Ki marad az Őrségben?

A Kárpát-medencei magyarság egyetlen olyan nemzetrésze, amelyet a korábbi magyar kormány kivont a kedvezménytörvény hatálya alól, a burgenlandi magyarság. Az itteniek nemzettudata az elmúlt évtizedekben erősen megingott, s ma ugyanazok a gondjaik az Őrség nyugati felében élőknek, mint a nyugat-európai emigrációnak. Az asszimiláció útján haladó közösség tagjai egyre gyakrabban teszik fel maguknak azt a kérdést, amelyre máig sem tudtak önmaguk számára elfogadható választ találni: Mit ér az ember, ha magyar?

Az Őrvidéken, a ma Burgenlandnak nevezett tartományban több mint ezer éve élnek magyarok. A mostani magyar kisebbség elődei voltak itt az első telepesek. Csak jóval később érkeztek e területre a németek és a horvátok. Azonban nemcsak a magyar őstelepüléseken találunk magyarokat, akiknek elődei valaha a tatárokat üldözték, hanem majdnem minden faluban is, igaz, mára már csak négy helységben képeznek számottevő közösséget. Az Őrvidéken honos magyarok azoknak az utódai, akiket a 11. században az első Árpád-házi királyok a nyugati határok védelmére telepítettek ide. Napjainkban magyar falvakat, városokat már csak az Őrvidék déli részén, a Pinka völgyében és az Őrvidék középső részén (Felsőpulya – Oberpullendorf) találunk. A helységnevek egykori lakóik őrző feladatát bizonyítják: Felsőőr, Alsóőr. Az íjászokkal betelepített helységek neve a „lövő” szót tartalmazza: Felsőlövő, Alsólövő. A határőrök a határt figyelték és az ellenség jövetelét jelentették. A patakokban gátakat építettek, felduzzasztották a vizet, és a völgyekben fekvő réteket elmocsarasították. Fegyverzetükről és felszerelésükről maguk gondoskodtak, ezért a királyoktól kiváltságokat kaptak. A 13. század első felében – a tatárjárás után – a királyok a határok védelmére várakat építtettek. Az Őrvidék teljes hosszában várak sorakoznak, a közöttük lévő területen megmaradt a határőrrendszer. A magyar határőrök gyorsan kivételezett helyzetbe is jutottak, és kisnemesekké nyilvánították őket. (Sok utódjuk még ma is büszkén emlegeti őrségi kisnemes elődeit. Alsóőrön például abból az időből származnak ezek a ma is meglévő családnevek: Balikó, Balla, Benedek, Benkő, Deáki, Farkas, Gaál, Gangoly, Györög, Heritz, Gyáki, Kelemen, Leéb, Moór, Német, Paál, Palank, Seper, Szabó, Takács, Zarka.)

Később biztonságosabbnak bizonyult várak létesítésével őrizni a határt. Több új várúr kíséretében német telepesek is érkeztek. Mivel a török háborúk a magyar lakosságban nagy veszteségeket okoztak, a német lakosság egyre nagyobb szerephez jutott. Ennek megfelelően egyre több helység német nevet kapott. Nem sokkal később, főleg a törökök első bécsi hadjárata után (1529), horvát bevándorlók is érkeztek, és új élettel töltötték meg a török háborúk által szétrombolt északi településeket. A magyar helységek ezáltal elvesztették a közvetlen területi összeköttetést az anyaországgal, immár négyszázötven éve nyelvszigetszerűen léteznek.

Kisnemesi voltukból kifolyólag, az őrségi magyarok leginkább saját belső ügyeikkel és közösségükkel voltak elfoglalva, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy bár a mai napig megőrizték anyanyelvüket, és kialakult sajátos nyelvjárásuk, erősen el is szigetelődtek. Például a kívülállóval való házasságkötés még a 20. század második feléig is kivételesnek számított. Ez a szociológiai jelenség évszázadokon át mély függetlenségtudatot eredményezett az őrségiek körében. A nyelvi szigetté válásnak azonban nem volt nagy jelentősége, hiszen ez a terület 1921-ig a Magyar Koronához tartozott.

