Kritika és etika

Szerbhorváth György Vajdasági lakoma c. könyvében (mely a Kalligram Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot) egy tőlünk földrajzilag s látszatra politikailag is távol eső közösség énképét próbálta rekonstruálni, amikor a vajdasági Új Symposion folyóirat történetét foglalta össze. És ahogyan rekonstruálja ezeket a közösségi illúziókat, érvényteleníti is azokat. (Mert leszámol az illúzió illúziójával és az illúzióvesztés illúziójával is, a balosokkal, jobbosokkal, a konzervatívokkal és az újítás fenegyerekeivel is. Kő kövön nem marad ez után a kötet után.) Ami igazán nagy erénye ennek a könyvnek: bebizonyítja (legalábbis számomra, erdélyi olvasó számára), hogy a kisebbségi önreflexiók (és az erre vonatkozó kritika!) elemei, a magatartásformák ismétlődnek. Nem Tito, nem Ceausescu, nem a rendszerváltás előtti vagy utáni korszak a meghatározó.

Valószínűleg errefelé nem sokan olvasták a Jugoszláviában megjelenő Új Symposiont, de éppígy valószínű, hogy sokan tudják: mi volt ez a kiadvány. Az egyik leg. A legnevesebb, legmerészebb, legfrissebb magyar nyelvű kulturális kiadvány, amely a hetvenes években mindenképpen, de bizonyos értelemben a nyolcvanas években is: a magyar sajtótörténet egyik legfontosabb kiadványa volt. Egyrészt azért, mert az egykori Jugoszláviában sokkal szabadabb körülmények között lehetett dolgozni és publikálni, mint Magyarországon (hogy Romániáról értelemszerűen ne is beszéljünk). Tehát az egykori demokratikus ellenzék vészkijárata, ha nyilvánossághoz akart jutni, az Új Symposionhoz vezetett. Másrészt azért, mert ide akadálytalanul áramlott be a nyugati kultúra, ezért akik itt éltek és alkottak, sokkalta értesültebbek voltak a szocialista táborban élő többi kollégánál.

Az Új Symposion történetét és a vajdasági magyar közösség történetét olvasni olyan, mintha az erdélyi magyar közösség következő húsz évének előre megírt forgatókönyvét adnák a kezünkben. Mi történt ott? A vajdasági magyar közösség a hatvanas-hetvenes években létrehozta az intézményeit (ez történik Erdélyben az elmúlt tizenöt évben), nyitott a felé a társadalom felé (na, ezt még mindig nem értették meg az erdélyi magyarok), amelyben élt (a kulcsszó: integráció). Méghozzá úgy nyitott, hogy tisztázta azt a – a kettős állampolgársági vita idején már sajnos egyáltalán nem értett – kérdést, hogy nem a szimbolikus, hanem a reális kulturális, gazdasági kapcsolatok számítanak. A vajdasági magyarok jelentős része élvezte és kihasználta a jugoszláv társadalom működésének előnyeit, olyannyira, hogy a szimbolikus (valójában tartalom nélküli) kötődéseit fölülvizsgálta: „Az anyaország túl távol van, az élet pedig túl közel” – írja ekkor Végel László, az Új Symposion munkatársa. Úgynevezett kisebbségi helyzete tehát korántsem volt a vesztes helyzete, és ami itt létrejött, látszólag nem a kompromisszumok terméke volt. Itt termett akkor a piacképes magyar kultúra. (Elképzeléseim szerint ez lenne az erdélyi magyar közösség útja: integráció, teljesítmény- és eredményorientáltság, versenyképesség.) Persze, Szerbhorváth leszámol az integráció illúzióival is. Ez nem megy programszerűen és fenntartások nélkül, mint ahogyan az Új Symposion szerkesztői gondolták, vagy kiépül a kölcsönös és hosszú távon működőképes gazdasági-kulturális cserék rendszere, vagy az integráció (mint ahogy ez Jugoszláviában történt): naiv, egyoldalú igény marad.

Azért torokszorító olvasni Szerbhorváth könyvét, mert meginog ez a holtbiztosnak vélt (nem!)kisebbségi önfenntartó forgatókönyv. Vagy, ki tudja mi.

Kérdésessé válik mindenképpen az a pozíció, amelyből az elmúlt rendszer(ek) történetét igyekszünk feldolgozni, s ennyiben tanulságos (és nem feltétlenül sikertörténet) Szerbhorváth kísérlete. Elvileg a „jugoszláviai magyar nyilvánosság” történetét írja meg, méghozzá egy viszonylag kis példányszámnak, de annál nagyobb botrányoknak, sikereknek és kudarcoknak örvendő lap történetén keresztül. Csakhogy beleesik abba a csapdába, amit egyrészt a korabeli politikai-irodalmi viszonyok, másrészt a saját elvárásai készítenek elő.

