„A külcsín marad, az elvek eltűnnek”

Kezdjük azzal, ami talán mindenkit a legjobban érdekel: mi a helyzet a szlovák közmédiával? Tényleg jön? Ha igen, mikor? A rádióba vagy a tévébe?

Ezek még tisztázandó dolgok. Egyelőre csak ott tartunk, lenne-e kedvem hozzá, amire azt feleltem, lenne. Már négyszer-ötször feltették nekem ezt a kérdést különféle beszélgetéseken, de mindig ugyanazt válaszoltam: ha lesz egy tényleg körvonalazott felkérés, akkor arra igent lehet mondani.

Mi a vonzó önnek ebben a lehetőségben?

Alapvetően közszolgálati ember vagyok. Dolgoztam kereskedelmi tévében, de az értékek, amelyeket közvetíteni akarok, közszolgálati értékek. Az, hogy Magyarországon közszolgálati médiában dolgozzak, eléggé ki van zárva, de érdekes és vonzó helyzet, hogy egy másik közszolgálatban hasonló értékrendű emberek között lehetek.

Mennyit tud a szlovákiai magyar média helyzetéről?

Nyilván nem tudok róla annyit, mint az otthoniról, mert abban benne vagyok nyakig, de többször beszélgettem Gazdag Józsival, így valamennyi ismeretem van. Ha kiderül, hogy tényleg jövök, nyilván olvasnom kellene egy kicsit, bele kellene dolgoznom magam ebbe az egészbe, de szerintem ezt meg lehet ugrani. Azt gondolom, gyorsan összeszedném a szükséges tudást. Az a kihívás benne, hogy a szlovákiai magyar sajtóban dolgozva azért hozzá kell tudni szólni a szlovák történésekhez, kulturális eseményekhez is. A szlovák politikába nem akarnék belekotyogni, ahhoz már talán itt kellene lennem. Most még azt érzem, nincs jogalapom rá. Ám abban biztos vagyok, hogy a kétkultúrájúság izgalmas dolog.

A kultúrát figyelő és a kultúrában élő emberként mennyire ismeri a szlovákiai magyar kultúrát?

Figyelem az irodalmat is, például ismerem Durica Katarinát, vagy hogy egy másik gombaszögi vendéget említsek, Závada Pálnak is van szlovák identitása is.

Arról is tud például, hogy a pozsonyi székhelyű Ifjú Szivek Táncszínház díjat kapott Avignonban?

Ez nem jutott még el hozzám, de majd eljut. Ez a feladat, hogy jusson el.

A februári Kuciak-gyilkosságnak Magyarországon is volt visszhangja. Ön mit gondol arról, hogy Közép-Európában megölnek egy újságírót azért, mert a munkáját végzi?

Számomra az volt az érdekes, mit reagált a sajtó. Úgy éreztem, a történtek után Szlovákiában összezárt a sajtó, nálunk ez egyáltalán nem jellemző. Ezt érdekes volt nézni. Talán még Szlovákiában jobbak abban, hogy meg tudják őrizni a sajtó identitását. Nekem ez volt a nagy tanulság az ügyből.

Gombaszögön is elmondta, hogy Magyarországon egyre szűkül a tér, ha valaki független újságírást akar csinálni. Hol van még erre lehetőség? Marad az internet, a különféle saját projektek?

Igen, szerintem ez lesz. Sok ismerősöm kivonult a médiából, és független projekteket csinálnak. Kulturális tartalmakat állítanak elő, de már nem televíziós viszonylatban. Ezt fontosnak tartom, de ennél eggyel közéletibb vagyok. Nekem fontos, hogy a közélethez hozzászóló kulturális tartalmat csináljak. Ez pedig innentől kezdve kicsit nehezebb terep. Nem celebekkel interjúzol, a kattintásszám eleve más, és máshogy is támogatják – a celebinterjúk mögé szívesen odaállnak cégek, a közéleti tartalmakkal viszont már sokkal óvatosabbak. A bulvárnak ezért picit könnyebb dolga van, de van ebben misszió is: az nem lehet, hogy olyan helyzetbe lavírozzuk magunkat, ahol a fontos kérdésekről nem esik szó, ahol nem arról beszélünk, ki mit gondol az országról, ahol él. El lehet menni abba az irányba, hogy híres emberekkel beszélgetek őróluk, de akkor úgy érezném, feladok valamit abból, ami nekem fontos.

