Kossuthból, a magánemberből keveset mutathat

Törőcsik Marival a Szent György és a sárkányban, a Katona József Színház előadásábanOláh Csaba felvételei Nagy Ervin harmadik évadját tölti a Katona József Színházban. Gyorsan felemelkedő, majd gyorsan aláhulló borbélysegéd Nestroy bohózatában, A talizmánban. Dionüszosz, az idegen isten Euripidész Bachhánsnők című drámájában. Lauro, a Zöld Lovag Weöres Sándor barokkos látomásában, a Szent György és a sárkányban. Természetessége lenyűgöző, fizikai rátermettsége szemmel látható, sokoldalúságát minden szerepe igazolja. Bozsik Yvette színpadi álmában valós és szürreális János vitéz. Vendégként a Vígben: Claudio, az ifjú szerelmes Shakespeare Sok hűhó…-jában. Megjelenése, kiállása, fellépése ráadás minden szerepéhez. Goethe Stellájában, a Katona Kamrájában ő a Postakocsis. Kis szerep, két rövidke jelenet. A figura azonban így is megmutatkozik. Nagy Ervin színészi tehetsége nem engedi, hogy elvesszen.

Elöljáróban az a két év érdekelne, amikor hárman laktak egy szobában a főiskola kollégiumában: két fiú és egy „lány”.

Hujber Ferenc volt a szobatársam, a „hölgyet” pedig Ayshának hívtuk. Feri hozta fel őt. Egyszer ugyanis megkérdezett, hogy mit szólnék egy lányhoz, lenne-e kedvem együttlakni vele? Hogy mi ketten, meg ő. Vagyis hármasban. A kígyóval. Mit mondhattam volna? Hogy engem nem zavar. Kiskorában amúgy is csak hatvanöt centi volt. Kint játszottunk vele a folyosón. Kétméteres volt, amikor elkerült tőlünk. Akkor már három patkány volt a heti adagja. Feri etette. Aysha tigrispiton volt. Én szeretem az állatokat, a hüllőket is csodálom, de ha már tíz centire van tőlem a kígyó, valahogy másként hat rám. Van néhány finom történetem. Egyszer jövök ki reggel a szobából, és ámuldozva kérdezik, hogy „Itthon aludtál, az ágyadban, nem olvastad?” Mit? „Fordulj meg, ott a szöveg az ajtón!” És hatalmas betűkkel ki van írva, hogy „Ervin, ne menj be, mert kiszökött a kígyó a terráriumból, és nem volt időm megkeresni, Feri.” Én meg ugye, totál részegen mentem haza, és nem vettem észre, hogy egyedül vagyok a szobában, mert a Feri máshol aludt. Aysha ügyes állat volt. Gyakran kimászott a helyéről. Méregfoga szerencsére nem volt, nála a szorítás lett volna veszélyes. Érdekes, hogy mindig a Feri ágya alá bújt, ha elkódorgott, mindig ott találtuk meg. Ott várta ki, hogy megkeressük.

Kivel volt könnyebb az élet?

Ayshával. Nem voltunk mi rossz viszonyban Ferivel sem, mert én sem vagyok az a tüchtig típus, de Feri még inkább nem. Én akkor csinálok rendet, ha elkap a takarítási vágy, havonta mondjuk egyszer. Olyankor aztán nincs megállás. Porszívózom, sikálok, rakodok, aztán megint jön a csatatér. Ferivel az utolsó porszemet is kiűztük, ha már nekiduráltuk magunkat.

Mundruczó Kornél szemledíjas játékfilmjében, a Nincsen nekem vágyam semmiben állítólag nagyon sok van Nagy Ervinből. Megfogalmazná, hogy mi az a sok?

