsülném le az értékeit – már nem a mi világunk. De nem is arról van szó, hogy mi valami óriási művészetet csinálnánk, vagy zseninek hinnénk magunkat. Ez popzene, kultúra, mint termék és üzlet – ilyen egyszerű.

Mit jelent nektek a zenekar?

Nekünk ez a zenekar inkább szerelem, hobbi. Vagy, hogy Hegyi Gyuri (szövegíró, basszusgitáros) nagyon találó szavajárását idézzem, ez nekünk a gyerekünk. A gyerekét pedig az ember nem zavarja le az utcára pénzt keresni, ha nem szükséges. És miután mi 24 órát dolgozunk más dolgokon, nem szükséges lezavarnunk pénzért. Ápolgatjuk, nevelgetjük, elvárunk tőle dolgokat, néha veszekszünk, néha válságba kerülünk, néha megnyúlik, s akkor venni kell neki új ruhát...

A dalszövegekből és a veled olvasott interjúkból úgy tűnik, hogy számodra különösen fontos Budapest. Ez így van?

A dalszövegeket speciel Hegyi György írja, ilyen értelemben nem tudok válaszolni. Nekem Budapest pontosan olyan különleges helyet jelent, mint a csíkszeredaiaknak Csíkszereda, nekem ez a szülőhazám. Főleg a 13. kerület, ahol felnőttem, azok a házak, azok a falak. De annyira tipikus budapestinek azért nem tartom magam. Létezik Budapesten egy gőg, amit ismerek és értek. Sok esetben még talán jogos is, de ezt le kéne vetkezni ahhoz, hogy ez egy igazán jó város legyen.

Jól érzem magam itt, bár már gondolkodtam azon, hogy szeretném még kipróbálni magam egy hagyományos észak-angol stand up comedy klubban, ahol senki sem tudná, ki vagyok, de öt fontért bárki megpróbálhatja bedumálni magát. De ezt csak akkor, ha itt már mindent elérek, amit szeretnék. Addig viszont nem akarok elmenni innen. Itt születtem, itt vannak a gyerekeim, itt vagyok valaki. És, ha ügyesen csinálom, akkor olyan valaki, aki szeretek lenni. Ez nem kis feladat, de jó így járkálni az utcákon.Három tévétársaságnál (TV2, Viasat3, RTL Klub) is voltak műsoraid. Tapasztaltál-e valamilyen különbséget közöttük?

Csak szubjektív különbséget tudok tenni. A TV2 vezetése egy abszolút jó szándékú, de a lényeget félreértő csapat volt. Nem tudták eldönteni, hogy ők most jó fej értelmiségiek vagy kőkemény üzletemberek. Jót akartak, de amatőr hibákat vétettek, velem kapcsolatban biztosan.

Mire gondolsz?

Adásba engedtek egy műsort (Magánszám), de nem tudták, hogy pontosan mit is akarnak vele. Nem mondták, hogy figyelj András, kezdünk szombat hajnalban, és majd lesz, ami lesz. De azt sem mondták, hogy András, te vagy a szupersztár, mindent beleadunk. Inkább csak beengedtek. Áthúztak keddről szerdára, aztán visszatettek, aztán este tizenegy, aztán este nyolc. Aztán beleszóltak, hogy miről beszéljek, hogyan beszéljek.

A Viasat egy agresszív üzletpolitikát folytatott, ők csak botrányt akartak. Én egy figura voltam nekik, aki érdekes, de tök mindegy, hogy mit csinál. Eközben mi véres verejtékkel próbáltunk egy daily late night show-t csinálni Magyarországon először, heti három alkalommal. 40 adásig jutottunk, aztán ez nem jött be. De máig tartom, hogy ha engedik a saját elképzeléseink szerint csinálni, akkor bejöhetett volna.

