Kisváros, karácsony és más boldogságok

Ha az ember már fél éve elköltözött egy nagyobbacska kisvárosból egy valamivel kisebb városkába, noha az elején sok provizórium ült az életére, a dolgok lassan helyrerázódnak, a kertből kivágta a beteg gyümölcsfákat, ültetett újakat, elhordatott egy csomó szemetet, kicserélt két ablakot és egy ajtót, mert ennyire volt pénze, vetett füvet a ház elé, s az a legnagyobb sivatagszárító forróságokban kikelt és gyönyörűen zöldellt, tudásához és szerszámpusztító ügyességéhez mérten rendezte a telket, vett új ásót, fejszét és metszőollót a töröttek helyett, a pár helyett már kilenc gerle – a szomszédét is beszámítva – ücsörög a fenyőfáján, s az egy falat neveletlen Pötyi kutyus, akit a gyerekek biztonságát szem előtt tartva pici pulinak hoztak, nem átallott (kibukott belőle a német juhász anyai ág) sűrű bundájú, de csöppet sem göndör, termetes fekete neveletlen kutyává cseperedni, olyanná, aki húsz méter gumicsövet könnyedén végigrángat a kertben, aki fekete lévén megbújik a sötétben, s aztán csak a villanó hófehér fogak mögül kirobbanó öblös ugatástól menekülnek a kerítés előtt ácsorgó járókelők, olyanná, aki a méterhatvanas kerítés fölött magasan átnyúló postásnő kezéből lazán kitépi a leveleket, s aki félelmetes morgással tudja ronggyá szaggatni a lábtörlőket, s még a leggyorsabb figyelmeztetés előtt is képes sáros lábbal az ember vállára támaszkodni, s oly ártatlanul nézni azzal a két gyermeki gomb szemével, hogy a felhők is sírni kezdenek, szóval lassan rendeződik az ember élete, van már kaszája, amivel szorgalmasan igazgatja a füvet, csillogó új kukája (retteg, hogy valaki ellopja a szeméthordó napokon a ház elől), piros szőnyege a hálószobában, de még nincs ágya, pedig a földre rakott matracon már igen-igen derékfájósan ébred az aszszonyka, lassan a közlekedés is megszokottá válik, már nem akarja átnevelni a szabálytalankodókat, liberális bólintással elfogadja, hogy ebben a városban annak is lehet igaza, aki az egyirányú zsákutcából biciklizik kifelé unokával a csomagtartón, sőt maga is futott már át két zebra között a túloldalra a beláthatatlan parabolakanyar közepén, szégyelli is azóta, szóval eltelt a félév munkában, békében, idegeskedésben, s jön a karácsony, hogy tocsog-e majd, vagy ropog, nem tudni, mert az ember elfelejtette, mi is volt Katalinkor, de már nagyon várja, hiszen megbütyköltette a kazánt, jó meleg van (hát még hogy izzad majd, ha jön a gázelszámolás), jöhet az ünnep, az első karácsony a saját házában, azaz még nem saját, mert a hitel harmincéves, s nem is jöhet még egészen, hiszen nem vett még karácsonyfát, sem halat (azt sem tudja, hol árulnak ilyesmit ebben a városkában), sem ajándékot, mégis nagyon várja már, mert holtfáradt, szeretne kissé kikapcsolódni, nyugodtan játszani az elhanyagolt kutyával és a még elhanyagoltabb gyerekekkel, hógolyózni kicsit a kertben, hóembert építeni, hogy Pötyi lepisálhassa, kicsikét nem gondolni sem a munkahelyére, sem a cégére, sem a fizetési szalagjára, nem nézni híradót, reggel legalább fél hétig aludni, elmenni a haverokkal forralt bort és keserűlikőrt flatykolni, este nézni a csillagokat és az éjjeli hóesés közben fáradt horkolás helyett, frissen fürödve, üdén és kívánatosan megszeretgetni az aszszonykát, gitárt pengetni, ráérni beszélgetni, vagyis olyanokat csinálni, amikre szeptember óta nem jutott idő, pénz vagy energia, élvezni a karácsonyt, mind az öszszes három napot, hátha idén is születik, ha nem is egy új megváltó, de legalább valami jó, s akkor talán képes lesz végre egyszer befejezni a megkezdett munkákat, napokat, mondatokat...