TRIANON UTÁN, SZIGETEKBEN

1921 után az Őrvidék annak az új tartománynak vált részévé, melyet Burgenland néven Ausztriához csatoltak. Ezen a területen az 1920-as népszámlálás szerint 295 137-en éltek, ebből 24 889 (8,5%) magyar, igaz, a magyar nyelvet akkor még több mint 78 ezer személy beszélte. 1923-ban az osztrák közigazgatás által megtartott első hivatalos népszámlálás már más képet mutat: 286 179 lakosból a magyarok száma 15 254 főre (5,3%) csökkent. Sok diplomás, orvos, mérnök, jogász 1921 után visszatért Magyarországra, hiszen a legfontosabb központok (Szombathely, Sopron, Kőszeg), ahol az iskolák, egyetemek, főiskolák voltak, Magyarországhoz tartoztak. Az őrvidéki magyarok, akik addig az ország egyik hivatalos nyelvét beszélték, kisebbségi sorsra jutottak. Azóta a magyar népcsoport lélekszáma apad.

Magyarok száma Burgenlandban

1923 15.254

1934 10.442

1951 5.251

1961 5.642

1971 5.673

1981 4.147

1991 6.763 Burgenlandban 1991-ben a hivatalos statisztikák szerint 6763 magyar élt, az összlakosság 2%-a, ennek túlnyomó része (63%) a Felsőőri és Felsőpulyai járásban; ezenkívül a Nezsideri járás emelkedik még ki 15%-os részaránnyal. A fennmaradó 22% a két város és a többi négy járás területén oszlik meg (itt főleg a Nagymartoni járás emelkedik ki). A Felsőőri járásban főleg Felsőőr városában, Alsóőrött és a vörösvári közigazgatáshoz tartozó Őriszigeten kiemelkedő a kisebbségi arány (a Felsőőri járási kisebbség 79%-a). Ezen belül is kiemelt szerepet kap Alsóőr, mivel ez az egyedüli osztrák település, ahol a lakosság többsége magyar kisebbségi. A Felsőőri járás további 26 településére összesen csupán 21%-os magyarsági részesedés jut. A Felsőpulyai járásban Felsőpulyán lakik a járás magyarságának 60%-a. A további 40% összesen 26 településen oszlik szét. Itt a magyarság tehát már jóval szétszórtabb. A Nezsideri járásban még nagyobb a szóródás. Ha a határt 50 fő felett húzzuk meg, akkor csak Boldogasszonyt (Frauenkirchen), magát Nezsider városát (Neusiedl am See), Pándorfalut (Parndorf) és Mosontarcsát (Andau) lehet említeni 215, 95, 84, 64 lélekszámmal. Itt a kisebbség 60%-a 23 településen található. Összefoglalásként tehát elmondható, hogy a burgenlandi magyarság főleg az őrségi régióban (Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget) és Felsőpulyán összpontosul, a magyarság kétharmada itt él.

