Keserédes emberi történetek amerikai mestere

Amerikai és európai pályatársai szerint Alexander Payne a vásznon is jól mutatna, nemcsak pompás díjkiosztók színpadain. Arca, alkata izgalmas szerepekre predesztinálja. Karlovy Vary fesztiválján mondom is neki, mire nevetve azt feleli: köszöni az észrevételt, csak az a baj, hogy nincsenek semmiféle színészi ambíciói. Felesége Sandra Oh, a Grace Klinika koreai származású főszereplője. Ő vérbeli színésznő, számára nem létezik más hivatás, folytatja, majd kedélyesen azt is elárulja: 2003 legelső napján kötöttek házasságot, de másnap reggel már a Kerülőutak forgatókönyve felett ültek. A filmben egyébként, amely a legjobb vígjáték kategóriában is Arany Glóbuszt nyert 2005-ben, a feleségnek is jutott egy jó kis szerep. Ha már egyszer színésznő van a háznál...

Alexander Payne (1961) gyerekkorától fogva rendezőnek készült. Amatőrfilmek tucatjait forgatta már le, amikor történelem-spanyol szakos hallgatója lett a Stanford Egyetemnek. De csak miután elvégezte, iratkozott be rendező szakra Los Angelesben, ahol 1991-ben készült vizsgafilmjével, a Martin szenvedélyével nagy feltűnést keltett. Munkáját a Sundance fesztiválon is bemutatták, s ez meg is határozta Payne további sorsát: ahelyett, hogy valamelyik nagy hollywoodi stúdió ajtaján kopogtatott volna, beállt a független filmesek sorába. Első játékfilmjével, az Ez az én életem!-mel (eredeti címén Citizen Ruth) a montreali fesztiválon keltett feltűnést. Az abortuszkérdést feszegető tragikomédia hőse (Laura Dern élete nagy alakítása), a szipus kábulatból mindennap máshol ébredő Ruth kábítószerfüggősége miatt, bírósági döntés alapján kényszerül küretre. De melléáll egy abortuszellenes csoport elszánt vezetője, így a nő a feministák és gyermekvédők közt dúló harc kiszolgáltatott prédája lesz. Két évvel később, 1998-ban Payne már új filmmel áll közönség elé. A Gimiboszi briliáns vígjáték egy tizenéves diáklányról (Reese Witherspoon), aki beleszeret a tanárába. Ezt követően forgatókönyvírója lesz a Jurassic Park harmadik részének, majd megrendezi a Schmidt történetét Jack Nicholson főszereplésével. Egy váratlanul megözvegyült és alaposan megkeseredett nyugdíjas, akinek idős korára meg kell tanulni szeretni, és rigolyái ellenére lehet, hogy őt is megszereti valaki. Nicholsonnak Arany Glóbuszt hozott a film, Payne a Los Angeles-i kritikusok díját kapta érte. A legnagyobb szakmai sikert azonban a már említett Kerülőutakkal érte el, amellyel a legjobb rendezés kategóriájában is nagy eséllyel indult, végül mégis „csak” a legjobb forgatókönyv Oscar-díját ítélték neki. Két barát kapuzárás előtt indul el a filmben egy kaliforniai bortúrára. Egyikük közelgő esküvője előtt szeretné még egyszer kitombolni magát, a másik hűtlen felesége emlékétől akar szabadulni végre. Jack, akire menyasszonya vár, minden nőt elcsábítana, Miles nem tudja elfelejteni volt feleségét. Könnyed, kissé szarkasztikus történet, keserédes komédia egy hervadó playboyról és egy szakmájába belefásult angoltanárról. Az egyiknek a szíve, a másiknak az orra törik össze. Remek film, ezt Payne-nek sem lesz könnyű túlszárnyalnia.

Biztosan tud róla: Csehországban kultuszfilm lett a Kerülőutak, méghozzá olyannyira, hogy két prágai pályatársa, Jan Hřebejk és David Ondříček ezen a néven borozót nyitottak.