Kornél és Zsótér Sándor, aki társszerzője volt a történetnek, úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy konkrét szereplőkben gondolkoztak. A vidéki fiú a fővárosban én voltam. Ott forgattunk, ahol a szüleimmel élek, ha náluk vagyok. A mi házunkban, az én szobámban. Az autónk is játszott a filmben, a napraforgótábla a házunk közelében. Valószínű, hogy én is olyan fiú vagyok, vagy voltam, mint a filmbeli Brúnó, csak éppen nem stricheltem a pesti Duna-korzón. Én a Katona József Színházban árulom magam, a színpadon. A színész is prostituált. Eladja magát. Brúnó története nem az én történetem. Apám és anyám fantasztikus emberek, a szüleim mindig mellettem álltak, nem kellett mindenért egyedül megküzdenem. Kaszáltam, nyulat vágtam, a vidéki élet erős gyökereket eresztett bennem. De nem szégyellem, sosem bántam. Nekem az apám a példaképem. Még akkor is, ha otthon nincs minden rendben. Az anyagi helyzetünk nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A lényeg azonban teljesen máshol van. Gyerekkoromban, az átkosban nagyon jól szituált család voltunk. Szinte mindent megkaptam. Apám külföldre járt. BMX-et hozott meg gördeszkát. Dunaújvárosban, ahol tizenhat éves koromig éltünk, ez is, az is nekem volt először. A vidéki élet apám vágya volt. Telket akart, házat építeni, azért költöztünk Kisapóstagra. De azóta sem lett a házból semmi. Nem tudnak a pénzzel bánni. De annyira nem, hogy most már elég rossz körülmények között élnek. Nem azt mondom, hogy éheznek, mert mindig van pénz, én meg eltartom magam, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezték. Nekem ez nagy szívfájdalmam. Ahogy pénzem lesz, szeretnék házat építtetni nekik, ott az öcsém is, kötelességemnek érzem, hogy ezt megtegyem. Lelkileg, érzelmileg rengeteget kaptam a szüleimtől. Mértéktartást, becsületet, jófajta betyárságot tőlük tanultam. Rengeteg embert ismerek, akinek ennek a tíz százaléka sem adatott meg. Aki ismeri a szüleimet, Szirtes Ági, Eszenyi Enikő és a többiek, mind el vannak ájulva tőlük. Amikor Kornél kitalálta, hogy éjszaka forgat nálunk, apám a kibicsaklott bokájával kifeküdt a Trabantba aludni. Vízhordó vödörből jegelte a lábát, míg mi bent dolgoztunk. Értem mindent megtettek, és ma is megtennének. Nekem ez mindennél fontosabb. A többi lényegtelen. Ha lesz egzisztenciám, segíteni fogom a családomat. Ők mindenfajta indulási alapot megteremtettek nekem.

Azt, ahogy A talizmánban helyből ugorja át az asztalt, vagy ahogy a Bacchánsnőkben a labdával bánik, otthonról hozta?

Én ebből nem csinálok nagy ügyet. Inkább azzal foglalkozom, amit nem tudok. Egyszerűen, erősen, lényegre törően közölni a dolgokat a színpadon, ahogy Zsótér kéri, manír és pátosz nélkül. Erre figyelek. Szirtes Ágit tátott szájjal nézem, ahogy próbál. Ő már nem nagyon tud hamisan vagy rosszul megszólalni. Istenáldotta tehetség. A közlés olyan szintjére jutott el, ami a gerincből és a gyomorból táplálkozik. Mindenfajta színészi magamutogatástól mentes, ugyanakkor pontos és hiteles. És elrajzolt, groteszk is tud lenni. Ezen az úton nekem még nagyon sok van hátra. Ami megy, az megy. Rendben. De a feladat adott. A tökéletességre való törekvés, aminél erősebb vágyam nincs. Látok ilyen színészeket. Úgy szeretnék megszólalni én is, mint ők. Próba közben szenvedek is, mint a kutya.

Húsz év múlva ugyanezt fogja mondani. Az igényesség, egy pont után, csak nő az emberben.

