Kiseprűztek a cifra palotából, amit építettünk

„Nem mindegy, hogy hogyan, és az sem mindegy, kinek adjuk át a stafétabotot”A szerző felvétele A töretlen népszerűségnek örvendő, örökifjú művésznő számára a színház máig olyan, mint a mindennapi kenyér: hivatása, szenvedélye, szívügye.

A szakma és a közönség Szentpétery Arija annak idején naivaként és primadonnaként debütált a pozsonyi Faluszínházban. Tornászkörökben sokan nem örültek, hogy az eredetileg testnevelő tanárnak készülő csinos fiatal királyhelmeci lány a színészmesterséget választotta.

A rendszeres mozgás igénye velem született. Nagy portánk volt, s már kisiskolásként is úgy kezdtem a napot, hogy reggel fél hat körül kivonultam egy gyékénnyel az udvarra, és tornásztam egy órát. Utána jó hideg vízzel lemosakodtam, úgy mentem az iskolába. Prágában, a testnevelési főiskolán később két dolgot kivéve meg is csináltam a felvételit. Az egyik, hogy nem ismerhettem a tornaszereket, így nem is tudtam bánni velük, a másik pedig, hogy nem tudtam úszni. Hiába, hogy a Tisza és a Latorca a közelben folyt, mindkét folyó annyira örvényes volt, és annyi kiváló úszó fulladt bele, hogy édesapám sem a két bátyámat, sem engem nem engedett oda. A főiskolán mondták, hogy várjak egy évet, és pótoljam a pótolnivalókat. Csakhogy közben ellátogatott a városba a Faluszínház társulata, amely az előadások mellett új tagokat toborozott. Az iskolában néptáncoltam és szavaltam, ezért rábeszéltek, hogy jelentkezzem. Kilenc neves rendező előtt kellett vizsgáznom, és én magam lepődtem meg a legjobban, hogy felvettek. Pozsonyban aztán belecsöppentem a dolgok sűrűjébe. Rengeteget dolgoztunk, próbáltunk, játszottunk. Lényegében a Faluszínház indította el a háború utáni hivatásos csehszlovákiai színjátszást. Négy szlovák és egy magyar csoport volt, de a rivalizálás gondolata meg sem fordult a fejünkben. Nagyon jól kijöttünk egymással. A Faluszínházból kerültek ki később a színházművészetet oktató első tanárok is. Nekünk nem volt más lehetőségünk, mint az önképzés. Kőkemény munka folyt, el kellett sajátítanunk a helyes színpadi beszédet, a színpadi mozgás alapelemeit, a különböző technikai fogásokat. És nem volt kegyelem, ott kellett lenni. Délelőtt is, meg még este tízkor is. Nagyon jó szerepeket játszottam, és borzasztóan sajnáltam, amikor a Faluszínházat feloszlatták. Heted- vagy nyolcadmagammal ekkor kerültem Komáromba, a Magyar Területi Színházhoz.

Hogyan fogadták?

Hát, nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel. Szerencsére hamar beilleszkedtem a társulatba. Szerepért viszont soha nem harcoltam. Azt játszottam, amit rám osztottak. Amit adtak. Fiatal voltam, és úgy gondoltam, van annyi erőm, hogy egyedül is boldogulok. Eszembe sem jutott, hogy ezen a pályán nem elég a tehetség, kell némi szerencse is, és kellenek olyan kollégák, rendezők, akik az ember hóna alá nyúlnak. Nem a szereposztó díványra gondolok, hiszen valószínűleg ahogy én sem, úgy mások sem feküdtek rá. Ez csak olyan mondás. Az viszont igenis fontos, hogy valaki figyeljen az emberre, hogy számon tartsa, és ajánlja egy-egy szerepre. Egyfelől nem panaszkodhatom, mert szinte állandóan színpadon voltam. A minap elkezdtem összeszámolni, hogy hány szerepem volt eddig, de százhatvannál abbahagytam. És mégis állandó hiányérzetem van, mert úgy érzem, sokkal többre lettem volna képes. De engem mindig körülvett valami irigység, valami bosszú, vagy „csak azért se”. Talán azért van az, hogy ha megnézek egy előadást, egy szerepet, rögtön arra gondolok, hogy hát ezt én is el tudtam volna játszani. Csak éppen nem én kaptam.

