Megtörténik a nagy leszámolás

A 2002-es könyvhét listájára is felkerült az AB-ART kiadó másik három könyvével egyetemben Koncsol László 16. önálló kötete, a Vallató. Noha – s ezt Koncsol kapcsán már leírtuk – egy életmu mértékeként nem lehet mennyiségi szempontokat alapul venni, 16 kötet 66 év mérlegeként mindenképpen meggondolkodtató, foként ha tekintetbe vesszük, hogy szerzonk elso kötete – a Kísérletek és elemzések 1978-ban, 42 éves korában jelent meg. S hogy e kötet kritikusok általi fogadtatása pozitív volt, ez lényegileg annak tudható be, hogy az 1954 óta publikáló, kritikáival, irodalomtörténeti tanulmányaival, mufordításaival az irodalmi életben folyamatosan jelen levo, szerkesztoként is tevékenykedo szerzo kritikai recepciója folyóiratközlésein keresztül addigra már megtörtént, neve széles körben ismert volt határon innen és túl. Magunk egy Koncsol-részmonográfia kapcsán szemügyre vettük köteteit, s az a benyomásunk, hogy ezek mindegyike

ALAPOS, KIÉRLELT SZÖVEG

mintha szerzonk gyakorolná az ismert horatiusi intelmet. Maga így vall errol: „Nos, én mindenütt úgy tanultam, hogy a munkadarabot becsülettel be kell fejezni, szög a csizmából, szálka a szekrénybol nem állhat ki, s a tárgyaknak tartósan kell szolgálniuk gazdájukat. Ilyenformán dolgozom szövegeimen, az ihlet indító lökése igen fontos, de nem elég, az ihletett állapot elbódítja az embert, sok zavaros dolgot papírra vet, a munkadarabot még alakítani kell, az ember ihletett, transzcendens énje álomba süpped, de fölserken, megmosdik, megreggelizik, muhelyébe siet és munkához lát a mester, a kézmuves. Ez okozhatja, hogy szövegeimet érett anyagként fogadják.”1 Koncsol ezzel a gesztusával spontán szembehelyezkedik azzal az Amerikából mára már hozzánk is elért tendenciával, melynek lényegét Géher István maliciózus módon így fogalmazza meg egy, az amerikai esszérol szóló eloadásában: „Évente öt-hat konferencia, kétévenként egy könyv, így írja elo a karrier.”2 S napjaink aktív kritikusai közül csak (a kritikaírással mára az egész magyar irodalom számottevo kárára felhagyó) Bán Zoltán Andrást tudnánk ellenpéldaként említeni, aki az emberi élet útjának felénél állt csak elo elso kötetével.

Végigtekintve a közelmúltig a Szlovákiai Magyar lrók Társasága elnöki tisztét is ellátó szerzo kötetein, rögtön feltunhet azok sokszínusége. A 16 kötet közt akad négy, elsosorban irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó, s ezekbol utóbb egy válogatáskötet; zenetörténeti kismonográfia; szórakoztató (és nem utolsósorban tanítható) verstan; helytörténet, bunügyi krónika; négy kötetre való vers. S természetesen ide tartozóként,

„AUTENTIKUS” KONCSOL-MUVEKKÉNT

foghatjuk fel a Csallóközi Kiskönyvtár 30 kötetét is, de minderrol elöljáróban csak annyit, hogy a szerzo a Csallóközi Kiskönyvtár – mely a régió teljes feltérképezését, dokumentációját tuzte ki célul – koncepciójának kidolgozója, eltunt kéziratok fáradhatatlan felkutatója, idegen nyelvu forrásanyagok fordítója, a már kész kötetek szigorú szemu szerkesztoje, elo- és utószóírója, név- és tárgymutató-összeállítója egy személyben, aki a sorozat fennállása – 1993, ekkor jelent meg A Csallóközi Kiskönyvtár tájékoztatója 48 oldalon – óta egy akadémiai kutatócsoport munkáját végezte el.

Hogy miképpen lett a kritikusból, a filológiailag rendkívül tájékozott irodalomtörténészbol elobb egy csallóközi falu, utóbb egy régió helytörténésze, errol (is) vall a Vallató, melybe a vele készült interjúkat és publicisztikai írásait válogatta be, valamint három, kötetben eddig nem szereplo, az interjúkban megemlített eseményekhez, ill. személyekhez kapcsolódó versét, így áll össze ez a 271 oldalas kötet.