A három tévécsatorna közül az RTL Klub a legletisztultabb társaság, itt már profi szakmai munka folyt. Azonban ott kevésbé figyelnek a szakma moralitására, nem annyira érdekli őket, ha valami büntetően, gyilkosan, ártalmasan alantas. Azt mondják, hogy cirkusz kell a népnek, mi erre szerződtünk, majd összevetik a kimutatásokkal, ha van benne biznisz, hadd menjen alapon. De közben meg működik is, szabadságot adnak – a Heti Hetesben például azt mondogatok, amit akarok.

Pedig egyszer kaptál már egy tévétársaságtól egy 23 pontos listát arról, hogy mit kéne megváltoztatnod. A szerint többet kellett volna beszélned a szerelemről és a divatról.

Igen. Pedig szerintem ez másról szól. Ha találnak egy faszit, aki szerintük érdekes, akkor arról a fasziról eldöntik, hogy mit akarnak vele. Nem kéne kísérletezni menet közben embereken, hanem azt kéne tudni mondani, hogy Hajós András kell, vagy Hajós András nem kell. Egy tisztességes televíziós tudhatná, hogy egy műsorvezetőt nem lehet a saját személyiségéből kifacsarni, még ha abban ellenszenves vonások is vannak. Mert a műsorvezető egy személyiség.

Engem akarnak megtanítani arra, hogy beszéljek a pornóról? Engem ez nem érdekel. Ilyen hülyeségekkel izélgettek engem, mindenhol ezt a harcot vívtam. Azt az üzenetemet nem érti meg senki, hogy szevasztok itt vagyok, ezt meg ezt tudom csinálni, látjátok, mióta csinálom, hol tartok. Felajánlom a munkámat. Ehelyett mindig az van, hogy megörülnek nekem, aztán négy-öt képességemet, amit szeretnek, azt használják, a többit meg nem. Én ebben senyvedek. Sehol nem volt még szükség arra, hogy az intellektuális képességeimet használjam. Mindenhol azt szeretik, hogy kacagtatok. Ezzel nagyjából már el is ment ez a ló, de nem bánom, mert a gondolkodásom egyre inkább az internet felé mozdul el.

Magyarországon szokatlan tudósítói szerepet vállaltál a december 4-i népszavazáson. Sokak szerint elbohóckodtad a dolgot.

Nem bohóckodtam el. Engem felhívott Friderikusz, hogy van egy feladat, amit csak én tudok megcsinálni. Le tudom kötni „élőben” a nézőt, amíg Lendvai Ildikó vagy egy grafikon megérkezik. Amerikában ez bevett szokás egyébként. Szerintem jól meg is csináltam, sikerült kikerülnöm a politikát is, tartanom az időket, és érdekesen improvizálnom.A fő probléma az lehetett ezzel, hogy a határon túliak számára arculcsapásként felérő népszavazási eredmény született. Miközben a Magyar Televízió show-elemekkel közvetített.

Én rögtön hozzátettem, hogy ebben sértő szándék senki részéről nem volt, és akit megsértettem, attól elnézést. Az eredményért viszont én hiába kérek elnézést. Szerintem azonban itt másról volt szó. A magyar lakosság – és talán még a környező országokban élő magyarok is – elhitték azt a vakítást, hogy ezek a dolgok igényelnek egy ilyen röcögtető, mélyhangú, pántlikás, múltba révedő, fehérlovas, csizmás felhangot, és aki ezt mellőzi, vagy csak objektíven tudósít, netán közbe-közbe kacag, az problémás.

