Megtörtént az áttörés, már Amerikában forgat

Külföldön, főleg a németeknél, folyamatosan foglalkoztatják. Miközben egyre szélesebb körben ismerik, szakmailag is fejlődni tud, és nyelvileg is rutint szerez. A Szomorú vasárnappal 2004-ben több hónapos amerikai promócióra indul, s akkor áll mögé az egyik legnevesebb Los Angeles-i ügynökség. Azóta a nagy áttörésen is túl van, de beszéljünk előbb mondjuk a német építészetről.

Liebeskind. Ugye, ő az egyik nagy kedvence. Ő tervezte a berlini Zsidó Múzeumot. Negyvenéves korában kezdett el építészetet tanulni, addig koncerthegedűs volt. Hogy fedezte fel őt?

Ha az ember külföldön van, rengeteg időt tölt egyedül. Néha világon kívüli helyzetben érzi magát, máskor pedig úgy gondolja, nagy ajándék ez, hiszen olyan dolgokra is figyelhet, amikre egyébként ritkán szakít időt. Többet jár múzeumba, a szépirodalmon kívül mást is olvas… New Yorkban például életem egyik leggyönyörűbb építészeti kiállítását láttam. Zaha Hadid ötven év körüli, perzsa származású iraki nő, aki már régóta Londonban él. Én most ismertem meg őt, ezen a New York-i kiállításon. A világ is csak az utóbbi négy-öt évben figyelt rá, pedig napjainkban ő az építészet egyik legnagyobb újragondolója. A Guggenheim Múzeumban volt a kiállítás, ahol a makettek mellett a festményeit is láthattam. Nagyon érdekesek az alkotásai. Látsz egy absztrakt képet, amelyből egyszer csak épület születik. Skicceket is láttam és elkészült terveket. Mind lenyűgözött. Németországban pedig nagyon fontos a modern építészet, rengeteg pénzt költenek rá, nagy figyelmet szentelnek neki. S mivel ezt nem lehet nem észrevenni, én is belekeveredtem, s azóta engem is rettentően izgat. Az, hogy Liebeskindet ismerem, nem olyan nagy ügy, nála sokkal „eldugottabb” építészek is vannak, akiknek utánajárok. Liebeskind a berlini Zsidó Múzeummal fogott meg. Úgy tervezte meg az épületet és a körülötte levő kertet, mintha az egy költemény lenne. Közben a zsidóság történetéről és szenvedéseiről is sok mindent elmesél.

Az építészet is olyan, mint az előadó-művészet. Megmutat és közöl valamit.

Gondolatokat formál, leképezi a világot, a képzőművészettel pedig egészen közeli viszonyban van. Leonardo nemcsak freskókat festett, hanem gépeket és épületeket is tervezett, mindenféle korszakalkotó gondolatai és felfedezései voltak, írt, filozofált.

Marozsán Erikát pedig a polihisztorok vonzzák.

Szerintem teljesen természetes, hogy az embert sok minden érdekli, és bizonyos dolgoknak megpróbál utánajárni.

Főleg, ha rengeteget utazik. Bécs, Berlin, Tallin, Amerika.

Engem az építészet mindenütt kíváncsivá tesz. Megérkezem egy városba, és friss szemmel olyan dolgokat is észreveszek, amiket az ott élő ritkán fedez fel. Budapestre is jobban tudok figyelni, amióta sokat vagyok külföldön, mert más szemmel nézem. Hazajövök, és mindent sokkal élesebben, egzaktabban látok. Los Angelesben is rengeteg fantasztikus épület van. Mindenki azt mondja, hogy olyan, mint egy nagy falu, nincs kultúrája, de ez nem így van. A 19. és 20. század fordulójától kezdve csodálatos épületek születnek ott. Los Angeles az elsők között volt a világon, ahol a Bauhaus stílus teret hódított.

Budapesten melyik az az épület, amelyet nagyon-nagyon szeret?

Ezen a kérdésen alaposan át kellene rágni magam, a Művészetek Palotájára mindenesetre nagyon büszke vagyok. A külsejét illetően ugyan támadnak bennem kérdőjelek, belülről viszont csodálom. A 20. századi modern építészet finom példájának tartom.

Ehhez képest Velence?

Velence az Velence. Elmondhatatlan szépség. Azt nehéz szavakba önteni. Az maga a túlzás.

Ezt csak azért kérdeztem, mert ilyen filmekben szeretném látni. Mondjuk egy Visconti-stílusú, érzékiségtől fűtött, kosztümös produkcióban.

Miért kell fájdítani a szívemet? Igen, én is szeretnék egy ilyen filmet.

Amióta német és angol nyelven is „piacképes”, az ilyen történetekhez is közelebb került.