Ahogy a szerzo is megemlíti eloszavában,

A KÖTET GERINCÉT A NYOLC INTERJÚ ADJA

ezek közt helyezkedik el a többi szöveg. Természetesen Koncsol Lászlónak e kötet közreadása után is marad még legalább egy könyvre való kiadatlan írása. Maga úgy fogalmaz, hogy a rostálás során „csak az ismertté vált anyag jobbik hányadának” kegyelmezett meg, azonban bizton állíthatjuk, a köteten kívül rekedt 24 kritikája felveszi a versenyt a kötetbe végül is bekerült szövegekkel, így csak remélni tudjuk, hogy ezeket egy újabb (kor)dokumentumkötetébe szánja. Mert ebbe a könyvébe csak egy szöveget vett fel aktív kritikusi ténykedésének idejébol, egy az 1968-as megszállás nyomán készült fejtegetést kritika és társadalom viszonyáról (mely – természetesen – nem kerülhetett be köteteibe), így mentve ki a folyóiratsírból. S ez a szöveg azon túl, hogy megbontja a javarészt önéletrajzi jellegu szövegek teremtette homogeneitást, egyben ellentmondásba is keveredik a szerzo gyakran hangoztatott álláspontjával. Koncsol eloszeretettel hangsúlyozza: „A szlovákiai magyar irodalom helyzetérol vagy állapotáról egyetlen felelos szót sem mondhatok, mert alig olvastam belole és róla, nincs rá idom. /.../ Azt tudom, amit annak idején összehordtam felole. Tizenöt év nagy ido, íróink a másfél évtized alatt több száz könyvet megírtak, s én ezt a rengeteg kötetet az összehasonlításhoz szükséges további muvek százaival új helyzetemben, nyugdíjas sorozatszerkesztoként és kutatóként sem megvásárolni, sem elolvasni nem bírnám.” Ehhez képest kötetének eloszavában azt írja, hogy mikor újraolvasta a Szellemi és kritikai életünk kérdéseirol c. cikkét, úgy szembesült vele, mint idoszeru helyzetjelentéssel, s ilyenként meg is jelentette egy regionális havilapban.

ÖNKÉNTELENÜL ADÓDIK A KÉRDÉS:

ha szerzonk saját bevallása szerint nem tud felelosen nyilatkozni a szlovákiai magyar irodalom kérdéseirol, akkor mibol gondolja, hogy 1968-as helyzetjelentése még ma is aktuális. A kommunista diktatúra szerencsésen kimúlt, s vele tunt a szovjet megszállás is. A szlovák nacionalista törekvésektol a demokrácia és a nyilvánosság (talán) meg tudja menteni a szlovákiai magyarságot. A magyar nyelvu felsooktatás részlegesen megvalósult, s további bovülése várható. Képzomuvészeti muhelyek is alakultak, s ma már olyan, eddig marginálisnak számító területekrol is egész napos tanácskozást rendeznek, mint a könyvillusztráció. A két régebbi (részben báb)színházi fesztivál, a Duna Menti Tavasz és a Jókai Napok mellé felsorakozott a Falusi Színjátszók Országos Találkozója, az amator színjátszás minosége felett a Pódium Társaság orködik. A zenetudomány és a zenekritika hiányolása még sajnos helytálló, de e téren is számottevo elorelépések történtek, a csehszlovákiai magyar muvelodéstörténeten belül monografikus feldolgozást kapott a zenetörténet, a kórusmozgalom, vannak profi komoly- és könnyuzenei együttesek, zenei fesztiválok. Márpedig esszéjének bevezetojében ezek hiányát számlálja elo. Ezek után tér rá az „irodalmi hiányok” taglalására, azonban tartunk tole, ezen állításainak aktualitása is némileg megkopott az idok során. Az elso köztársaság irodalmáról jó pár tanulmánykötet született már, pályakezdo íróink esetében a faluról városba kerülés élménye a legkevésbé sem meghatározó, irodalmunk a politikával nem vállal semmiféle közösséget, s már legfeljebb csak pár idosebb író szeretne a kisebbségi metanarratíva szócsöve lenni. A korábbi egy helyett három folyóirat van – ahogy ezt egyébként kötetének befejezo részében maga is megemlíti – s olykor – no nem gyakran – még viták is vannak. Az irodalomkritika terén pedig soha nem látott expanzió tapasztalható az elmúlt két-három évben. A fiatal kritikusok és irodalomtörténészek éppen a Koncsol László 65. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepség délutánján alapították meg a Sambucus Irodalomtudományi Társaságot, mely azóta több konferenciát rendezett, 2002-ben pedig közös kötetet jelentetett meg Kor/szak/határok címmel.