Az irodalom „alkalmazott” irodalom ekkor, politikai célja van, ha a hatalom, ha az ellenzék pártján áll. És Szerbhorváth gyakran megelégszik azzal, hogy az irodalmat a politikai alkalmazása felől ítélje meg. Nehéz szembenézni azzal, hogy politikai preferenciákkal ellentétes alapállásból is születhetnek működő intézmények, és működő műalkotások. Mint ahogy az sem garantált, hogy a saját elveinkhez és elvárásainkhoz közelálló irodalom fogyasztható irodalom. És miközben prüszköl a jugoszláviai „angazsált” irodalommal és sajtóval szemben (javarészt joggal), aközben ő is „angazsálja”. Mégiscsak észre kellett volna venniük az Új Symposion szerkesztőinek – mondja ő – hogy merre megy ez az ország. „Angazsálniuk” kellett volna ezt a lapot, hogy ne arra menjen. És ezért számára, aki könyörtelenül darálja fel a kisebbségi demagógia minden elemét, azért kicsit újra is teremtődik az, ami ellen küzd. Számára az Új Symposion több mint egy lap. Kudarcai is többek annál. Pedig a legtöbb, amit egy lap teremt: ha nyilvánosságot teremt, ha szerzői és olvasói vannak. Ha működik mint nyilvánosság. És az Új Symposion hellyel-közzel fórumként létezett.

A legkevesebbet a kötetben a szerkesztőség működéséről, a kéziratok, majd a megjelent szövegek sorsáról, a hivatkozásokról, a lapszámok egymásutániságáról, a lap által teremtett kontextusról olvashatunk. Viszont egészen mélyen nyúlt tartalmi kérdésekhez ott, ahol ezt preferenciái alapján indokoltnak látja. Számon kéri azokat a szövegeket, amelyeket morális alapon nem fogad el. Tolnai Ottó 1965-ben lehozza Lukács György Taktika és etikáját, amelyet Szerbhorváth kritikája mint erkölcstelen szöveget utasít el. A jugoszláv, sőt általában az egész európai hatvannyolcas eseménysorról arra a következtetésre jut, hogy az akkori „forradalom” egyetlen eredménye, hogy elbukott. Néhol öncélú irónia, máshol az esélyt vesztett sértettsége köszön vissza a szövegből, felszíni fejtés és elnagyolt korrajz helyenként a kötet.

Mégis: ez a könyv mély könyv. Mélyre ás választott tárgyában is, és mélyre vezet a vizsgálódó nemzedékem meghatározását illetően is. Mi, Szerbhorváth György, Stefano Bottoni (s szerkesztőként közösséget vállalva velük, én is) egészen közel sodródunk a „leváltás” logikájához. Pedig leváltásra nincs szükség, a rendszer leváltotta önmagát, s a rendszer emberei lejáratták önmagukat, ezen a rendszeren és ezeken az embereken nincs mit és nincs miért rúgni. Megérteni kellene, hogy mi történt. És ez egy új értelmezést követel. Az esztétikai, politikai és morális elvárásainkat ne keverjük, mert ez nem vezet megalapozható következtetésekhez.

Számára az Új Symposion tagjai, ki felületessége, ki hiányzó bátorsága, ki szervilis érdekhajhászása révén, a jugoszláv állam kollaboránsaivá váltak, s ezért a lap egésze sem volt más, mint a jugoszláv társadalom torzulásaihoz, majd széteséséhez asszisztáló fórum. Túl messzemenő következtetései odáig hatnak, hogy Szerbhorváth egy adott pillanatban a délszláv háború veszteségeit kéri számon ezen a lapon. Pedig az igazi elszámolás a kisebbségi illúziókkal az lenne, ha felismernénk: sok minden múlik egy szerkesztőségen, intézményen, de nem minden. Mert, és most tessék nagyon figyelni, a kisebbségi közösség sem totális közösség. A kisebbségi közösségek jól körülhatárolt világok. Az itt betölthető szerepeknek, az itt működő intézményeknek nincs totális, mindent eldöntő jelentősége. Nem az Új Symposionon múlt a vajdasági magyarság sorsa, nem a vásárhelyi, kolozsvári színházon áll vagy bukik az erdélyi magyar kultúra. Helyi értéken, és reális funkciójának megfelelően kellene kezelni a jelenségeket.

Ráadásul a szövegek és az intézmény működésének vizsgálatát veszélyezteti, ha egy kész (és mindenre érvényes) erkölcsi ítélet felől közelítünk, ha állandó politikai referenciákat keresünk. A cél nem az lenne, hogy politikailag hitelesítsünk vagy hiteltelenítsünk bizonyos szellemi műalkotásokat, hanem lássuk a befogadástörténetüket és hatástörténetüket. És reflektáljunk magunkra is mint befogadókra, a saját elvárásainkkal, kudarcainkkal, indulatainkkal együtt. (Ez marad ki leginkább ebből a kötetből.) Vegyük észre: a történet nem arról szól, hogy „a gonosz” (Szerbhorváth kifejezése) ráült erre a térségre, és fogta az emberek kezét, amikor írtak, megvásárolta a lelküket és az agyukat, amikor gondolkodtak, és szólt a szájukkal, amikor szólásra emelkedtek.

