Kultúránk őrzése mint gyilkos veszélyforrás

Hizsnyai Zoltán ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Sokunknak még saját emlékei vagy első kézből származó információi is vannak a jogfosztottság idejéből. Köztudott még körünkben 3 millió szudéta-német kitelepítése és talán 200 ezer magyarországi sváb kiebrudalása is. Sajnos, kevesen tudnának közülünk további példákat megemlíteni. Pedig mindez csupán apró töredéke a 20. századi ’lakosságmozgatásoknak’. (...) Bizony, mindig csak annyit tudunk, amennyi közvetlenül érint bennünket. Minden nemzetnek csak a saját szenvedése fáj. Csak a saját ’tisztasága’ fontos. Legyen az ára bármekkora szenny! Ezért vagyunk az ’ősiségre’ épülő zavaros téveszmék által arra foghatók, hogy magunkba fordulva ’őrizzük kultúránkat’. És végső soron ezért vagyunk foghatók bármire. És ellenünk is pontosan ezért lehet bármit elkövetni.” Összegezve Hizsnyai Zoltán okfejtését, íme, a tanulság: kultúránk őrzése nem egyéb, mint gonosz célok rossz eszköze. De milyen kultúrára gondol? (Azt már inkább ne is feszegessük, hogy ki az a mi?) Kultúra rengeteg van, a borfogyasztás kultúrájától az öltözködési és lakáskultúráig sok minden idesorolható. Azt a definíciót, amelyet Hizsnyai egyetértően idéz Ch. Dawsontól, hogy „a kultúra a nemzetek felett álló hagyományok összessége”, nem lehet komolyan venni. Mert akkor mit őrzünk anynyira magunkba fordultan és féltékenyen, másoknak akár fájdalmat is okozva? A nemzetek felett álló hagyományok összességét? Ugyan! Kissé zavaros Hizsnyai okfejtése, de nem csoda, sokan eltévedtek már „a kultúrának az én kultúrámmá való átalakulása” csalóka ingoványában. Különösen azoknak nehéz ott a járás, akik nem merik nevükön nevezni a dolgokat, például a nemzeti kultúra kifejezés használatától úgy félnek, mint ördög a szenteltvíztől. Pedig hát Hizsnyai erre gondolt, a nemzeti kultúrára. Meg arra, hogy talán Dawson definíciója ellenére is létezik ilyesmi, hisz itt van, letagadhatatlanul és kézzel foghatóan, csak éppen nem szabad őrizni. De miért nem szabad? Csak. Őrzi majd valaki helyettünk, ha mi nem tesszük? Na jó, akkor lehet őrizni, de nem magunkba fordultan. Mi az, hogy magunkba fordultan? Hogy nem fordulunk kifelé, a többiek felé. És ha kifelé, a többiek felé fordulunk, akkor mi lesz? Akkor itt lesz már a Kánaán, megvalósul a multikulturalizmus. Taps, függöny. Ne menjen el, árulja már el végre, hogyan kell azt a kifelé fordulást csinálni? Hát csak kifelé kell fordulni, és kész, de ne zavarjon, vége az előadásnak. Pedig már csak egyet szeretnék kérdezni: szabad magyar verset írni, vagy inkább szokjunk le róla, mert azzal is a magyar kultúrát erősítenénk? Nekem itt ne jöjjön magyar kultúrával, mert a kultúra és a nemzet fogalom összemosása feszültséggeneráló erő, utóbbi ugyanis nem kulturális kategória, hanem politikai, de most már aztán hagyjon békén. Vannak, akik a multikulturalizmust úgy képzelik el, mint a különböző kultúrák egy vödörbe öntését és alapos felkeverését. A sok színből egyetlen lesz: fehér. Vagy inkább szürke. „A kultúrák együttélésének apostolai abbeli igyekezetükben, hogy a világot végre vendégszeretővé tegyék, buzgón rombolják annak szellemét” – mondta Finkielkraut, de ez régen volt, vagy két évtizede, lehet, hogy ma már mást mondana, nála sosem