Erőteljes, sokrétű jellemábrázoló humorral felruházott karakterszínésznőként tartják számon, akinek olykor egyetlen gesztusa többet mond, mit az egész két-három felvonásos színdarab. Szókimondásáról is híres, de akinek csak egy kicsit is van lehetősége önt közelebbről megismerni, megdöbbenhet, hogy a vagány külső mennyire érzékeny személyiséget takar.

Most mit mondjak? Való igaz, hogy soha nem rejtettem véka alá a véleményemet. A kiállásom pedig megvédhet a világ nekem nem tetsző dolgaitól. Mindig keményen, örök harcban éltem. A mi munkánkat nagyon nehezen érti meg például a férj. Én is elváltam, egy leánygyermek és két fiúunoka a családom. Amikor Komáromba szerződtem, éppen várandós voltam. Akkor három hónap volt az anyasági szabadság. Én két és fél hónap múlva zokogva otthagytam a kicsit, és visszajöttem játszani. Rengeteg műtéten estem át, de felálltam vagy legurultam az ágyról, és a lehető legrövidebb időn belül újra ott álltam a színpadon. A kötelességtudat, a lelkiismeret és a felelősségtudat hajtott a társaimmal együtt. És ez az, ami ma hiányzik! Mi valahogy másképp néztük a színházat, az egész – akkor még – csehszlovákiai magyarságot. Az elsődleges cél az volt, hogy létezzen egyáltalán szlovákiai magyar kultúra, s hogy azt minél magasabb fokon adjuk tovább. Állandóan tájoltunk, éheztünk, fáztunk, de mentünk. Akár rögtönzött, szabadtéri színpadon, hordókra szegezett deszkákon is játszottunk. Emlékszem, amikor a trencséni vár kútjának történetét játszottuk, egyszer valahol előadás közben kialudt a fény. Amikor kimentem a színpadról, ráléptem egy kábelre, és rám esett a reflektor. Szerencsére hallottam, hogy valami csúszik a falon, felemeltem a kezemet, s így a fejem helyett az ujjamat szelte ketté. A kollégák vattába csavarták, és befejeztem az előadást. Éjjel Kassán a kórházban összevarrták, másnap játszottam tovább. Bizonyos értelemben mindmáig konzervatív maradtam, szeretem a szépen felöltözött közönséget, a színpadon művészáhítattal dolgozó, józan színészeket. Manapság leginkább ezt, a minőségi színjátszást hiányolom. Nehogy félreértse, nem a fiatalok ellen lázadozom, több nagyon tehetséges pályakezdő színész barátnőm és barátom is van. Horján Viktorral például, akinek az édesanyjával is nagyon jó barátságban vagyok, órákon át tudunk beszélgetni a színházról. De hol vannak azok a színészegyéniségek, akik miatt a közönség bemegy a színházba?! Most mindenki, aki éppen csak kijön a főiskoláról, hatalmas művész. De olyan, hogy „mi” már nem létezik, csupán az „én” van. A Matesz után itt van a szép és korszerű Jókai Színház. Ezt a „cifra palotát” mi építettük fel, ezért is volt nagyon fájdalmas és megalázó, hogy utána kisöpörtek belőle. Egyszerűen értelmetlen és nevetséges volt, amit velünk csináltak. És nem tudok mást mondani, mint hogy szégyelljék magukat azok az emberek, akik ezt tették. Hogy Magyarországról kellett jönnie valakinek, aki visszahozott bennünket a színpadra. Mert az, hogy engem is újra láthat a közönség, Verebes István főrendezőnek köszönhető. Ő minden idős színésszel nagyon tisztességesen, velem pedig egyenesen úriember módjára viselkedett. Az, hogy az ember nyugdíjaskorú lesz, előbb-utóbb bekövetkezik. De nem mindegy, hogy hogyan, és az sem mindegy, kinek adjuk át a stafétabotot. Elmondhatom, hogy – igaz, most sem érzem magam rosszul – a legjobb formámban, erőm teljében kényszernyugdíjaztak. Akkor, amikor úgy éreztem, hogy nincs olyan színpadi feladat, amit ne tudnék megcsinálni! És ilyenkor, mit gondol az ember? Hát azt, hogy nem ér és nem ért el semmit, mert senki nincs, aki egy szót is szólna az érdekében. Én soha életemben nem röstelkedtem annyit, mint azóta. Az első nyugdíjam 2688 korona volt. Némileg ugyan már megemelték, de azon kívül, hogy van egy egyszobás lakásom, egy öreg Škodám és egy kis kertem, nem tudok felmutatni semmit. Egyedül élek, de nem vagyok magányos, mert a barátaim szerencsére megmaradtak. És elég kilépnem az utcára, máris érzem a közönség, az emberek szeretetét.