Csakhogy az ember ennél sokkal gyarlóbb. Hétköznapi szinten én már nem tartom olyan nagy ajándéknak, hogy Minguellával ebédeltem, vagy hogy olyan filmben játszottam, amelynek Ridley Scott a producere. Én már sokkal többet várok magamtól. Nagyon szeretnék már kosztümös filmekben szerepelni, úgy érzem, ennek is eljött már az ideje. Nagy szerepeket játszani jó filmekben, nagy formátumú rendezőkkel. S mivel az a típusú ember vagyok, aki egy kicsit mindig elégedetlen önmagával, mindig azt kérdezem: mikor fogok én már ilyen helyzetbe kerülni?

Miközben téglát téglára rakva szépen építgeti a pályáját.

Igen, szép lassan megyek előre. Én azt becsülöm az életemben, és azt szoktam áldani, hogy a sikert soha nem kaptam egyik pillanatról a másikra. Balogh Zsolt tévéfilmje, Az évszázad csütörtökig tart, amelyben balettintézeti növendékként az első filmszerepemet kaptam, meg is részegíthetett volna, hiszen Prágába is eljutottam vele, a nemzetközi tévéfilmfesztiválra. De kiderült, hogy már tizenöt évesen is sokkal józanabb voltam annál, mint hogy elszálljak magamtól.

Okosan és higgadtan kezeli a dolgait azóta is, hogy a Szomorú vasárnappal bejárta Amerikát. Nem értékeli túl magát. Pontosan tudja, „mennyi az annyi”. Pedig már az sem kevés, amit eddig elért.

Egy biztos: az amerikai marketingtanárok azonnal megbuktatnának, az első fordulóban. De én tényleg nem szeretném túlértékelni a velem történő dolgokat. Valószínűleg ez segít abban, hogy előbbre menjek. Nem akarom a csillogó színésznő látszatát kelteni, hanem inkább a megfontolt, dolgozó színésznőét, aki valójában vagyok.

Törőcsik Mari sem akart sztár lenni soha, a cannes-i fesztivál mégis „megkoronázta”.

Ha olyan rendezőkkel dolgoztam és olyan szerepeket kaptam volna, mint ő, valószínűleg én sem mentem volna el az országból. Vagy ha magyar filmekkel olyan nemzetközi sikereket érek el. Egy színésznek a saját nyelvén lehet igazán nagy ívű pályája. Mi mindig korlátok közt mozgunk az akcentusunk miatt. Törőcsik Mari kivételes pályát futott be, ő az itthon készült filmjeivel hódította meg a világot. Az én helyzetem egészen más. Kicsit abszurd, kicsit vicces: a nemzetközi elismeréshez engem az itthoni elutasítás vezetett. Én külföldi produkciókban kaptam jó szerepeket.

Szabó Istvánnal is dolgozott nemrég, a Móricz Zsigmond regénye nyomán készült Rokonokban.

Arra büszke is vagyok nagyon. Szabó Istvánnal és Koltai Lajossal dolgozni, Tóth Ildikóval és Csányi Sándorral játszani hatalmas élmény volt. Nem kicsinylem azt a feladatot, hiszen nagy megtiszteltetés volt számomra egy ilyen munkában részt venni, de mint színésznő mégiscsak vágyom nagyobb szerepekre.

A Rokonok után egy amerikai filmben, a Feast of Love-ban dolgozott, amelyben Morgan Freemané a főszerep.

Szerelemvacsora. Van ebben a szóban valami disszonáns. Mintha a társát, a szerelmét falná fel az ember. Elképesztően érzéki a történet. Maga a testiség, a szerelem, annak kiszámíthatatlan, örvénylő áradata adja meg a súlyát. Portland-Oregonban forgattunk, Északnyugat-Amerikában. Én egy frissen végzett magyar orvosnőt játszom a filmben. Nincs sok jelenetem, de mindegyik csodálatosan van megírva. Mint a Rokonokban. „Magdaléna a poros utcán végigsétál…” Ez elmondva is más, meg a filmben is, lefényképezve. Ezt megelőzően mindig olyan amerikai produkciókban dolgoztam, amelyeket nálunk forgattak. Ráadásul gyerekkorom legendája, Robert Benton, a Kramer kontra Kramer rendezője készítette. Végig is néztem a fő műveit. Elképesztően gyönyörű filmek.

Minden elismerésem a kinti ügynökeié, hogy be tudták ajánlani egy ekkora rendezőnek.

Ennek a filmnek olyan castingrendezője volt, aki nagyon szeret engem. Már többször találkoztunk, fantasztikus nő. Amikor az ügynököm tudomást szerzett a szerepről, azonnal felhívta őt, a hölgy pedig, még mielőtt találkoztam volna a rendezővel, elküldte neki a Szomorú vasárnapot. Az amerikai ügynökségem tényleg remekül dolgozik. Eddig hatszor vagy hétszer jutottam el olyan helyzetbe, hogy a hetekig tartó válogatások, próbafelvételek után már csak ketten maradtunk, és az utolsó körben mindig én estem ki. Az is előfordult, hogy Cate Blanchett kapta meg a szerepet. Egy idő után az ember el is veszti a türelmét…

… miközben már az is csoda, hogy Cate Blanchett-tel kerül közös placcra.