Biztos. Ez nem szűnik meg soha. A sikerrel amúgy sem tudok mit kezdeni. Legfeljebb zavarban vagyok tőle. Egyébként nem véletlenül vagyok a Katona József Színház tagja. Máté Gábornak sok mindent elárultam magamról a főiskolán. A tanárom volt. Tudja, honnan jöttem. Ismeri a családi történeteimet. A szüleim jósága nem azt jelenti, hogy mindig mindent elém tettek, és kinyalták a seggem. Nálunk is voltak komoly problémák. A nagymamának bélrákja volt. Télen a szobában megfagyott a víz. De minden olyan emberi pozitívumot, ami fontos az életben, amit majd én is átadhatok a gyerekeimnek, azt megkaptam. Hogy apám, anyám, az öcsém meg én közben a poklok poklát is megjártuk, abból csináltam egy jelenetet a főiskolán. Jutott tehát elég a negatív élményekből is, lehet, hogy több, mint másoknak. Egy időben rá is üdültem erre, pozőrködtem benne egy kicsit. Én, a vidéki gyerek, akit megtaposott az élet! Aztán rájöttem, hogy hülyeség lenne, ha ebből táplálkoznék életem végéig. Ma már azt tartom igaz megnyilvánulásnak, ha ezt az ember egy idő után képes elfelejteni. Nem szeretem, ha ilyen szinten kapaszkodik az emlékeibe, a múltjába, és minduntalan erre hivatkozik. Ezeket a történeteket le kell tudni vetkőzni, főleg, ha színész lesz az ember. Én ugyanis nem tartom ezt akkora felhajtó erőnek, még Sztanyiszlavszkij-módszerként sem. A lelki manírok csak nehezítik a munkámat. Összefoglalva az elmondottakat: én a szüleimtől csak jót kaptam. Az élettől nem mindig. A lelkem szerencsére ép és egészséges. Az ilyen-olyan traumáktól a sport segítségével is meg lehet szabadulni. Tudom. A rossz történeteket vagy leráztam, vagy kimeséltem magamból. A színpad jó hely erre. Ott ki lehet élni a bajokat. Máté Gábor erre tanított. Ahogy jön, azt úgy oda, be! A színház nem szemetes kosár. Érzelmi olvasztótégely. Mindent bele lehet rakni, ami az emberrel történik. És ez hihetetlenül nagyot tud emelni az előadás színvonalán.

Törőcsik Marival a Szent György és a sárkányban találkozott először, mégis úgy játszanak együtt, mintha évek óta partnerek lennének.

Hihetetlenül mer az öreglány! Bocsánat, hogy így nevezem, a nagymamámat is így hívtam, akit a legjobban szerettem. Mari bátran próbál, hangászik jobbra-balra.

Hangászik?

Ez az ő szava. Keresi a hangot. De olyan szabadon, hogy én már nem is mertem olyan hú, de nagyon próbálni, nehogy úgy nézzek ki, olyan bátornak, mint ő. Mari soha nem megy biztosra. Bármit elvet, és azonnal keresi az újat, ami a színészet lényege, alapeleme. Az előadáson pedig beindítja a rakétákat. Úgy kezdi el a nagymonológot, hogy én csak ámulok. Aztán megesik, hogy aznap nem volt kedve felkelni. De lent ezt nem veszi észre senki, csak én hallom ott fent, hogy innen vagy onnan elővett valamit.

Van egy jelenet a darabban, amikor az anyaistennő, ez a csonttalan könnyűségű, bölcs és érzéki öregasszony gyermeki durcássággal azt mondja az unokájának, a Zöld Lovagnak, hogy „Haragszom rád!” Mire ön nyomban visszakérdez, hogy „Miért?” De ebből a szóból is Törőcsik Marit hallja a néző. Az ő hangszínét, az ő hanglejtését.

Néha sikerül, néha nem annyira.

Ezt már a próbán is így adta?