Kényszernyugdíjazásakor azt mondta, az ember az életének 98 százalékát azért éli, hogy megismerje a két százaléknyi boldogságot. A 98 lement, most jön a maradék. Visszahívták játszani, s a Jókai Színház A három sárkány című vidám nyári darabjában öné az egyik főszerep.

Mindez nagyon szép, de ahhoz a bizonyos két százalékhoz még kevés. Annak idején a Maud és Harold című darabbal búcsúztam a közönségtől, ez volt a jutalomjátékom, s az egyetlen szerep, amit magam választottam. Nagyon kevésszer, talán ha 7-8 alkalommal játszottuk. Utána egy ideig még bejártam a színházba, ahol a folyosón vagy köszöntek a fiatal kollégák, vagy nem. De azután történt valami, ami miatt mostanáig a színház környékét is elkerültem. Számomra ugyanis természetes volt, hogy elmegyek a bemutatókra, és megnézem a kollégákat. Csakhogy egy idő után nem kaptunk rá engedélyt. A főpróbára mehettünk, a premierre nem. Én mondtam, hogy nem akarok a vendégeknek kijelölt, kivételezett helyen ülni, jó lesz nekem a sarokban is. De azt sem lehetett. Pedig a premier a színész munkájának az ünnepe, és igaz, hogy a főpróbán találkozik először a közönséggel, de a bemutató hangulata semmi máshoz nem hasonlítható. Végül is nem ástam el magam a keserűségben, naponta járok fitneszbe és úszni, tavasztól őszig pedig kinn vagyok a kertben. Olyan a természetem, hogy csak azért sem adom fel. A lakásomat csak „totál bazárnak” hívom, mert olyan gyűjtögetős típus vagyok, nincs szívem kidobni semmit. Tele vagyok újságokkal is. Nem mintha lenne pénzem megvásárolni, hanem mert a drága Benes Ildikó kolléganőm átadja, miután elolvasta. Ami az egészségemet illeti, az is rendben van. Tavaly nyáron a kertben megcsípett egy pók. Ami nem lett volna baj, de már be voltam öltözve a permetezéshez gumicsizmába. Az egyikbe belefolyt a permetlé, összedörzsöltem a két lábam, s vele a pókot. Szegény talán nem is bántott volna, de így belém döfte a fullánkjával együtt a permetszert is. És az egész véremet megmérgezte. Elmentem a bőrgyógyászhoz, beszedtem egy adag antibiotikumot, de nem segített semmit. Nem mentem vissza kezelésre, dolgoztam, tornásztam, és a lábam végül magától rendbejött. Megmutattam az orvosnőnek, aki azt mondta, hogy „Tudod mit? Te olyan genetikai beállítottságú vagy, hogy a szervezeted minden mérget kidob magából”. Igaza lehet, mert valóban minden rosszat, még a bánatot, a sértéseket is kiküzdöm a lelkemből. Állítólag az idén kapnom kellett volna Csáky Pál úrtól egy kitüntetést, életműdíjat. Azért mondom, hogy állítólag, mert csupán telefonon hívtak fel, írásban nem értesítettek. Én szépen megköszöntem a lehetőséget, a megtiszteltetést, és visszautasítottam. Mert az életműdíj szerintem olyan, mint amikor az ember születésnapját ünnepelik. Azt pedig jobb, ha elfelejtjük, mert sok pénzembe kerülne. És nincs miből invesztálnom. Számomra az igazi ünnep a színházban zajlik. Egy jól megoldott szerepért örömmel fogadnék bármilyen kitüntetést. A színésznek hittel kell játszania. Különben a néző sem hisz neki. Én a nyúlfarknyi szerepre azt szoktam mondani, hogy nem játszom, csak látszom. De mindig mindegyiket komolyan vettem, és borzasztóan sokat dolgoztam, hogy a közönségnek szép emlékei legyenek. Mert van valami, ami a művészet csúcsa: amikor az ember ott áll a reflektorfényben, és érzi, hogy együtt játszik a nézőkkel. És nem szeretném, ha a nézők úgy emlegetnének, hogy volt egyszer egy Szentpétery Aranka nevű színésznő. Mert még vagyok!