Abban feltétlenül bizonyosak vagyunk, hogy a Szellemi és kritikai életünk kérdéseirol c. esszé – a Kritikai jegyzet a kritikáról (Irodalmi Szemle 1963/2. 187-188.) és A kritika tisztaságáért (Irodalmi Szemle 1970/3. 266-271.) c. szövegekkel egyetemben – a csehszlovákiai magyar kritikatörténet

MEGKERÜLHETETLEN DARABJA

hogy aktuális lenne, nos, e téren vannak kétségeink, forrásértéke azonban vitathatatlan.

Ahogy az interjúké is. A továbbiakban bovebben inkább ezekkel foglalkozunk, a publicisztikákkal csak a rendszer szintjén. A bevezeto szöveget – mely, ha jól sejtjük, inkább elégtételként, mint aktualitása okán került be a kötetbe – egy interjú követi, történetesen Szabó Györgyé, de a nem a napisajtó számára készült nagyinterjúk (mélyinterjúk?) közül állhatna itt bármelyik. Ezeknek ui. lényegi vonásai megegyeznek; s ezek a szövegek így együtt a megíratlan családtörténet felé mutatnak. Egy helyen Koncsol ezt írja: „A szerkesztok tudják, mily keservesen született meg ez a szöveg, más feladatok satujában élek, holott már évek óta könyvet, valami vaskos munkát álmodom e bonyolult és hitem szerint tanulságos históriáról”, ill. „Könyvet, mindenre kiterjedo magán-, család- és társadalomtörténeti szöveget kellene az embernek írnia, hogy a megélt idok az o olvasatában plasztikusan kirajzolódjanak”. Ismerve Koncsol László munkapreferenciáit, az egész életét átható szolgálatetikát – vö. „... én pedig nagyon hamar tudatosítottam, hogy szerepem a szolgálat. Pedagógus voltam, s a pedagógus mit csinál? Szolgál. Késobb kiadói és lapszerkeszto voltam, s ez is szolgaszerep. Elég korán kritikus lettem, o pedig szintén az irodalmat szolgálja. Most mint helytörténész szolgálok tovább.” – nem valószínu, hogy ez a koncsoli nézoponton átszurt magán-, család- és társadalomtörténeti könyv valaha is elkészül. Ugyanakkor a (fél)múltat, különösen ha az olyan viharos volt, mint Kelet-Közép-Európában, dokumentálni kell, egy alapvetoen történészi beállítottságú kutató ilyen irányú (mellék)törekvésében nincs semmi meglepo. S ha mindezt meg/leírni nincs is ideje, legalább magnószalagra mondja. Ezzel egyebek mellett

MEGTÉPÁZZA AZT A MlTOSZT IS

mely szerint nagy íróink a múlt rendszerben az asztalfióknak írtak nagy muveket, várva a kello pillanatot, hogy elovehessék onnan. Ehhez képest a csehszlovákiai magyar irodalomban a rendszerváltozás óta a Fábry-naplón kívül legfeljebb Tóth László irodalomból való kiüldözése idején írott, az Irodalmi Szemlében közreadott naplóját említhetnénk. lgy aztán Koncsol 2000-ben is úttöronek számított, mikor közreadta monumentális terjedelmu levelezését Ludovít Pezlárral, az SZKP KB fotitkárával, mely utóbb ebbe a kötetbe is bekerült.

