Már minden erejével a pekingi olimpiára készül

Érsek Attila a pozsonyi Slávia UK huszonkét éves párbajtőrvívója. Kitartás, gyorsaság, éles figyelem. Ebből kell a legtöbb a pástra. Természetesen a fizikai felkészültségen és a lélekjelenléten kívül. A többi szerencse dolga. Ezt ő is így látja.

Három év telt el Porecs óta. Felnőtt kategóriába lépve új ellenfeleket szerzett. Mégsem ez okozta eddig a legtöbb fejtörést.

Ez az elmúlt három év sajnos úgy telt el, sérülés sérülést követett. Pontosabban: szenvedés, edzés, szenvedés, versenyzés. Ez volt a „menet”. Nem tartom sikeresnek ezt a három évet, a sok sérülés miatt nem úgy teljesítettem, ahogy szerettem volna.

Vegyük hát sorra, mi történt.

Semmi különös, mondhatnám. Mert ami történt, az a vívással csak annyira függ össze, mint bármelyik más élsporttal. Nem szúrtak le, és nem sebzett meg senki, ebben az új öltözékben szinte nem is érhet komolyabb baj, legfeljebb pár horzsolást, zúzódást, kék-zöld foltot lehet begyűjteni – ruha alatt. De volt egy térdműtétem, ami után azt hittem, most már minden rendben, aztán kiderült, hogy mégsem. Következett egy bokaműtét, majd rá egy évre jött a porckorongsérv. És ez így húzódott szépen. Most a kezemmel szenvedek. Tipikus vívósérülés: kifordult a mutatóujjam egy ütközésnél.

Kifordult?

Hátrafordult. Olomouci szakorvos kezeli lézerrel. Beülök tízkor Somorján a kocsiba, négy után pár perccel már itthon is vagyok. Négyszáz kilométer oda-vissza.

Nem is volt nagyobb kihagyása a műtétek miatt?

Folyamatosan versenyeztem, csak nem vívhattam azon a szinten, amelyen sérülések nélkül vívni tudok. Pszichikailag zavart a dolog. Fizikai fájdalmakat szerencsére már nem érzek. Szenvedni is igazából akkor szenvedtem, amikor azért kaptam ki, mert nem voltam, nem lehettem elég erős, elég pontos. Én tudtam, hogy ezen múlott, hiszen ismerem az igazi formámat. Ez pedig minden sportolónak maga a pokol. Még jó, hogy volt, aki tartsa bennem a lelket, és biztatott, hogy ne izguljak, működni fog, megint jó lesz. Tehát nem álltam le, és eszembe sem jutott, hogy abbahagyjam.

Idestova tizenöt éve van benne.

Ezért is szeretnék ismét eredményes lenni. A junior Európa-bajnoki cím nem elég. Pekingben is jó lenne bizonyítani. Persze kijutni lesz a legnehezebb. Országos kvalifikáció nincs, csak világkvalifikáció. A világ harminckét legjobb vívója közé kell bejutnom. De még jobb lenne összetettben az első húszba bekerülni.

Edzés szintjén mennyit veszített a sérülések miatt?

Sokat nem. Mondom, még versenyezni is jártam. Nem volt nagy kiesésem, hiszen még az edzőtáborokat sem hagytam ki. Vívtam én rendesen, amennyit csak bírtam. Nem nehéz „visszajönni”, mivel végig szem előtt voltam. Naponta dolgoztam. Ha nem a kezemmel, akkor a lábammal. Szeretnék végre teljesen rendben lenni, és százszázalékosan teljesíteni.

Előnyös helyzetben van: külső adottságainak köszönhetően modellként is megtalálják a lehetőségek.

Nem tulajdonítok én ennek nagy jelentőséget. Szerepeltem pár reklámfilmben, de hogy olyan nagyon otthon lennék a modellkedésben, azt egy pillanatig sem hiszem. Nincsenek is ilyen céljaim.

Akkor csak úgy „céltalanul” került a képbe?

Inkább véletlenül. A barátnőm modellkedett, őt kísértem el egy válogatásra. Ott láttak meg az ügynökség munkatársai, és megkérdezték, hogy készíthetnek-e rólam néhány képet. Mondtam, hogy: „Igen, úgyis csak itt ülök.” És így kezdődött. Nem sokkal később már kamera előtt álltam. Ha hívnak, megyek, de mivel sokat vagyok külföldön, nem egy ajánlatot vissza kell utasítanom.