Igen, hallottam róla. Felírtam a nevüket, hogy nemzetközi pert indítsak.

Milyen címen?

Plagizálás. Egyértelmű, nem?

Ezt komolyan gondolja?

Persze, hogy nem. Csak vicceltem. Nagyon örülök, hogy Kelet-Európában is ekkora sikere volt a filmnek, s hogy a kollégáim is ennyire szeretik. Pedig ez csak egy hétköznapi boros történet.

Talán épp ebben rejlik sikerének titka. Hétköznapi emberek kalandos bortúrája.

Úgy látszik, hogy a bor a moziban is megtette hatását. De lehet, hogy azért szeretik a nézők, mert őszinte alkotás. Adott két férfi, mindkettőjüknek megvan a maga kínja-baja, csetlenek-botlanak, iszogatnak és golfoznak, hol vidámak, hol bánatosak, a lényeg az, hogy vállalják magukat: olyanok, amilyenek. És lehet, hogy a nagy szuperhősök korában a nézők már jobban szeretik az ilyen esendő embereket, megelégelték a sok trükköt, riogatást, horrort és katasztrófát, hihetetlen történetet, és kimondottan éhesek az ilyen típusú filmekre. Más magyarázatot nem találok a Kerülőutak sikerére. Nincs ebben semmiféle „nagy művészet”, ez egy egyszerű komédia, amely bármelyikünk szomszédságában lejátszódhat. Esküszöm, ennél sokkal jobb filmeket fogok forgatni.

Megkérdezhetem, hogy ön milyen bort szeret?

Márkanevet nem tudok mondani. A jó bort szeretem. De abból sem iszom annyit, hogy másnap gondjaim legyenek.

De ha mégis? Tudja az „ellenszert”?

Sok víz és aszpirin. Bízzon bennem!

Majd ha úgy alakul, áldani fogom. De amit Miles tud a filmben, azt ön is tudta a borról, vagy a történet írása közben folyamatosan szakemberekkel értekezett?

Nem vagyok annyira járatos borászati kérdésekben, egyet s mást azonban én is tudok. Azért is vállalkoztam erre a filmre. Ráadásul Kaliforniában, egy híres borvidéken forgattunk, Napa Vellyben, ahol tapasztalt borászok vettek körül bennünket. Ilyen környezetben duplán fájt volna, ha szakmai hibát követünk el. Erre nagyon figyeltünk.

Negyedik játékfilmje a Kerülőutak, de az első, amelyben egyetlen hollywoodi nagyágyú sem szerepel. A két főszereplő közül korábban sem Paul Giamatti, sem Thomas Haden Church neve nem volt ismeretes a nagyközönség előtt. Megunta a sztárokat?

Nagyon sokan feltették ezt a kérdést a film bemutatóját követően. A legtöbben azzal gratuláltak, hogy „Bátor voltál, ilyet csak egy független rendező engedhet meg magának.” Ami nem igaz! Egyszerűen az történt, hogy pályám során először úgy kaptam pénzt egy filmre, hogy a szereposztást illetően nem kellett hangos vitákat folytatnom a szponzorokkal. Vagyis nem kellett őket meggyőznöm arról, hogy hírességek nélkül is megáll a lábán a történet. Gondjaim csak a producerekkel voltak. Tőlük mást sem hallottam, csak azt, hogy sztárok nélkül én magam ítélem bukásra a filmet. Értettem az aggodalmaikat. Logikusan érveltek. A mai nézőt elsősorban valóban az érdekli: ki játszik a filmben? A műfaji meghatározás vagy maga a történet másod-, harmadrangú kérdés számára. A rendező személye pedig a legritkább esetben mérvadó. Egy éppen felkapott sztár mindig jól jön az anyagi sikert illetően. Sok kollégám már a forgatókönyv írása során nagy nevekbe kapaszkodik. Én nem. Nekem jó színészek kellenek. Hitelesek. Érzékenyek.

Jack Nicholsonért, gondolom, mégis kapva kapott. Pedig ő is hatalmas sztár.

De zseniális színész is egyben.