Az 1921 utáni bevándorlás inkább asszimilációt eredményezett, mint az Őrség gazdagítását. Mivel azonban az egyházi iskolákban továbbra is fennmaradt a magyar oktatási nyelv és az állam nem avatkozott be a volt őrségi települések kultúrájába, a kisebbség meg tudta őrizni identitását. 1938-ban viszont a német bevonulással nemcsak az egyházi iskolákat államosították, hanem a magyar nyelv oktatását is megszüntették. Egy ideig még az őrségi lakosság Ukrajnába való áttelepítésének gondolata is felmerült, hogy ezzel helyet teremtsenek a Dél-Tirolból betelepítendő „nagynémet” polgároknak. A második világháború a burgenlandi magyar kisebbség körében is sok áldozatot követelt. A lakosság létszáma a felére csökkent: 1934-ben még 10 442 magyar kisebbségit számoltak, 1951-ben pedig csak 5251-et. A háború utáni időszak ezen a területen stabilitást hozott. Az anyaországi kommunista hatalomátvétel, a vasfüggöny és az ezzel együtt járó határszigor azonban kemény megpróbáltatásnak bizonyult a burgenlandi magyarság számára is. A szinte évszázados gyakorlatnak megfelelően, most is a magyar kultúrkörtől jóformán teljesen elkülönítve kényszerültek identitásuk megőrzésére. Osztrák oldalról nemcsak a magyar nyelvű iskolákat alakították át kétnyelvűekké, hanem érthetően igen nagy óvatossággal és elővigyázatossággal figyelték a kisebbség tevékenységét. Egyedül az egyházi közösségek bizonyultak képesnek arra, hogy a kisebbségi kulturális sajátosságokat megőrizzék. 1968 nemcsak Magyarország számára, hanem kisebbségünknek is fellendülést hozott. Megalakult a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, amely elkezdte koordinálni a kisebbségi települések közművelődési munkáját. Osztrák oldalról megtörtént a magyar kisebbség népcsoportként való hivatalos elismerése. Ez azonban nem elégséges a magyarság identitástudatának megőrzéséhez, vélik egyesek. „Nem elég a ráhagyatkozás, a várakozás. Az ausztriai magyar kisebbség, ha önmagától, saját erejéből nem képes kezdeményezőként fellépni, akkor helyzete reménytelennek tekinthető” – vallja Deák Ernő, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének (AMESZKSZ) elnöke.

AUSZTRIAI MAGYAR – BURGENLANDI MAGYAR

Az ausztriai magyarság helyzete sajátosnak mondható a Kárpát-medencében élő, Trianon után Magyarország határain túlra került nemzetrészek között is. Egyrészt azért, mert nemcsak a burgenlandi, de a Bécsben és környékén több évszázada letelepedett magyarok is őshonosnak tartják magukat, másrészt az 1950-es évektől Ausztria a magyar emigráció egyik legjelentősebb befogadó országává vált. Ez a sajátos helyzet sokszor még a hivatalos magyar politikai vezetőket is gondolkodóba ejtette: az ausztriai magyarokat a nyugat-európai, vagy a Kárpát-medencei magyarsághoz sorolják-e. A kérdést maguk az ausztriai magyarok is nehezen tudták eldönteni, s ez hosszú időn át feszültséget is okozott a burgenlandi és bécsi központú kisebbségi szervezetek között. A kérdés a 20. század utolsó évtizedeiben rendeződött, főleg az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének megalakulása után. „Mi évtizedek óta azért küzdünk, hogy ez a trianoni átok legalább Ausztriára nézve megszűnjön, tehát ne tegyünk különbséget a burgenlandi őshonos, illetve az Ausztria más részein élő emigráns magyarok között. Azért is idejétmúlt ez a megjelölés, mert 1992-ben az osztrák kormány kimondta a Bécsben és környékén élő magyarok kisebbségi státusát is, vagyis az ott élők is a magyar népcsoport részét képezik, s ugyanabban az elbánásban részesülnek, mint az őrvidékiek. A problémák is ugyanazok, függetlenül attól, hogy a kisebbség milyen földrajzi tájegységen él: Vorarlbergben vagy éppen Burgenlandban. A Magyar Akciócsoport, amely most tavasszal a kulturális támogatás kis mértéke miatt emelte fel szavát, kettős céllal jött létre: egyrészt azért, hogy az ausztriai magyarok tanuljanak meg integrálódni, együtt gondolkozni, attól függetlenül, hogy ki hol él, másrészt mert egységesen kell fellépni a gazdasági finanszírozás megoldásáért. Az akciócsoport elvileg az egész ausztriai magyarságot összefogó intézménnyé válhat” – állítja Deák Ernő, a szervezet elnöke.