Azt viszont így is elmondhatja: két vasat tart a kezében.

Szerintem csak másfelet. A reklámfelkérések csak alkalomszerűek. Szívem szerint pedig továbbra is inkább a sporteredményeimmel szeretnék ismert lenni a világban.

David Beckhamtől André Agassiig nem egy élsportoló modellként is nagyokat szakít. Ha ráhajtana, ön előtt is kinyílna néhány fontosabb kapu.

Körte és alma. A körtébe csak akkor harapok, ha kimondottan gusztusom van rá, de maradok az almánál, vagyis a vívásnál. Számomra egy reklámfilm érdekes kikapcsolódás, jó buli, de nem több. Ha nincs verseny vagy edzőtábor, szívesen vállalom, a felkészülésbe vagy egy versenybe azonban nem szólhat bele. Tavaly nyáron például egy egész nap Hondán ültem. Motorral egy reklámfilmben. Jó volt. Nagyon élveztem. A reklámfilm csak a hiúságomat legyezgeti. A sport eredményeket szül. Nekem pedig ez a fontosabb. A vívás és a tanulás. Menedzsment szakra járok, most vagyok harmadéves. Tanulnivalóm is van bőven. Nem unatkozom. Pihenésre alig van időm.

Párbajtőrben az egész test számít, bárhol érheti szúrás. Hol fáj a legjobban?

Mivel a ruha véd, a test szabad pontjait veszi célba az ellenfél. Lábra sokan szúrnak. A lábujjam például sokszor elkékült már. Az azért kellemetlenebb érzés, mint a darázscsípés. Vagy, ha rácsapnak a kezemre, a körmömre. Le is jön azonnal. De ez nem olyan gyakori. Vagy, ha eltalálja a térdkalácsomat. Azt is megérzem. Két napig sajog, aztán elmúlik. Érhet persze szúrás a legérzékenyebb pontomon is. Véletlenül. Ahogy a futballistával is megesik, hogy éppen ott találja el a labda.

Akadt már ellenfele, aki eszelős módon szúrt, vágott, suhogtatta a tőrt?

Igen, volt ilyen. Mérges az illető, elveszti a fonalat, és durván támad. Világkupa-versenyen azonban már nincs ilyen ellenfél. Ott nem kell attól tartanom, hogy egy fékevesztett fenevaddal vívok. Nálam sokkal nagyobb testű vívók nincsenek is. Kilencvenhárom kilómmal és 192 centis magasságommal én is tudok szúrni.

Vannak magasabb ellenfelei is?

Akár egy fejjel is.

Ki a veszélyesebb? Az, aki a válláig ér, vagy az, akinek ön ér az ajkáig?

Egy alacsonyabb vívónak más a stílusa, mint egy magasabbnak. Az alacsonyabbak általában gyorsabbak, a magasabbak meg hosszabbak. Én azt mondom: alkattól függ, ki hogyan vív.

De azért jobban szereti, ha az ellenfele csak pár centivel magasabb vagy alacsonyabb?

Az élmezőny tagjait ismerem. Ilyen irányban kevés meglepetés ér. A magasság egyébként sem elsődleges szempont. Ha valaki egy fejjel túlnőtt, tudom, hogy kellemetlen lehet, tehát óvatosabb vagyok. Megrettenni azonban a velem egyforma magas, vagy a nálam alacsonyabb versenytársaktól sem szoktam.

Ha jól számolom, hét-nyolcévesen kezdett.

Igen, időben elkezdtem.

Mi vitte ilyen korán a pástra?

A családi hagyomány. Édesapám is nagyon sokáig vívott, ő az edzőm.

Ismerek matematikust, akinek a fia gyűlöli a matekot.

Én is belekóstoltam mindenféle sportba. Kajakoztam egy ideig, nagyon szeretek lovagolni, volt foci is, minden, ami belefér. Aztán ottragadtam a vívóteremben. Megtetszett.

Előfordult már, hogy: „Elég, végeztem!”

Sokszor van ilyen.

Aztán jön a papa, és megnyugtatja?

Jön, de nem szól. Ő is dühös, ha én mérges vagyok, de hallgat. Inkább magamra hagy.