Nem. Egy előadás közben jutott az eszembe. Engedi. Nem reagált rá. Pedig hallja, hogy az ő hangját utánzom. Ha nő lennék, bizonyára nehezebb dolgom lenne. Egy férfinak, úgy látszik, többet megenged. Elfogadott. És persze van humorérzéke. Öniróniája. Nem művésznősködött velem egyetlen percig sem. Ezt nagyon szeretem benne. Pedig mi vagyok én hozzá képest? Egy kis csóka! A „nagy embert”, Zsámbéki Gábort, hátba vágta már egyszer. Láttam. Nekem segített. Mondott egy esszenciális dolgot. „Ha a lélek mozdul, a testnek is mozdulnia kell.” Hatalmas színésznő.

Meghittek és meghatóak a közös jeleneteik.

Gondolok a nagymamámra, aki nagyon jó ember volt. Nem olyan, mint Mari, és nem is negyvenhét kiló, de elmondhatatlanul fontos volt számomra. Erős kapcsolatban voltunk. Akkor is sokat beszélgettünk, amikor már haldoklott. Törőcsik Mariból még most is árad a szexus. Minden megszólalásában annyira nő! Hihetetlen, hogy mit művel, akár csak hangban. Egyszerű, fekete ruhában, magas sarkú cipőben a fiatal csajokat is lepipálja. Díva. De szolidan. Amíg a többiek az oroszlánkörmeiket köszörülik a színpadon, ő már rég tudja, mit kell tenni. Bátorság kell kiállni mellé.

Kossuth Lajos eljátszásához mennyi bátorság kellett?

A hídemberből politikai ügy lett. A forgatáson megpróbáltunk nem gondolni erre, de amit ez a film most kapni fog! Számomra mindenesetre érdekes munka volt. Csupa Kossuth-díjas és Érdemes Művész előtt álltam. Bereményi Géza a fiatal, feltörekvő Kossuthot kérte tőlem. A magánemberből keveset lehetett megmutatni. Érthetően a politikus került előtérbe. Súlyos szövegeket kellett elmondanom díszmagyarban. A jelenlegi helyzetben, ahol az ország tart, nagyon furcsán fog hatni mindez. Játék közben olyan dolgokra kellett figyelnem, amit már tudok, szerencsére. Az arányok betartására, a szünetezésre, hogy a szöveg színpadias legyen, de mégse. A hangomat, az utószinkronnal, mélyíteni kellett. Nehéz munka volt, de azt mondták, elégedettek velem.

Weöres Sándor darabjával, amely a Katona József Színház egész csapatát megmozgatta, sokak szerint új fejezet kezdődött a társulat életében. Ezt önök is így látják?

A Szent György és a sárkány nem egy kis naturalista előadás. Zsámbéki Gábor rendezésével valóban komoly érték született. Ezzel együtt mégis azt kell, hogy mondjam: a Katonában sem minden tejföl, zsörtölődés itt is van, de belső értékrend is! A hígulás hozzánk nem teheti be a lábát. Zsámbéki tűzzel-vassal küzd ellene. Én jól érzem magam a társulatban, gondom csak magammal van. Elég sok tervem van, csak most valahogy ellustultam egy kicsit. Nem a próbát és az előadást illetően, hanem az elgondolásaimban. Színész vagyok, mindent megteszek, amit a rendező bácsik kérnek tőlem, de a saját kezdeményezéseim mintha elhalványultak volna. ĺrni szeretnék, valószínűleg rendezni is, és ezen a téren nem érzek előrelépést magamban. Most a rendszer mozgat engem, és nem fordítva. Mintha megcsappant volna bennem a kreativitás és a fantázia. Ettől vagyok ideges. Minden más jó, megy az élet. Huszonöt éves vagyok. Haza kellene menni darabot olvasni, fejben megrendezni, kiválasztani hozzá a díszletet. Érzem a belső ketyegést, hogy gyerünk már, gyerünk, és még sincs erőm elindulni. Feladatokat adni magamnak, ez a fontos. A feladatot aztán meg is kell oldani. Magamhoz képest picit le vagyok maradva, ez a gondom. Valami feszít legbelül.