„Az ausztriai magyarságon belül burgenlandinak lenni sem volt népszerű állapot. Mert ez az egyetlen olyan ország, ahol elcsatolt és emigráns magyarság együtt megtalálható. Itt meg kell állni egy szóra: a hazáját elhagyó és a más országhoz elcsatolt embert nem lehet csak úgy egy kalap alá venni! Bár az emigránsok legtöbbször nyomós ok miatt hagyták el hazájukat, valamennyire mégiscsak volt választási lehetőségük! Az elcsatoltaknak nem! Az emigránsok többsége értelmiségi. Nem a parasztember indul el, aki a földjét és a lovát nem mentheti ki! Megy az értelmiségi, aki a fejében viszi a kenyerét. ĺgy értelmiségiek jórészt a bécsi emigránsok is, akik a burgenlandi magyarokkal mind a mai napig csatáznak, szeretnék őket átformálni, de legalábbis szellemi vezetőjükké válni. A Burgenlandban élő magyar népcsoport java része paraszt és iparos, nagyon vékony értelmiségi réteggel, hiszen az akkoriak az elcsatoláskor Magyarországra húzódtak, a háború utániak pedig Ausztria kevésbé mostohán fejlesztett tartományaiban keresték a megélhetésüket. Az itt élő, egyszerű őrvidéki magyarság nem óhajtja, hogy helyi hagyományait lenéző, kevesellő, »gyüttment« idegenek legyenek a szellemi vezetőik!” – véli felfedezni a korábbi nézeteltérések okát a már több mint egy évtizede a burgenlandi magyarok között dolgozó Lévay Erzsébet.

KÉTNYELVŰ ISKOLÁK

„Önbecsapás lenne, hogyha nem neveznénk nevükön a dolgokat. Burgenlandban nem magyar iskolák, hanem kétnyelvű iskolák működnek. Márpedig a kisebbségkutatók úgy tartják, hogy a kétnyelvű iskola az asszimiláció első fázisa. Minél kisebb, minél jelentéktelenebb egy kisebbség és minél inkább elsorvad az iskolai intézményrendszere, annál hamarabb átvált a kétnyelvűségből az egynyelvűségbe, feladva anyanyelvét. Burgenlandban csak két olyan általános iskola van, Őriszigeten és Alsóőrött, ahol összevont formában kétnyelvű oktatás folyik. Ez a kétnyelvű oktatás valójában azt jelenti, hogy az elemi iskolában heti három-négy órában tanulnak magyarul. A gimnáziumban már nincs kétnyelvű oktatás, a felsőőri és felsőpulyai gimnáziumban a magyar nyelvoktatás már csak tantárgy, mégpedig szabadon választható. Márpedig ki képes rendesen megtanulni az anyanyelvét, ha csak az elemi iskolában tanul rendszeresen magyarul, de ott is csak heti néhány órát? Az egyedüli pozitívum az 1993 óta Felsőőrött működő kétnyelvű gimnázium, ennek horvát és magyar tagozata van, s itt intenzívebben folyik a magyar tanítása. Azt el kell ismernünk, hogy egyre nő a magyarul tanulni kívánók száma, de nem a burgenlandi magyarok körében, hanem a németség részéről tapasztalható ez az érdeklődés. Magyarul kívánnak tanulni a határ menti településeken: Locsmándon, Rohoncon, Boldogasszonyon (Frauenkirchen) a német ajkúak, akik igényét érzik annak, hogy szót értsenek a szomszédos országból érkezőkkel. Szomorú ugyanakkor, hogy a burgenlandi őshonos magyarok jelentős része nem érzi át a magyarul tanulás szükségét. A magyar kisebbség így két irányba van szétszakítva: egyrészt sajnos nincs meg a kellő érdeklődés anyanyelvük iránt, másrészt nem is kapják meg azt a támogatást, hogy legalább konyhanyelven megtanuljanak beszélni” – vallja az AMESZKSZ vezetője. Lévay Erzsébet pedig a következőkben látja a magyar nyelven való tanítás problémáját: „A magyar nyelvű oktatás az ötvenes évek végére általános válságba került. A vasfüggöny leereszkedése befagyasztotta az anyaországi kapcsolatokat, s mindkét oldalról a kölcsönös bizalmatlanság volt a jellemző. Mivel a magyar nyelv használata esélytelenné vált, a szülők maguk adták német iskolákba a gyerekeiket, a legjobbat akarva számukra a továbbtanulás és a boldogulás nyelvét szorgalmazván.”