Megfogalmazta már, ki a jó ellenfél?

Akit meg lehet verni.

Tehát nem az, akivel izgalmas, hosszú meccset lehet vívni.

Olyat az edzésre kérek.

Nagy versenyre pedig olyat, akivel két perc alatt végez?

Azzal nincs sok gond, jöhet.

Ilyen ellenfélből hányat kapott már?

Ez is versenytől függ, de volt már ilyen. Egy világkupa élmezőnye annyira kiegyenlítődött, hogy a harminckét legjobb közül bárki nyerhet. Ez tényleg ilyen sport. Az atlétikában tudja az ember, hogy ha senki sem fut olyan gyorsan, mint ő, akkor neki kell nyernie. Párbajtőrben harminckét emberből bárki győzhet, mert olyan a mezőny. A legtöbb mérkőzés döntetlen. Egy tus, két tus, kiélezett egész végig. De ha két különböző típusú vívó kerül össze, az egyik óhatatlanul a rövidebbet húzza, mert egyáltalán nincs felkészülve a másikra. A bokszban is van ilyen. Rögtön az első vagy a második menetben szétveri a másikat, de van olyan is, aki tizenkét menetet püföl végig. És így van ez a vívásban is.

Azzal a különbséggel, hogy a ringben komolyabb sérüléseket lehet szerezni.

Ezért nem lettem bokszoló.

Peking még messze van. Milyen versenyek jönnek ebben az évben?

Áprilisban kezdődik az olimpiai kvalifikáció, ami világkupa-szériákból áll. Tizenkét verseny a világ tizenkét pontján. Ezeket szeretném abszolválni. Sydney, Puorto Rico, Buenos Aires, Vancouver, Európában Párizs, Bern… szét van szórva rendesen.

Mennyire élvezi az ilyen nagy utazásokat?

Ez a sportélet velejárója. Csak az időzónák zavarnak. Hogy nem sokat látok a városból, azt már megszoktam. Nem kirándulni és nézelődni megyek, hanem versenyezni. Az új helyek mindig vonzanak. Németországban viszont van egy város, ahol hatszor versenyeztem már, de még mindig csak a szállodát és a vívótermet ismerem. Ha egy óceánon túli világkupa-versenyen vagyok, ott azért marad egy-két napom arra is, hogy körülnézzek gyorsan. Aztán irány a repülőtér, s alig várom, hogy hazaérjek. Európai versenyeken azonban egyáltalán nincs időm arra, hogy beugorjak a városba.

Melyik az a hely a világban, ahova újra és újra visszavágyik, ami nemcsak a szemének, hanem a szívének is nagyon kellemes?

Ezen nem kell gondolkoznom: a Csallóköz.

Meglepett. Azt hittem, egy távoli országot mond majd, vagy egy eldugott kis szigetet valahol a Csendes-óceánban.

Somorja, Somorja, Somorja. Én itthon érzem magam a legjobban. A Csallóköz a szívem csücske. Kuba nagyon szép volt, oda bármikor szívesen megyek, a karibi térség is festői hely, vagy Vancouver. Van néhány kellemes hely a világon. A Csallóközben: Doborgaz. Ott van a hétvégi házunk. Nagyon szeretem a természetet. Az erdőket, a mezőket, a vizeket. A vén Dunát, az aprócska szigeteket. Akárcsak a magyar pusztát. Kecskemét környékére mindig szívesen megyek. Családi barátaink, ismerőseink vannak Kerekegyházán. Ott mindig meg tudok pihenni. Lovagolni szeretek, és ott a pusztán nagyon lehet. Ez a legjobb kikapcsolódás. Vadászokkal járni a pusztát, finom kolbászt enni… már csak egy pekingi jó helyezés kellene.

Kemény év lesz az idei?

Ilyen kemény még egy sem volt, az biztos. Mivel Pozsonyban nem tudok kivel edzeni, Pestre járok és a tatai edzőtáborba. A hétvége általában a versenyeké. Utazás, verseny, utazás, edzés. Minden hetem ilyen. Plusz az iskola. Bárhova utazom is, tankönyv nélkül sehova se megyek. Tanulni persze sehol se tudok, csak otthon. Még a repülőn sem. Ott a legtöbbször elalszom. Legyűr a fáradtság.