Közben a népszavazás kérdése a mi mindennapi életünk problémája. Az ittenieké, az ottaniaké – a sok száz mindennapi problémánk mellett. De ezt nem úgy fogjuk megoldani, hogy röcögtetünk, meg ordibálunk. Ezt akkor fogjuk megoldani, ha mindenki lehiggad, és csak teszi a maga dolgát. Ma azonban erről másként szeretnek beszélni az emberek. Én a hazugságmeccsbe nem akarok beszállni. Én is tudok könnycseppet elmorzsolva a szememben beszélni, én is énekeltem énekkarral erdélyi református templomban, én is vásároltam gyerekként az akkori Csehszlovákiában, miközben az apám nem tudta elmagyarázni, hogy itt miért beszélnek magyarul. Ez mind az én életem része is, de attól függetlenül, hogy tudok rajta röhögni, ugyanúgy vagyok vele, mint a többiek. Erről a zászlólengetésről azonban mindkét oldal leszokhatna már.

Ezért lettél tagja a Szeretem Magyarországot klubnak is, amely az elmúlt hónapokban a békés többség nevében képeslapküldő akciót indított?

Többek között ezért is, mert ott hasonló célokból szövetkezett jó néhány nagyon okos, de azért sok mindenről másként gondolkodó ember. Ez egyelőre inkább egy klub, amely talán majd hatással tud lenni a környezetére is. Tévések vannak benne, zenészek, gondolkodók, kutatók – valamennyien véleményformálók a maguk közegében. Én már azt is eredménynek tartanám, ha például Ákos meg én tudnánk egymással beszélni, mint ahogy erre mutató jelek már vannak is. Azt kéne megtanulni, hogy attól, hogy nem rajongok Ákos gondolataiért, tisztelem azt, amit csinál. Ha így tudnánk egymáshoz viszonyulni, akkor lehetne értelmesen beszélgetni Magyarországon.

A Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülése után a Hír tv-ben felolvastál egy levelet, amelyben a miniszterelnököt távozásra kérted. Ezzel nagy vihart kavartál.

És ez a vihar is elült. Azt gondolom, hogy húztam egy látványosan meglepőt, ami egy televíziós személyiség munkájához hozzátartozik.

Ezt gegnek szántad?

Nem, egyáltalán nem. Botrányt csináltam egy olyan dologban, amit helyesnek és hasznosnak gondolok. Azt gondolom, hogy miközben a televíziós karrierem szempontjából itt bukdácsolok, néhányszor mégis tök jól csinálok dolgokat. Észrevehetnék, vagy örülhetnének neki. De akkor meg ez nem tetszik. Én nem fogok pornószínésznőkkel az oldalamon sportkocsival felborulni bedrogozva, mert az nem én vagyok, és azért, hogy menjen egy műsorom, nem is játszom el.

Mégis, miért a Hír tévét választottad?

Benne van abban, amit beolvastam. Olyan kérdést még azóta sem kaptam egyébként, amire ne lett volna eleve válasz a szövegemben. Azért ott olvastam be, hogy mindenki biztos lehessen abban, hogy ez az én saját véleményem. A Heti Hetesben is elmondhattam volna, becsöngethettem volna a köztévéhez is, de akkor mindenhol előítéletes vádak értek volna. Mindenki azt találgatta volna, hogy ezt vajon melyik párt üzeni. A Hír tévét akkoriban az SZDSZ bojkottálta, tehát azt sem mondhatták, hogy az SZDSZ küldött. Azt akartam, hogy ez világos legyen mindenkinek. Emellett szerettem volna megmutatni azt is, hogy bizonyos válságos pillanatokban (és akkoriban válságos pillanatokat élt át az ország) meglepő gesztusokra vagyunk kénytelenek. Ettől függetlenül tudom, kicsoda Bayer Zsolt és Csermely Péter. Tudom, hogy mit gondolnak, és nem is barátkozni mentem oda, azóta sem járunk össze recepteket cserélni. De lépnünk kell egymás felé, mert sajnos ma Magyarország beleragadt a róka fogta csuka meséjébe: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc egymás, önmaguk és egy licitharc rabjaivá váltak. Tökmindegy, hogy erről melyikük tehet, vagy csak véletlenül kerültek ebbe a helyzetbe – erre lassan rámegy az ország. És ez nem éri meg.