NYELV ÉS IDENTITÁS

Érdekesnek tűnhet, hogy a burgenlandi magyarok nemzeti identitása nem annyira a nyelvhez és a kultúrához, hanem a születéshez és a helyhez kapcsolódik. Ez a rendi öntudat az egykori határőr településeken lakó kisnemesség sajátossága. A nyelvet már csak kevesen beszélik. Az is meglepő a 21. század elején, hogy az Őrség Ausztriához tartozó részein olyan tájnyelven beszélnek, amelyet szinte érintetlenül hagyott az elmúlt öt évszázad, „megkímélt” a nyelvújítás, az új szavak pedig kissé magyarosítva, de német formában jelentek meg. A burgenlandi szórványmagyarság egyik legnagyobb gondja az, hogy a beolvadás megállíthatatlan. Dr. Cserján Károlynak, a bécsi egyetem szociológusának felmérése szerint a született magyarok negyede már osztráknak érzi magát, sőt esetükben a kettős identitás, vagyis a mindkét néphez való szoros kötődés a legfontosabb. Egyes kutatók pedig egyenesen úgy vélik, hogy szinte mindegyik született ausztriai magyar kétnyelvűnek tekinthető. „A burgenlandi magyarok az irodalmi magyar nyelvet tanulják most az iskolákban, a tájnyelvet pedig inkább csak a családban használják. Ez utóbbi miatt – főleg a hitleri időkben – lenézték őket, azt mondva, hogy csak amolyan cigány népek, később pedig főleg a budapestiek részéről érte őket az a megkülönböztetés, hogy vidékiesen, parasztosan beszélnek, s alig lehet megérteni a német szavakkal kevert őrségi tájszólást. Ezeknek az embereknek éppen ezért megrendült az éntudatuk, magyar mivoltukat leplezni törekedtek, s minél előbb igyekeztek beolvadni” – érvel Deák Ernő.

„Gyakran hallottam burgenlandi magyarokat egymás között a helyi, őrségi dialektusban beszélni, ám ha hozzájuk szóltam, átváltottak németre és azt mondták, hogy egyáltalán nem tudnak magyarul” – mondta N. A., aki nagyváradi születésű, s több mint tíz éve telepedett le Felsőpulyán. Szerinte a kultúra ápolásában, a helyi kultúrkör létrehozásában az emigráns magyarok, főleg az Erdélyből kitelepültek nagyobb szerepet vállalnak, mint a helybeliek, akik inkább az asszimiláció útját választják.

„A tanítási rendszer hatékonysága vitatott, ám szerintem mégis az a legfontosabb, hogy a gyerekekben tudatosuljon: miért is tanulnak valójában magyarul. Ez nem lehet egy erőltetett dolog, természetes folyamatként kell felfogni: a gyermeknek a családon keresztül tudnia kell, hogy ő magyar származású és ennek természetes velejárója, hogy el kell sajátítania a magyar nyelvet. Fontos a nyelv hatáskörét is kiterjeszteni, mert ezt nem csak otthon kell tudni használni, hanem a közéletben is, mert ma például a diplomások nálunk nem tudják hasznosítani a magyar nyelvtudásukat. Egy orvosnak, egy ügyvédnek, egy építésznek nincs kivel magyarul érintkeznie. Akkor pedig megfordul a fejében, hogy miért kellett magyarul tanulnia és a gyermekét miért tanítsa meg magyarul. S ha már gyermekkorban az esti mesét is németül hallják, ha kilépnek az utcára, csak német szót hallanak, a lapok, a rádió, a televízió is német nyelven hozza el az információt, akkor felteszik magukban a kérdést: mit kezdjek a magyar nyelvvel. Sajnos azt kell mondanom, hogy az ausztriai magyarság elveszítette a természetességét, s ma már csak azok ragaszkodnak magyarságukhoz, akikben van egy adag őrület. A legtragikusabb, hogy elveszítettük a talajt magunk alól, elveszítjük gyökereinket” – foglalja össze a Bécsben élő, de a burgenlandi magyarság problémáit jól ismerő AMESZKSZ-elnök.