Ezek az interjúk elbeszélt történelemként, Oral Historyként is olvashatók. A kötet lapjain a magán-, család- és társadalomtörténet koncsoli interpretációja bomlik ki. Hayden White írja A történelmi szöveg mint irodalmi mualkotás c., meghatározó jelentoségu tanulmányában, hogy „A történelmi helyzetekrol és folyamatokról adott magyarázatainkat tehát inkább az határozza meg, hogy mit hagyunk ki ábrázolásainkból, semmint hogy mit veszünk be. A történész ugyanis tapintatát, de megértését is azzal mutatja meg, hogy mennyire képes egyes tényeket brutálisan kihagyni azért, hogy másokat megértheto történetek alkotóelemeiként bevegyen.”3 Természetesen sok minden egyéb történt az idok során, de Koncsol László ezeket a társadalmi eseményeket preferálta magán-cselekményesítésekor (emplotment – White terminusa). A koncsoli történelemképzés a gályarabperekig nyúlik vissza. (Miskolczi Bodnár Mihály, Zarándokoljunk el Berencs várába). Fontos megálló 1848–49 is. Tudjuk, hogy Koncsol Széchenyirol, Petofirol, Vörösmartyról egyaránt fontos tanulmányt írt, 2000. március 15-én Pozsonyban elmondott ünnepi beszédében pedig Kossuth és Széchenyi koncepcióját állította szembe. Most egy népdal kapcsán a forradalom gazdaságra való kihatását gondolja végig, az ötletet a Csallóközi Kiskönyvtár egyik kötetébol merítve. (Egy mohi parasztdal titkairól) A következo lényeges állomás Trianon, mely atyját, Koncsol János deregnyoi református lelkipásztort Magyarországon kívülre vetette. Koncsol „visszatestvériesülés” iránti vágya mély humanizmusáról tesz tanúbizonyságot, azonban jelen helyzetben e sorok írója erre meglehetosen kevés esélyt lát. (Ne kihívást, engesztel(od)ést) Ezt a világháború és a jogfosztottság éveinek kataklizmái követik, mindezekrol Koncsolnak már személyes tapasztalata van, így ezeket interjúiban mondja el. Bár világháborús élményeit – s ez filológiai szempontból is érdeklodésre tarthat számot, mivel csaknem változatlan formában – leírta már a Nemzedékem útjain c. kötetének Szüloföld c. esszéjében is. Az interjúkban rendre elokerülo iskola-élményt:

A HATÁRON VALÓ ÁTSZÖKDÖSÉSEKET

Sárospatak reneszánsz szelleméért, a dunaszerdahelyi polgári gyorstalpalót és a komáromi gimnáziumban szerzett tapasztalatait pedig a Nemzedékem útjainból kiparancsolt, késobb a Törmelékben – és érthetetlen módon a Válogatott kritikai dolgozatokban is – megjelent Iskoláim c. esszéjében. Mindezekbol – és egyéb, a család/társadalomtörténeti öszszegzés, a nemzedéki perspektíva jeleit mutató, összegzo jellegu írások meglétébol – arra következtethetünk, hogy ennek a sokszor és sokat emlegetett családtörténetnek a gondolata már korábban is foglalkoztatta szerzonket. Aki – mint írtuk – a jogfosztottság évei alatt diák volt, így a politikai történéseknek nem lehetett aktív részese. Azért a jogfosztottság egy sajnos máig rendezetlen, feloldatlanul maradt problémájára, gróf Esterházy János sorsára is felhívja a figyelmet, de nem indulatokat szítva: gondos filológiai háttérmunkával, egy jugoszláviai szlovák költo, Palo Bohuš emlékezését közreadva. (A gróf és útitársai) A grófra, s az általa – egyedüliként – meg nem szavazott zsidótörvényre utalás történik az E. B. Lukácról szóló – személyes szálakkal átszott, s a transzcendenciába tágított – megemlékezésben. A törvényt egyébként a szintén parlamenti képviselo E. B. Lukác megszavazta... (Ne féljenek, kolléga úr...) A reformmozgalmak fellángolásáról, letörésérol, s a nacionalista szlovák kommunisták, Husák és Okáli – valamint magyar keretlegényeik – által levezényelt konszolidációról, majd a ’80-as évek „utolsó bekeményítéseirol” Koncsolnak húsbavágó személyes tapasztalata van, ez idok magántörténelme az interjúkban mondatik el. A csehszlovákiai és a romániai rendszerváltásról pedig az akkor frissen induló Nap c. hetilapban fejti ki véleményét friss szellemu, messze a szlovákiai magyar újságírás átlagszínvonala felett álló publicisztikáiban. (Vétlen demokráciát; Vér, vasárnap, Temesvár, Egy közelképre, Vasfüggönytipróban, Köpcsény felé) S napjaink megváltozott helyzetében, az EU- és NATO-csatlakozás elott álló Szlovákia lehetoségeit latolgatva foglal állást az esetlegesen létrejövo egyesült Európa kérdéseit illetoen. Ezzel zárul a Koncsol-magántörténelem.

