Mi lesz velünk a Földön?

MIKLÓSI PÉTER

A klímaváltozás hozhat olyan helyzeteket, amilyeneket az emberiség eddig még nem élt meg?

Természetesen. És mert az éghajlatkutatás egyúttal múltfaggatás, ma már tudjuk, hogy az emberiségnek a távoli időkben is akadt bizony egy-két klimatológiailag dermesztő „pillanata”. Például a jégkorszakok jelentősen beszűkítették az ember életterét, és nagyban korlátozták a túlélési esélyeit, ami akkoriban a népességcsökkenésben is erősen megmutatkozott. Jelenleg viszont a klímaváltozás megfordíthatóságában már nem bízik érdemben senki sem, abban pedig duplán nem, hogy netán sikerülne visszaállítani a 19. század közepének, második felének általában ismert éghajlatát a Földön. Elérhető cél csak a fölmelegedés ütemének fékezése lehet, hogy az századunk végére ne haladja meg a két Celsius-fokot. Ugyanis a tudományos előrejelzések most azt mutatják, hogy 2100-ra – ha nem tesszük meg a megfelelő ellenlépéseket – extrém esetben az átlaghőmérséklet akár öt-hat Celsiusszal emelkedhet, amire a klímatörténeti kutatások adatainak birtokában, ilyen rövid idő alatt, még sohasem volt példa.

Talán tételszerűen leszögezhető hát, hogy a következő nemzedékek más világban fognak élni, mint amilyent mi ismerünk?

Inkább azt mondanám, hogy a mai atmoszférában mind a jelen, mind a jövő szempontjából az emberek hozzáállása, mindennapi tevékenysége, a környezettel szembeni fegyelme sokkal fontosabb, mint az ősidők óta fennálló törvényszerű természeti folyamatok fürkészése. Elsősorban a környezetvédelem szerepe és tekintélye, illetve a megújuló energiák hasznosításának aránya jelenti a holnapok életminőségének, a földkerekség növekvő lakosságszáma élelmiszer- és ivóvízellátásának kulcskérdését. És hogy ebben a legegyszerűbb, talán a legtalálóbb példámmal éljek: nem tudom komolyan venni az olyan „környezetvédőket”, akik egy ötszáz méteres távolságot is húsz litert fogyasztó, négykerék-meghajtású terepjárón tesznek meg. Környezetvédőt én akkor veszek komolyan, ha az illető lehetőleg, az efféle esetekben pedig magától értetődően gyalogszerrel vagy kerékpáron közlekedik; míg az előbbi „ökológusnak” a kérdéseit sem hiszem el, nemhogy a válaszait!

Mennyiben riasztó, hogy mára eltűnt az alpesi gleccserek bő negyede, harmada?

Tulajdonképpen nem is azok visszaszorulása, hanem a zsugorodásuk mértéke s tempója okozza az igazi gondokat. Az olvadásuk alapvetően egy természetes és a napfoltciklussal, a Föld pályadőlésszögével, egyéb csillagászati jelenségekkel összefüggő fölmelegedési időszak elején kezdődött az 1800-as évek derekán. Pedig akkoriban még valóban csekély volt az emberiség által kibocsátott szén-dioxid-mennyiség. Sőt, egyesek vélekedése szerint pont az akkor kezdődött fölmelegedési korszak tette lehetővé először Angliában, majd a világon másutt is az ipari forradalmat, hiszen egy emlékezetesen szigorú hideg periódus után voltunk. Európában az 1700-as években annyira erős telek voltak, hogy Londonnál a Temze minden évben több hónapra is befagyott. Erre a jégpáncélra fából ácsolt épületeket emeltek üzletekkel, cirkusszal, színházzal. Klímánk kétszáz esztendeje kezdődött természetes fölmelegedése és az ipari forradalom rohamos léptű kibontakozása között tehát annyiban lehet összefüggés, hogy ez idő szerint szinte már paplanként tartja itt a meleget az ipar gyors fejlődése révén kibocsátott szén-dioxid és más káros anyagok évről évre rohamosan növekvő mennyisége.

Egy laikus főként azt érzékeli, hogy lényegében eltűnt a négy évszak. Az időjárás jobb, megbízhatóbb már nem is lesz?