„Amíg a család, a templom és az iskola nyelve azonos, addig van remény megállni a többségi kultúrával szemben. Ennyi támasz elegendő a szeretet és az öntudat mellé. Nos, az iskola Burgenlandban kiesett e tényezők közül, a család is »hűtlen« lett a nyelvhez, hiszen egyre nőtt a vegyes házasságok száma, s mivel a megélhetés nyelve nem a magyar, ma már nem fordul elő, hogy az osztrák megtanulja a házastársa kedvéért. Korábban a régi zárt, paraszti életben sok példa volt erre is. A tiszta magyar szó legtovább a templomokban tartotta magát. E tekintetben még most is pozitív a mérleg. Hogy csak a mindenki által ismert Galambos Iréneusz atya működését említsem: Alsóőrött minden vasárnap magyarul szól az ige és száll az ének. De a templomból csak az öregek hozzák ki a magyar szót, a fiatalok az ajtó előtt váltanak...” – írja Gondolatok a burgenlandi magyarokról című tanulmányában Lévay Erzsébet.

VAN MÉG REMÉNY?

Három évvel ezelőtt, amikor az Őrségben jártam, az ottani magyarok büszkén mutatták, hogy épp akkoriban helyeztek ki kétnyelvű helységnévtáblákat, s azokat a romániai gyakorlattól eltérően senki sem tépte le vagy mázolta be. Most, szeptemberi látogatásom idején megtudtam, hogy a négy magyar feliratú kétnyelvű helységnévtáblából kettőt már le is kellene szerelni, ha a hivatalos előírásokat figyelembe vennék, ugyanis a legutóbbi népszámlálásig két településen a magyarság aránya a jogszabályban meghatározott húsz százalék alá csökkent. Felsőpulya magyar polgármestere, Kulmann Ernő is nyugdíjba ment, s helyére a pulyaiak már magyarul nem tudó elöljárót választottak. Az apadás, a továbbra is érzékelhető asszimiláció ellenére vannak még, akik reménykednek abban, hogy a burgenlandi magyarság megőrzi nyelvét és önazonosságát. Lévay Erzsébet így vélekedik: „Visszatérve a megváltozott helyzetre: Magyarország nyugati nyitása, a kommunista rendszer teljes eltűnése, az ország egyre kedvezőbb nemzetközi megítélése, a fejlődő belső gazdasági élet (...) megnövelték presztízsünket. Újra értelmes és használható nyelvvé vált a magyar. A burgenlandi áruházak szívesen alkalmaznak olyan munkaerőt, amely beszéli a vásárolni érkező szomszéd nyelvét, s az ausztriai cégek magyarországi részlegein is az jut álláshoz, akinek birtokában van a magyar nyelvtudás. Tehát egyfajta reneszánszát éljük Burgenlandban a magyar nyelvnek. Az iskolákban egyre több helyütt lehet magyart tanulni, és a korábban beindult felsőőri két tannyelvű gimnáziumból is kifutottak az első érettségizettek. Az iskolában tanult nyelv biztonságával nemcsak többet tudnak, de nagyobb önbizalommal és öntudattal is használják a magyart. Sokat jelentenek azok is, akik pár év magyarországi munka után visszatérnek, s hozzák a gyakorlatot az anyaországból. Részben ők az élő bizonyítékai a magyar nyelv használhatóságának. Hogy a magyartanulás iránti igény öntudatból nőtt-e meg, azt nem lehet se állítani, se tagadni. Feltételezhetően a gazdasági motiváció igen jelentős benne. De ez nem baj. A magyar identitástudat alakulását sok minden szolgálja. A legfontosabb tényező, hogy már nem szégyen magyarnak lenni.” (Erdélyi Riport)