Melynek az

ÉVSZÁZADOKRA VISSZAVEZETETT CSALÁDFA

mellett a legizgalmasabb részei azok, amelyek a husáki Csehszlovákia levegotlen, perspektívát nélkülözo mindennapjaiba engednek betekintést. A társadalomtörténet kutatója is bizonyosan nagy haszonnal olvassa majd ezeket a szövegeket, mert ezek közvetve bepillantást engednek a rendszer muködésének logikájába (?), a titkosszolgálati módszerekbe, megfigyelésekbe, lehallgatásokba, besúgásokba, kihallgatásokba, de a diktatúra hétköznapjaiba, a szlovákiai magyarok mindennapi életébe is. Olyan információk birtokába jutunk, hogy a kiadói szférában mennyi volt az átlagkereset, hogy muködött a kiadó, milyenek voltak egy szellemi szabadfoglalkozású esélyei stb. De ami az irodalomtörténeti érdeklodésu olvasó számára hallatlanul izgalmassá teszi a kötetet: lapjain megtörténik a nagy leszámolás! Az mára szinte közhelyszeruen ismert, hogy Koncsol 1983-ban leadott kéziratát az 1984-es kiadói évbol átsorolták az 1985-ösbe, majd a kiadó igazgatója, Sárkány Árpád, akinek az irodalomhoz kevés, a párthoz annál több köze volt, személyesen hozta vissza a nyomdából, kilenc lektorral olvastatták el, majd visszadobták, hogy ideológiai szempontból nem megfelelo, s az eloleget is visszafizettették a szerzovel. A kötetbol további részleteket tudunk meg, megtudjuk, miként számolt le a csehszlovákiai magyar irodalom(politika) egyik legjobb kritikusával, valamint a szerzo (ennek következményeként) a csehszlovákiai magyar irodalommal. Persze az esélyek nem voltak egyenlok, s a módszerek is alapjaiban különböztek. Mert a rendszer a nagy leszámolást véresen komolyan gondolta, Koncsolt egzisztenciális végveszélybe sodorva ezáltal, de nyilvánosan nem írt vagy mondott semmit, sokáig azt sem lehetett tudni, miért e hajsza, miért akarják az irodalomból kiüldözni a középszert meghaladni mero szerzot. Koncsol-monográfiájában Filep Tamás Gusztáv megemlíti azt a lehetoséget, hogy vallásossága, ill. származása adott rá okot; Tóth László szerint egyetlen bune az volt, hogy egymaga okosabb volt, mint üldözoi együttvéve.4

Éppen ezért egy szuk körön kívül nem lehetett pontosan tudni,

MI IS TÖRTÉNT TULAJDONKÉPPEN A SZERZOVEL

mi is történt tulajdonképpen a szerzovel, miért nem publikál jó ideje, miért nem jelenik meg rég beharangozott kötete. 1987-es interjújában még maga sem gondolta, hogy végleg hátat fordít az irodalomnak: „-Végül terveidrol kérdezlek, jövobeli feladataidról, elképzeléseidrol.

-Némi líra, egy kevés irodalomtudomány, további mufordítások, rengeteg tanulás – és helytörténet éjjel-nappal.” Késobb azonban a helytörténészi munka – melyet a nulláról kellett kezdenie – végképp elszólította az irodalomtól. Ekkor kezdte meg saját nagy leszámolását, nem pedig a diszkreditálására irányuló törekvések idején. S mint tudjuk, „ami sokat van mondva, az egyszercsak (sic!) elkezd lenni. Ami sokszor van mondva – lehetoleg sok helyen: folyóiratokban, különféle tanulmányokban, eloadásokon, konferenciákon, esetleg tankönyvekben, szótárakban, ... – az egyszercsak (sic!) ismerosként fog hangzani, mint a Henkel, az Omo vagy a Persil, része lesz a tudós szájalásnak, a tudós közszáj beveszi, beveszi és kiadja.”5 Koncsol pedig nem fukarkodik annak hangoztatásával, hogy nem érdekli a kritika, nota bene elhibázott döntés volt, hogy annyi energiát ölt bele olyan tevékenységbe, mely voltaképpen senkit nem érdekel. Ennek illusztrálására álljon itt néhány idézet a jelen kötetbol válogatva. „Az igazság az, hogy ha visszatekintek elmúlt életemre, kár volt ennyi energiát ölnöm a kritikába, az irodalomtörténetbe, írói terveimbe, amennyit beléjük öltem.” „Orült és gazember lettem volna, ha végképp leveszem a kezem egy fantazmagória végett, amely, mint kiderült, csak nekem volt fontos, a családomról. /.../ Jó, tudom, magam választottam ezt a sorsot, de az is igaz, hogy nem magamért s nem a magam dicsoségére tettem, mert ugyan miféle dicsoség egy csenevész kisebbségi irodalom kritikusának dicsosége.” „Hány embert érdekel igazán mélyen a kritika? Ötöt, tízet, tizenötöt, ha az egész kortárs magyar irodalmi közvéleményt tekintjük.” „Dubának azt mondtam, ..., hogy soha többé nem írok kritikát.”