De azért a két halmaznak van közös metszete. Vannak olyan híres emberek, akik értéket hoznak létre.

Igen, van néhány, de nem sok. Ha ebből akarsz műsort csinálni, abban nincs sok évad. Én fontosnak tartom, hogy ha a színpadon történik valami, akkor annál több legyen a beszélgetés, mint hogy „meghalt az édesanyád, ezt hogy dolgoztad fel?”. Ez természetesen egy emberi dráma, nyilván fontos része lehet egy interjúnak, de nem lehet, hogy Básti Julival csak az apukájáról beszélgetek, mert Básti Juli egy önálló autonóm lény, és arról kell beszélnünk, amit a színpadon csinál, a szakmai útjáról és gondolatairól. Ezt hiányolom sokszor, amikor híres emberekkel beszélgetnek – hiányzik az, mit tett le az asztalra szakmailag. Hiszen egy művésznek a gondolatait az alkotásain keresztül is megismered. Nekem nem elég, hogy a személyes drámákról beszéljünk, ezt egy kicsit könnyű útnak érzem. Én pedig egész életemben mindig a nehezebb, nem az evidens lépéseket tettem meg.

Pedig bizonyos szempontból az a nehezebb, hogy valakinek a magánéletében vájkáljunk.

Aki ezt bevállalja, az már nem problémázik ezen. Persze, kell hozzá empátia meg érzékenység, de nagyon sokan beszélnek válásokról, veszteségekről… Ez nekem kevés, én azt gondolom, nem lehet, hogy művészeket csak erről az oldalukról ismerjünk.

Szlovákiából nézve úgy tűnik, ha az ember Magyarországon ma azt mondja, szereti a focit, az sokak szemében egyenlő egy politikai állásfoglalással, és talán a művészetben is kezd megjelenni ez a hozzáállás. Ha valaki azt mondja, kedveli Alföldi Róbert munkásságát, akkor is rögtön besorolják…

Nem mindenki ilyen megosztó. Robi kifejezetten megosztó kulturális szereplő, aki sokszor hangot ad a közéleti véleményének. Ezt egyébként tisztelem, mert azt gondolom, van egyfajta felelőssége. Ha már egyszer rengeteget kapott attól, hogy sokáig bulvárszereplő volt, akkor a gondolatiságát most adja át más nyelven is, talán közérthetőbben, mindenkinek jobban hozzáférhetően. De igen, az egy állásfoglalás, ha azt mondod, szereted Alföldi Robit. Mindent annyira átitatott már a politika, hogy ha azt mondod, szeretsz ebbe vagy abba az étterembe járni, az is jelenthet valamit.

A gombaszögi pódiumbeszélgetésen úgy fogalmazott, a mai Magyarországon az újságírók vívják meg azokat a csatákat, amelyeket a politikusoknak kellene. Később azt is megemlítette, izgatja a fantáziáját a politika.