Aki már a forgatókönyv elolvasásáért is állítólag ötezer dollárt kér.

Csak? Én az ő helyében legalább tízet kérnék. Egy ilyen embert ugyanis meg kell fizetni, bármit tesz is egy filmért. Ne rabolja senki az idejét. Képzelje csak el, hány forgatókönyvet olvashatna naponta csak úgy isten nevében. De miért? Legyen boldog, akinek sikerül rávenni őt, hogy véleményt mondjon a munkájáról.

Önnek ezt mennyiért tette meg?

Tőlem nem kért semmit. Ingyen olvasta el a könyvet. Tudta ugyanis, hogy kezdettől fogva számolok vele. Louis Begley azonos című regényét Jack régi barátja, egy producer küldte el nekem, hogy olvassam el, s ha érdekel, írjam át filmre. Tehát már akkor, amikor Jim Taylorral közösen elkezdtük írni a forgatókönyvet, egyértelmű volt számomra, hogy elsőként Jack Nicholson fogja olvasni. Csak azt nem tudtam, hogy igent mond-e a felkérésre. De valahogy végig reménykedtem benne, hogy elvállalja a szerepet. Az ilyen nagy kaliberű színészek ugyanis szívesen játszanak alacsony költségvetésű filmekben. Ott valahogy biztosabbra mennek. Jobban bíznak a rendezőben is.

A forgatás során azért meg tudják keseríteni az életét.

Jack Nicholson igazi profi. Egyetlen rossz szót sem mondhatok rá. Nem kellett félnem tőle. Nyitott, kedves ember. Nem volt kivárási idő. Az első perctől fogva hagyta vezetni magát. Ezzel nagyon megkönnyítette a munkámat. Szabadon rendezhettem minden jelenetét.

Paul Giamattival a Kerülőutakban ugyanezt élte meg?

Vele azért volt könnyű, mert nagyon vicces fazon.

Ő is valami hasonlót nyilatkozott önről. Hogy végig élvezte a társaságát, mert annyira szórakoztatónak találta.

Paul igazán nagyvonalú, de sokkal szórakoztatóbb, mint én, higygye el. A filmrendezés, mint szakma, megtanulható. Humorral születni kell. Humorérzéke vagy van az embernek, vagy nincs. Nézem ezt a sok komoly, vagy legalábbis annak látszó filmet, és azt kérdezem: Úristen, itt senkinek sem hiányzik a humor? Nem kell, hogy vígjátékban legyen jelen, egy fekete komédia is megteszi, vagy egy keserédes történet, mint az ötvenes-hatvanas évek olasz filmjeiben. Ott kéz a kézben sétál a dráma és a nevetés, és én éppen ezt szeretem.

A Kerülőutak két kategóriában is Oscar-esélyes volt, végül egyben győzött. ĺgy is örült, vagy szomorú volt, hogy elmaradt a dupla siker?

Én egy percig sem hittem, hogy a másikat is megkapjuk. Egy olyan film, amelyben meztelen férfi futkos a kamera előtt, nem várhat nagyobb elismerést. Az Amerikai Filmakadémia nagy öregei még a piszoár felett is szégyenkezve nyúlnak a nadrágjukba. Az újságírók viszont így sem hagyták ki a helyzetet, hogy csak egy Oscart nyertünk. „Ugye, most a legszívesebben bort inna?” – szellemeskedtek. „Nem, inkább tequillát!” – feleltem. És két hét múlva három láda tequillát küldött egy jó nevű cég igazgatója.

A Schmidt története, akárcsak a Kerülőutak: road movie. Mindkettő „útközben” játszódik. Fárasztó lehet az ilyen forgatás.

De még mennyire! Kényelmetlen, kimerítő. Főleg egy olyan típusnak, mint én, aki nem szívesen ül volán mögé.

Miért ragaszkodik akkor az ilyen jelenetekhez?

Nem én ragaszkodom hozzájuk, hanem a történet.