Szeszélyes lesz, jobb nem. Az időjárás tulajdonképpen egy kaotikus folyamat, amelyet a káoszelmélet ír le, és amelyben egy pici változás, a távolabbi jövőben, azzal nem arányos változásokat hoz létre. Ha pedig a rendszerébe pluszenergiát juttatunk, akkor kilengések formájában kibillen az egyensúlyi állapotából. A lehető legnagyobb mértékben visszaállítani csak a szén-dioxid-kibocsátás látványos csökkentésével lehetséges. Ez lenne hát a Föld lakosságának legsürgetőbb feladata a 21. században.

Felelősek vagyunk azért, hogy mit hagyunk az unokáinkra?

Számonkérhetően! És ahogy szaladnak az évek, egyre inkább.

Szembenézünk, vagy csak feltartott kézzel szembesülünk a kíméletlen tényekkel? Ebben az időjátékban ott a meglátni akarás bátorsága?

Nem igazán. A kényelmünket féltve nem is nagyon vállaljuk a szembefordulást a fenyegető valósággal. A lélektanból kölcsönzött, idevágó fogalom az úgynevezett elsüllyedt befektetések tagadása. Ez annyit jelent, hogy ha valaki egy rossz döntést hoz, azt végtelenül nehezen látja be. Ráadásul ha még hosszú ideig ragaszkodik is hozzá, akkor körülírni, újra meg újra megmagyarázni igyekszik a befektetett munkát meg érzelmeket, s egyszerűen nem hajlandó bevallani, hogy ostobaságokat csinált. Most az emberiség van ilyen szituációban. Már-már hihetetlen teóriákat agyal ki, hogy miért nem spórol az energiával; hogy a fogyasztói társadalomban miért él környezetölő módon; hogy a kényelmét biztosító nyersanyagokat környezetszennyezően és zsákmányszerzően bányássza ki a mélyből, és persze januárban is frissen beszállított epret, málnát, áfonyát kíván ahelyett, hogy a kertjében ősszel szüretelt almát fogyasztaná.

A globális fölmelegedés révén akár globális konfliktushelyzetek is kialakulhatnak?

Az aggály indokolt, mert a világ gazdasági növekedésének alapja egyre nagyobb mértékben a talált pénz filozófiája. Könnyelműen úgy teszünk, mint egy olyan család, amely hosszabb-rövidebb ideig az utcákon hajnalonta talált pénzre alapozza költségvetését. Súlyosan környezetkárosító kalózkodással kiveszünk valahol valamit a földből és prédaként elvisszük, noha köztudott, hogy az energiaforrások végesek. Tesszük mindezt ahelyett, hogy ráállnánk az újrahasznosításra, a zöldenergiára, elvégre a természet évmilliárd óta ezt a megoldást ismeri. Az emberiség viszont csakis a kitermelés módszerét hajlandó preferálni, ami a klímaváltozás tempóját fokozva évente több milliárd tonna szén, kőolaj, gáz, más egyéb kibányászását jelenti.

Tudatlanok vagyunk, vagy valóban „csak” felelőtlenek?

Ez legyen bárki számára lelkiismereti kérdés. Különösen annak tudatában, hogy a légkör negatív változásai figyelmeztetően alakulnak. Ha például a Kárpát-medencében tartósan fölemelkedik az átlaghőmérséklet, akkor ez egy kiszáradóban lévő terület lesz. És ha mondjuk itt Bős környékén az évi csapadékmennyiség 650 milliméterről 500 alá csökken, úgy a mostani faállomány fele értelemszerűen kipusztul. Hasonló körülmények között küszködik a mezőgazdaság is, hiszen aki ezen a környéken nem öntözi a kukoricát, annak bizony jobbára csak háromévente van termése.

Az embereket a napi időjárás érdekli, és nem a klímaváltozás komolysága?

Ez az! Mert amíg a Föld klímájáért aggályoskodva a harangot kell félreverni, addig mindenki lelkesülten csatlakozik – de tenni annál kevesebben tesznek valamit is. Óriási különbség, hogy valóban teszünk-e valamit az ügy érdekében, vagy majd csak a végén ki-ki azt mondja: látod, nekem lett igazam... Bár akkor majd úgy áll ott a sivatag közepén, hogy szinte minden elpusztult körülötte. Szerintem nem az a lényeg, hogy igazam legyen, hanem az, hogy elébe menjek a veszélynek. Ezért nem ötletelni meg riogatni kell, hanem minden tekintetben azzal foglalkozni, aminek reális, az emberiség jövője szempontjából hosszú távú megoldása van.

Kimondható, hogy veszélyben a Föld?