Azt gondolom, előállhat az a fejlődési út egy embernél, hogy újságíróként azt mondja, már nem a kérdésfeltevés izgatja – bár a politika is folyamatos kérdésfeltevés –, hanem meg akarja oldani azokat a kérdéseket, amelyeket addig feltett. Ez egy létező út, de nincs visszaút. És ez nagyon fontos. Biztos, hogy ezért is odázom el folyamatosan ezt a lépést, mert ha egyszer csak úgy döntenék, hogy egy politikai pártban vállalok szerepet, vagy egy kormányban vállalok pozíciót mint oktatási vagy kulturális miniszter, akkor ki kell mondani, hogy vége a sajtós munkának. Én nem szeretem azt a kettős játékot, hogy a sajtóban dolgozók időnként kormányszóvivők, időnként pedig a sajtószabadságért harcoló médiamunkások, mert ez a kettő kizárja egymást. Egyre többször izgat, hogy válaszokat adjak a kérdésekre, de egészen addig, amíg nem mondom ki ezt a váltást, addig újságíróként az a dolgom, hogy sokoldalúan, sokszínűen körbejárjak bizonyos témákat és embereket. Egyelőre ez tök jó, ez az identitásom. Az egy döntés, hogy olyan lehetetlen politikai helyzet alakult ki Magyarországon, amiből valahogy ki kell mozdítani az országot, és van bennem egyfajta felelősség. Ezt a döntést nem lehet senkitől elvárni, és nem is lehet hibáztatni érte. De ha meghozod, akkor nincs visszaút.

Hogyan képzelné el a politikai szerepvállalását? Létező formáción belül?

Nem tudok most olyan pártot mondani, amelybe szívesen beszállnék, és a vezető arca lennék. Egy teljesen egyéni brandet képzelek el – hogy csapatot építesz magad köré, egyre több embert gyűjtesz, és ez organikusan fejlődik. Nem egy műpártot akarok, és nem is a budapesti értelmiségnek szóló pártot, hanem nagyobb merítést. Ehhez kicsit populistábbnak kell lenni, meg kell tanulnom, hogyan lehet kicsit egyszerűbben fogalmazni, kicsit több emberhez eljutni.

Hogyan lehet megszólítani azt a réteget, amelyhez elsősorban a plakátok és az M1 híradói jutnak el?

Szerintem át kell menni egy kicsit bulvárba, olyan közérthetőbb műsorba, platformra, amely sokkal több embert elér. Ha ott jó tudsz lenni, le tudod tenni a névjegyed, onnantól jön az izgalmasabb rész: behúzni őket a saját világodba.

Gondolkodott már azon, mikor lehetne ez aktuális?

Nyáron lesz egy lehetőségem, amit még nem mondhatok el, s ez hozhat ilyen eredményt. Egyelőre újságíróként szeretnék több embert elérni. Utána ezt transzformálni a politikára már egyszerűbb lépés, mint újságíróként megszólítani a korábbinál sokkal több embert.

Mennyire nehéz ma Magyarországon újságírónak lenni? Kell hozzá egyfajta hősiesség?

Semmi hősiességet nem érzek benne. Szomorúságot érzek afölött, hogy eltűnik az újságírás. Az újságíró-társadalom nagyon könnyen, nagyon egyszerűen feladta a saját elveit. Nem mondom, hogy mindenki, mert vannak csodálatos újságírók, oknyomozók, de összességében mégis az történt, hogy elerodálódott a szakma. Nem tartjuk evidenciának azt, hogy távolságot kell tartani a mindenkori hatalomtól. Hogy nekünk az lenne a dolgunk, hogy ellenőrizzük a hatalmat, hogy a lehető legtöbb emberhez eljussunk, hogy vitákra invitáljuk őket. Nem tartjuk evidenciának, hogy egy információról két forrásból meg kell győződni… Alapvető újságírói normák nincsenek betartva, amivel szerintem eltűnik a szakma. Mert lehet, hogy írsz, és az megjelenik egy újságban, de ha ezeket nem tartod be, akkor nem újságíró vagy, hanem egy kiöregedett balett-táncos vagy bármi más, akinek nincs más útja, mint hogy eladja magát, és hülyeségeket írogasson. Ezért mondom, hogy meghal a szakmánk. A külcsín marad, csak eltűnnek az elvek.

Meg lehet még ezt menteni?

Mindig meg lehet menteni. Van egy nagyon erős politikai ellentörekvés, de mindig maradnak tisztességes emberek. Az a kérdés, ők meg tudják-e találni a saját platformjaikat, s mikor jön az a pont, amikor ez a sok tehetséges és tisztességes újságíró azt mondja: elfáradtam. Ha van kitartás, akkor megmarad egy tisztességes társaság.