Egy független filmes, aki a saját forgatókönyvei alapján dolgozik, sokkal nagyobb szabadságot élvez, mint egy hollywoodi stúdióhoz tartozó kollégája. A történetet is szabadon kezeli.

Először is: nem szeretem ezt a megjelölést. Én még egyszer sem mondtam magamról, hogy független filmes vagyok. Kis költségvetésű, személyes filmeket forgatok. Engem nem is vonz a függetlenek társulata. Én egyszerűen csak filmes vagyok, aki forgatni akar. Nem azt tartom fontosnak, hogy honnan jön a pénz. Hanem hogy merre megy a film, mit akar közölni. Ami pedig a történet kezelését illeti: igen, ha jobb ötletem támad, mint ami a forgatókönyvben szerepel, akkor mindent megteszek, hogy változtathassak rajta. Én soha nem azt nézem, hogy hol, melyik stúdióban készült a film, hanem, hogy milyen munkát végeztek az alkotók. Hogy a rendező pusztán a szakmai tudását vitte bele, vagy a szívét és a lelkét is. Az elmúlt huszonöt év hollywoodi terméséről sajnos nagyon rossz a véleményem.Ha közeli kollégája filmjét találja rossznak, közli vele, hogy selejttel gazdagította a világ filmgyártását?

A forgatókönyvet szívesen véleményezem. Ott még könnyű szólni, hogy „vigyázz, rossz irányba mész!”. A barátaim örülnek is, hogy őszintén elmondom, mit gondolok, de a kész film láttán már nincs nagy értelme a hibák elemzésének. Egy tehetséges rendező magától is látja, mit rontott el. Nálam a jó film emberi történetet jelöl. Egyszerű, lélekkel teli emberi történetet.

Drága színészekkel forgat olcsó filmeket. Hogy csinálja?

Úgy, hogy nem én fizetem őket. Egy jó forgatókönyv azonban csodákra képes. A Schmidt története 32 millió dollár volt. Ennek a fele Jack Nicholson zsebébe folyt. Az tényleg nem sok. De azt sem tőlem kapta.

Ha egy író egész élete során ugyanazt a regényt írja, akkor egy filmrendező...

... igen, lehet, hogy ő is minden alkalommal ugyanazt a történetet meséli, csak mindig más megközelítésből. Nálam a férfi-nő kapcsolat és a belső magány a visszatérő téma.

Miért lesz egy történelem-spanyol szakos bölcsészből filmrendező?

Mert a történelem és az irodalom is az emberről szól. Ezért készültem eredetileg újságírónak. Érdekel az ember. De filmrendezőként is csak rá koncentrálok.

Jiří Weiss-szel, a két éve elhunyt neves cseh filmrendezővel hogyan került kapcsolatba? Egy interjújában olvastam, hogy nagyon nagy hatással volt önre. Tanította az egyetemen?

Nem tanított, és mégis rengeteget tanultam tőle. Barátok voltunk. 1985-ben ismerkedtünk meg, amikor elsőéves voltam az egyetemen. Minden héten egyszer együtt ebédeltünk, és örökké csak a filmezés volt a téma köztünk. Később aztán ritkábban találkoztunk, havonta egyszer, olyankor aztán még intenzívebb beszélgetéseket folytattunk. Nagyon sokat köszönhetek Jiří Weissnek. Segített, hogy mielőbb megtaláljam a saját utamat.

Ötödik filmje, a Nebraska szintén road movie lesz?

De még mennyire! Korábbi filmjeim forgatókönyvét Jim Taylorral írtam, a Nebraska Robert Nelson története. Fekete-fehér komédia lesz két tűzoltóról, akik megnősülnek, majd homoszexuálisnak tettetik magukat, csak hogy... na, de a poént nem árulhatom el! Ezt megelőzően lehet, hogy egy spanyol nyelvű filmet forgatok a mexikói bevándorlókról. Westernmusicalt csupasz fegyverrel. Ugye, érti, mire gondolok? Megint átsétál majd egy meztelen pasi a kamera előtt. Hadd szívják a fogukat az Ocart osztó nagypapák!