Ez igaz, de a mi szakmánkban nincs ezüst-, csak aranyérem. Én csak hordtam haza az élményeimet, hogy milyen nagyszerű filmek rendezőivel találkoztam, a kézzel fogható eredmény azonban csak nem jött. Másfél éven át csak ilyen köröket jártam. Tovább nem tudtam várni. Úgy döntöttem, akkor most húzok egy vonalat, és július 20-án felülök a repülőgépre, fütyülök mindenre, és irány haza! Méghozzá úgy, hogy nem megyek vissza. Ha szerepet akarnak adni, itthon is megtalálnak. Már nincs olyan castingrendező vagy stúdióvezető Hollywoodban, akivel ne találkoztam volna, és a rendezők krémje is ismer személyesen. Vagy kávéztam velük, vagy próbafelvételen voltam náluk, és úgy éreztem, addig bírtam cérnával. Kész, vége.

Sejtem, mi következik: most jön a nagy fordulat.

Az utolsó napon felhívott az ügynököm, hogy „Erika, ne haragudj, még lenne egy casting, arra még menj el, és holnap mehetsz haza”. Már búcsúztam Hollywoodtól, de elmentem. Rengetegen vártak az előtérben, mindenki izgult, csak én nem. Belépek az irodába, a rendező azonnal feláll, elém jön, megpuszil, és azt mondja: „Erika, nagyon tetszettél a Szomorú vasárnapban, látom, hogy Szabó Istvánnal is dolgoztál, aki az egyik kedvencem. Alig várom, hogy lássam azt a filmet is.” Na, ő volt Robert Benton, aki aztán a Rokonokat is megnézte, mert az ügynökségem megszerezte neki. Megcsináltuk a két jelenetet, szerintem soha az életben olyan jó még nem voltam, mint akkor, talán még a kész filmben sem. Magával Robert Bentonnal játszottam el a jelenetet, ami külön élmény volt.

Mitől tudott ennyire jó formába lendülni?

Egyrészt attól, hogy előző este olvastam el a forgatókönyvet, és nagyon nagy hatással volt rám a történet. Olyan mély emberi érzésekről, szenvedésekről, szépségekről és fájdalmakról szólt, hogy teljesen ihletett állapotba kerültem. Másrészt pedig: teljesen esélytelenül mentem, és ahogy azt a két jelenetet lejátszottam, az egész filmet megélhettem.

A szótár még ott van a keze ügyében, ha forgatókönyvet olvas?

Nekem már nagyon nagy a szókincsem angolból, szinte nem is volt már szó, amelyet nem értettem volna, magát a történetet pedig az emberi kapcsolatok bonyolultsága tette széppé. „Tudsz még maradni egy kicsit?” – kérdezte a rendező, miután végeztünk. És bevittek egy másik irodába, leültettek, ők meg gyorsan megnézték a többi lányt, s miután mindenkivel találkoztak, visszahívtak. Akkor már ott volt a producer, a stúdió igazgatója, mert ő is akart látni, lejátszottuk még egyszer a jelenetet, és azt mondták: „Erika, tied a szerep.” Úgyhogy maradtam. Nem utaztam. S mivel több mint egy hónapom volt a kezdésig, átmentem New Yorkba a barátaimhoz, és ott vártam ki a forgatás kezdetét.

Hozzáöltözik a szerephez, amikor válogatásra megy?

Ezzel nagyon finoman kell bánni, mert elsülhet rosszul is. Elég kínos tud lenni, ha valaki nagyon láthatóan a figurához öltözik. Kifesteni pedig azért nem szoktam magam, mert a videó nem annyira érzékeny, ott a bőr aprócska hibái nem látszanak. Én az ilyen helyzetekhez úgy öltözöm egy picit elegánsan, hogy magamnak is ünnepélyes hangulatot teremtsek. Persze van, amikor direkt szólnak, hogy pólóban és farmerben menjek.

Morgan Freeman milyen benyomást tett önre?

Csendes, aranyos, figyelmes ember. Gyönyörű szerepe van a filmben. A stáb tagjai mesélték, hogy van egy-két olyan monológja, hogy mindenki zokogott.

Alfred Molinával a The Company című amerikai sorozatban közös jelenete is volt.

Vele vacsorázgattam is párszor. Ő is közvetlen, kedves ember. Mivel a film negyven évet átölelve a CIA-ről és a hidegháborús időszakról szól, hetven százalékban férfiakat mutat. Én egy orosz származású zsidó nőt játszom. Nem a hátamon viszem a filmet, de nagyon jók a jeleneteim. Olyan igazi gyöngyszemek.

És most várja vissza Amerika?

Most én várok egy német filmre. Ez éltet, nagyon. Dustin Hoffman nyilatkozta egyszer, hogy nem volt olyan időszak az életében, amikor ne szorongott volna két film között, hogy lesz-e folytatás. Dustin Hoffman! Akkor én mit mondjak? Nagyon nehéz várni. Én is csak úgy átlököm magam ezeken a hónapokon.