Nem. A Föld nincs veszélyben. A Föld és mi, az két különböző és egy percig sem összekeverendő dolog. A Föld itt volt akkor is, amikor még embert, a legtávolabbi elődeinket sem hordta a hátán; és itt lesz akkor is, ha mi már nem leszünk. A Föld tényleg nagyon durva dolgokat is képes túlélni, hiszen körülbelül hárommilliárd éve gyakorlatilag folyamatos rajta az élet. Ezalatt, beleértve s bolygóbecsapódásokat is, átvészelt mindent. Ő köszöni szépen, jól van, megvolt előttünk is, meglesz utánunk is; a bökkenő csak az, hogy bennünket kizárólag az érdekel: velünk mi lesz? Közben a saját kis kényelmes életünket féltve nem óvjuk a környezetünket, hanem a legszívesebben a luxust is habzsolnánk. Szinte hihetetlen, de az újrahasznosítási hajlandóságunk mindössze egy-két százalékos, ugyanakkor szó szerint függők vagyunk az egyre inkább kimerülő fosszilis energiáktól.

És az atomenergia? Igen vagy nem?

Rövid távon igen, hosszú távon nem. Azért igen, mert most lényegében ez az egyetlen olyan energiaforrás, amelynek nincs rövid távú szén-dioxid-kibocsátása, ugyanakkor hatalmas energiamennyiség biztosítéka. Hosszú távon viszont két okból nem. Az egyik: arányban a folyamatosan szigorodó biztonsági előírásokkal jelentősen drágul az atomenergia előállítási ára, ami végső soron a fogyasztót terheli. A másik ok: tulajdonképpen senki nem törődik komolyan azzal, hogy mi történjen az egyre több atomhulladékkal. Épelméjű ember ugyanis nem gondolhatja felelősségteljesen, hogy az negyedmillió évig biztonságosan tárolható, hiszen ezeknek a hulladékoknak a veszélyességi szintje csak ennyi idő alatt csökken elfogadható mértékre. Ezért pazarlás helyett inkább hosszú távon okosan gondolkodni lenne jó végre megtanulnunk. Európában ma közvetlenül a háztartások használják fel az energiaszükséglet 42 százalékát. Sajnos, egyelőre még ott tartunk, hogy az ember szinte semmin nem hajlandó takarékoskodni, ami érdemben drága, mert – őszerinte – neki az márpedig kijár, kerül, amibe kerül... Közben elég lenne kéthetente személyesen leolvasni otthon a villany- és gázórát, mert sok összefüggésre rádöbbennénk közben.

Mi lesz itt ötven év múlva?

Nem tudom. Sok múlik azon, hogy mit csinálunk a jelenben. Szerintem a következő húsz esztendő döntő lesz. Sikerül-e megkötni az új klímaegyezményt, amely az előző tokiói dokumentumot pótolja majd. A következő dilemma, hogy egy új egyezmény aláírói betartják-e az abban vállalt kötelezettségeket. A Föld klímájának védelmében 2050-ig minimum 50-80 százalékra kell nagyságrendileg visszaszorítani a fosszilis energiahordozók szerepét; a század végére pedig ennek a csökkenésnek 90-95 százalékosnak kell lennie. 2100 után pedig már ne is beszéljünk fosszilis energiahordozókról, a mai tempó mellett amúgy is elfogynak akkorra. A kérdés pusztán az, hogy például a kőolajmezők hirtelen fognak-e összeomlani, vagy mi fogunk beosztóbban takarékoskodni a meglévő készletekkel.

És hogy állunk majd száz év múlva, 2114-ben?

Gondolom, zöld energiát fogunk használni, és szerintem a fúziós energiának van perspektívája. Mai szemmel nézve a kérdés viszont az, hogy globálisan az emberiség „már” az utolsó vagy csak az utolsó utáni pillanatban fogja megoldani ezeket a fontosnál fontosabb gondokat. Miután az összes többi lehetőséget kimerítette...

Ön optimista?

Nem vagyok az. Úgy sejtem, az energiatartalékok többségét esztelenül kitermeljük, utána pedig fájdalmas kínlódással átállunk a megújítható zöld energiára. Rosszabb pillanataimban még arra is gondolok, hogy csak amolyan hadigazdálkodás szintjén tudunk majd kikeveredni a nyakunkba szakadó bajokból. Napjainkban jóval több józan belátás és a gondok iránti nyitottság szükségeltetne. Mindannyiunktól.