Szerbhorváth abból indul ki, hogy adott egy bukástörténet, jelen esetben a Tito-rendszer, majd Jugoszlávia szétesésének története, amelyet morális bizonyossággal megerősítve lehet birtokba venni és megfejteni. Adottnak veszi, hogy itt valamiféle, eleve elrendelt vagy eldöntött bűn beteljesítése történt. Mintha a második világháború után azzal a céllal jött volna létre a jugoszláv államszövetség, hogy negyven év múlva egymásnak essenek a szövetkezők és kinyírják egymást. Tehát a kutatónak nincs más dolga, mint rekonstruálni és felfedezni ennek az eredendő bűnnek a mechanizmusait. És a teljes szereposztás, még az Új Symposionos anarchoid, nemtörődöm, nagyvilági (vagy annak látszó) nemzedék is ennek a szereposztásnak a része. Hogy ez az egész egy rosszul sikerült politikai katedrális, amelynek minden részlete a végső, tragikus bukást igazolja. És miközben a morális purgatóriumot működteti, nem veszi észre, hogyan csúszik vissza a bírált retorika korába, nyelvébe, és hogyan szól egy képzelt közösség nevében képzelt terekről, képzelt kényszerekről (és nagyon is valóságos bűnökről) „Symposionul”. „Mi ma – mondja Szerbhorváth gyanú nélkül szólva a „mi” hangjaként –, a balkáni tragédiák után, sokkal könnyebben észrevételezhetjük, hogy az ember inkább antropológiailag rossz, s nagyon nehezen nevelhető át, változtatható meg, sőt, mi több, errefelé, a Balkán ezen a részén, mostanság épp az a divatos elmélet, amely szerint a homo balcanicus antropológiailag rossz, bele van kódolva a népirtás, a bosszú, a vérengzés, az ember embernek farkasa, pont.” Minden, ami ehhez a korszakhoz tartozik, illeszkedik a morális alapsémánkhoz, a történész akaratlanul is valamiképpen az erkölcsi bíró szerepében találja magát. Kérdés, hogy van-e módszertani biztosítéka a vizsgálat morális semlegesítésének? További kérdés, hogy kell-e semlegesíteni? Amennyiben a (saját szempontunk szerinti) jóvátétel a célja a vizsgálatnak, úgy természetesen káros minden semlegességre való törekvés. De miféle jóvátételre kerülhet sor? Elmarasztalásban részesül mindaz, aki elfogad egy rendszert, elvet, stílust, amelyet a kérdező elutasít? És akkor mi van? Revánsot veszünk a délszláv háborún? Beleverjük az orrát a rendszer fenntartóinak a döglött rendszer hullájába? Vagy a rendszerváltókat a sikertelen vállalkozásukba? És akkor mi van??

Ha csak idáig jutna el Szerbhorváth, még nem mondhatná sikeresnek a vállalkozását. De továbblép. A politikai kudarcaink, kulturális reflexeink nem tűnnek el, folyamatosan jelen vannak készen kapott tudáskészletünkben, és nem tehetünk mást, mint követjük (Szerbhorváthénál pontosabb módszertannal) az alakváltozásokat, és kifejlesztjük készen kapott tudásunkkal szemben a gyanakvást. Ebből a kötetből például érthetővé válik, hogyan váltak az internacionalisták nacionalistává, a Szent István-tanon röhögők a Szent István-tan hirdetőivé. Láthatjuk, hogyan hamisítja meg (maszatolja el varázslatosan) például Gion Nándor a saját életművét (sokkal finomabban és visszafogottabban, mint ez nálunk szokás) stb.

A kötetet Budapesten Tolnai Ottó, „a lebuktatott” mutatta be. Tolnai és Szerbhorváth tudnak valamit, amit mi itt nem: társai, segítői egymásnak az önvizsgálatban. Mert ami történt, azt csak megérteni lehet. Kidobni, kiröhögni nem. Hiába röhögnénk, önmagunkon röhögnénk. Mondaná Gogol.

A lázadókból taktikusok lettek, akik mindent meg tudtak érteni, s bár fanyalogva, de mindent el is tudtak fogadni. (Végel László)

Bírálhatatlannak, csalhatatlannak hiszik magukat, akár a pápa, fejvadászokként, irodalmi Kuk-Klux-Klánként viselkedtek. (Bosnyák István)

Nem kisebbségi verseket írtunk, se kisebbségi novellát, se kisebbségi regényt, és igyekeztünk nem kisebbségi eszszét, kritikát írni. Úgy gondoltuk, hogy nincs se többségi regény, se többségi vers.

(Bányai János)

Én, mint egy ártatlan tiszta költő érkeztem a jugoszláviai irodalomba, és azt vettem észre, hogy az idők folyamán a legnagyobb élményem az, hogy egy költő – lehet, hogy általában az irodalomban, minden irodalomban ez történik, de beszéljünk konkrétan erről –, hogy piszkolódik be főleg a politika által. (Tolnai Ottó)