lehet tudni. A kultúrák együttélésének apostolai, akik főleg a helytelenítésben, a „hogyan nem lehet” kicölöpözésében jeleskednek, de a „hogyan lehetne” már nem erős oldaluk, folyton egybe akarják terelni a kultúrákat, de úgy, hogy azok egymás sarkát tapossák, egymás nyakába lélegezzenek. Nem tudják elképzelni, hogy létezik másfajta egymás mellett élés is: egy nagy bérház lakója a legszívélyesebb viszonyban lehet a szomszédaival, olykor ki is kölcsönöz vagy ajándékba kap tőlük ezt-azt, és fordítva, de ez még nem jelenti, hogy az összes szomszédjával egyetlen közös helyiségbe zártan szeretne élni. Isten őrizz, hisz a délutáni sziesztáit finn és japán szomszédja naplopásnak tekintené, arab szomszédja a vacsora előtti konyakjáról igyekezné őt lebeszélni, hangos jókedve sértené a svájciakat, bohém rendetlensége a német szomszédot. No meg kell azért magánélet is, a túlzott kollektivizmusnak legalább annyi veszélye és hátránya van, mint a túlzott individualizmusnak. Aztán meg létezik olyan kultúra is, amely a házasságtörő asszonyt halállal bünteti, tiltja a vegyes házasságot, kötelezően megcsonkítja a lányok klitoriszát, az emberéletet nem sokba, a nőket semmibe veszi. Most már az a kérdés, hogy az ilyen szomszédhoz hogyan viszonyuljon az ember? Nem vesz róla tudomást? Ejnye, hisz az kirekesztés. Udvarias hozzá, és úgy csinál, mintha nem hallaná kétnaponta a megvert feleség sikoltozását? Akkor a kínzónak lesz gyáva cinkosa. Fellép ellene? Kultúrájában, hagyományaiban sérti. A másságában, amelyet, ugye, tolerálni kell. Ugyan, ez csak a nyugati államok, az egykori gyarmatosítók problémája, azokat özönlik el a Harmadik Világ földönfutói, mi közünk hozzá, mire ezt idekeverni? Pedig ami Nyugaton van, előbb-utóbb elér hozzánk is. A lecke fel van adva. Ember legyen a talpán, aki meg tudja oldani. Egy biztos: nem a kultúra, a kultúrák cserbenhagyása, gyilkos veszélyforrássá minősítése vezet el a megoldás felé. Elgondolkoztató Hizsnyai cikkének az a része is, amely közvetlenül az ún. lakosságcserére vonatkozik. Popély Árpád tanulmányában objektív tényeket közöl a szlovákiai magyarság számára tragikus eseménysorról. Hizsnyai ezzel kapcsolatban fontosnak tartja felemelt mutatóujjal, nem igazán érthető indulattal arra hívni fel a figyelmet, mennyien szenvedtek el rajtunk, szlovákiai magyarokon kívül is hasonló tragédiát. Egy gyermekét sirató anya zokogását aligha csitítja el, ha valaki azt kezdi neki magyarázni, hány gyermek hal meg percenként Afrikában és a világ más tájain. Az embertelenség embertelenség marad hatvan év után is. Akkor is, ha az elkövető vonakodik ezt beismerni, és a megbántottak emlékezetvesztésének elmaradását feszültségszításnak minősíti. Hizsnyai abból, hogy a megpróbáltatások nem tűnnek el nyomtalanul egy közösség emlékezetéből, ezt a rosszalló következtetést vonja le: „Minden nemzetnek csak a saját szenvedése fáj... És végső soron ezért vagyunk foghatók bármire.” Az egyes embernek is csak a saját szenvedése fáj. Pontosabban: a saját szenvedése fáj a legjobban, ami természetes, így vagyunk alkotva. Máskülönben képtelenek lennénk felfogni, megérteni a másét, és együttérezni vele. A megbántottak veszteségének, szenvedésének relativizálása inkább indulatokat szül, mint megbékélést. Pedig ez utóbbi a cél, nem igaz?