S ez az eros tagadó gesztus világít csak rá igazán, mennyire is fontos része volt Koncsol László életének kritikusi korszaka. Ui. helytörténészi pályafutását csak ebbol a nézopontból képes szemlélni, s ezt elmondja minden alkalommal, amikor az irodalomról kérdezik, azaz életének ezt a tényét túlcselekményesíti, s olyan intenzív jelentéssel tölti fel, hogy

MÉG MOST IS ALAKlTJA ÉSZLELÉSÉT

világra való reagálását, mikor ezeknek a dolgoknak már rég el kellett volna felejtodniük.6 Sot, egy ízben maga is pszichoszomatikus elhárító funkcióval ruházza fel ezt a „sokat-mondást”: „És oszintén szólva közben, egy kicsit önvédelembol is – hogy tudniillik kibírjam ép ésszel, hogy ki kellett kopnom a hivatásból, amelyre majdhogynem egész életemben készültem, s amelybe úgy bedolgoztam magam – el kellett magammal hitetnem, hogy az irodalom nem is olyan fontos, mint hiszik. Hogy vannak ennél, és foként a kritikánál, amelynek elsosorban muveloje voltam, sokkal fontosabb diszciplínák is, ilyen például a történettudomány, a helytörténeti kutatás.” Most utalnánk vissza a dolgozatunk elején említett White-tanulmány egy másik, a cselekményesítéshez kapcsolódó passzusára, amely az Odorics által tematizált „beveszi és kiadja”-problematikájára is rímel. Eszerint: „Egy adott történelmi helyzet konfigurálásának a mikéntje attól függ, hogy a történész milyen finoman illeszti össze a specifikus cselekményszerkezetet és azt a történelmi eseményhalmazt, amelyet egy bizonyos fajta jelentéssel kíván felruházni. Ez pedig, lényegét tekintve irodalmi, más szóval fikcióteremto muvelet.”7 Huber Howe Bancroft amerikai történész Közép-Amerika, Mexikó és az Egyesült Államok nyugati részének történetét 39 kötetben írta meg. Koncsol László mikor e sorokat írom, 30 kötetnél tart, s tervei szerint még ebben az évben további két kötet fog megjelenni. S bár ezek nagyobbik részét nem o írta, hogy mi került be a sorozatba, azt javarészt o döntötte el, s a szövegekhez olvasási – így egyben cselekményesítési – irányt kijelölo paratextusokat is o írta. lgy Koncsol László a valaha írt legnagyobb csallóközi história szerzoje, mi több, spiritusz rektora, s így vitathatatlanul a legnagyobb életmuvet magáénak mondható csehszlovákiai magyar író.

Jegyzetek

1 A meg nem jelölt forrású idézetek a Vallatóból származnak.

2 Géher István: Elképzelt antológiák. Helyzetkép-adalékok az angol-amerikai esszéhagyomány utóéletrajzához. Alföld, 2002/2. 35.

3 Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi mualkotás. In: Kis Attila-Atilla – Kovács Sándor s. k. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I. Ictus és Jate Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996. 344.

4 Tóth László: Mint vércsepp fölé. Jegyzet Koncsol László Fáby-díjához. Nap, 1993/46. 18-19.

5 Odorics Ferenc: Dekonstrukt-orálás. In: Kovács Sándor s. k. – Odorics Ferenc: Posztmagyar. Ictus, Szeged, 1995. 43.

6 Vö. White i. m. 340.

7 Uo. 338.