Jó lenne a múltról nálunk is igazat mondani

„Szlovákiában Mečiar 1992-ben elhíresült mondata vált valóra: Itt nem lesz lusztrációs törvény”Somogyi Tibor felvételeiA kilencvenes évek elején belehuppant a nagypolitikába. A helytelenül átvilágításinak nevezett törvény egyik rendelkezése alapján megalakult a Szövetségi Gyűlés lusztrációs különbizottsága, amelynek alelnöke lett. Hogyan?

Véletlenül s mégsem. 1990-ben a cseh Echo kéthetilap egyik riportere voltam és a volt titkosszolgálattal és a rendőrség viselt dolgaival foglalkoztam, nagyon jó kapcsolatom volt a november 17-ei eseményeket vizsgáló parlamenti különbizottsággal. Az átvilágítási törvényt 1992. január elsejei hatállyal 1991 októberében fogadták el. A törvény rendelkezései miatt, de az adattárak hiányosságai miatt is kialakult egy olyan nagypolitikába és államigazgatásba tartó réteg, amelynek titkosszolgálati múltja bizonytalan volt. A törvényben a C kategória alatt olyan személyeket értettek, akik a titkosszolgálati együttműködés jelöltjei vagy ún. bizalmiak voltak. Az ebbe a kategóriába tartozó emberek általában nem tudták, hogy titkosszolgálati dossziéjuk van, de a belügyminisztériumi átvilágítás során rájuk bukkantak. A mi feladatunk volt kivizsgálni s megítélni, hogy az illető tudatos munkatársa volt-e a pártállami titkosrendőrségnek, vagy sem.

A C kategóriás adattári dossziékat viszont a szövetségi alkotmánybíróság ítélete alapján kivették a törvényből és tovább nem vizsgálták.

ĺgy van, de ahhoz azért a mi bizottságunk is hozzájárult. Rengeteg olyan embert hallgattunk meg, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a titkosszolgálat együttmű-ködésre szemelte ki őket. Sőt, olyan esettel is találkoztunk, amikor a kiszemelt jelölt egy évig találkozott a titkosszolgálat tisztjeivel, a végén elutasította az együtt-működést és semmit nem írt alá, mégis A-kategóriás ügynökként szerepelt a listán. Pedig nagyon egyszerű volt az eset: a titkosszolgálat tisztjei a bizottság előtt bevallották, hogy prémiumukat féltve maguk írták alá az együttműködési nyilatkozatot. Azt hiszem, Jaroslav Jakl volt diákvezető, aki jelenleg Václav Klaus tanácsadója és frontembere, nem haragszik meg, ha elmondom az ő sztoriját. Jaro diákkorában lett kiszemelve s nagyon jól tudta, ki az a két úriember, akivel találkozgatott. Két munkát is kapott tőlük – valamilyen nyugati könyvek recenziójáról volt szó – s ő a munkát el is végezte. El tudom képzelni, hogyan. Amikor az együttműködési nyilatkozatot elétették, nemcsak az aláírást tagadta meg, hanem figyelmeztette a titkosszolgálati tiszteket, hogy fiatal rendőrök, ne tolják el a karrierjüket, úgyis vége a rendszernek, ott van Gorbacsov meg a peresztrojka, inkább tanuljanak, hogy a demokratikus rendőrségnek majd jó munkatársai lehessenek. Mindezt a tisztek a jelentésekben meg is írták, Jakl mégis a listán maradt és pozitív átvilágítási okiratot kapott.

Volt példa az ellenkezőjére is?

Egy. De annál érdekesebb. A hozzánk forduló egyén a C kategóriás besorolása miatt vizsgálatot kért. Az adattári anyagok alapján viszont kiderült, hogy aláírta az együttműködési nyilatkozatot, A-kategóriás ügynök volt.

A kilencvenes évek elején napvilágot látott Peter Cibulka listája a Rudé Krávo című lapban, amelyik ma már bibliográfiai érdekesség. Tartalma viszont az interneten megtalálható. Hogyan került ki egyáltalán a belügyből a lista, s volt-e értelme annak, hogy megjelent?

Nem kételkedem abban, hogy az ellenzéki Cibulka szándékai nemesek voltak. A listát viszont a bizottság egyik tagja másolta ki egy lemezre, valószínűleg bosszúvágyból, hiszen politikai fogoly volt. A lemezt szállító postás viszont megállt egy volt titkosszolgálati tisztnél, aki különösebb algoritmus nélkül belenyúlt a névsorba. A történetet Václav Bendától tudom, aki haláláig a Kommunizmus Törvénytelenségeit Vizsgáló Intézet igazgatója volt. Benda szerint a volt titkosrendőrök nagyon jól tudták, mit csinálnak. A listából ugyanis kivettek olyan neveket, amelyekről már 1990-ben világos volt, hogy a titkosszolgálat együttműködői voltak. Kivettek minden betűből legalább száz nevet, s így a lista tartalma megkérdőjelezhetővé vált. Az emberek egy része megbízott benne – pl. újságírók használták forrásnak, nagyon helytelenül – az emberek másik része viszont hamisítványnak tartja. ĺgy a nyilvánosság arról vitatkozott, hogy a Cibulka-lista hiteles-e, s nem a titkosrendőrség viselt dolgairól szólt a vita. A lemezt szállító sofőr két évvel később tisztázatlan körülmények közt autóbaleset áldozata lett Jugoszláviában. Nem tudni, van-e összefüggés a két esemény között. Azonkívül tudomásom van róla, hogy Cibulka maga is belenyúlt a listába s a mai napig változásokat eszközöl benne.

A törvény 1993-tól Csehországban és Szlovákiában más-más életet élt. Csehországban továbbra is érvényben maradt, 1996-ban további öt évre, 2001-ben pedig bizonytalan időre meghosszabbította hatályát a cseh törvényhozás. Segített-e a cseh közélet megtisztításában?

Feltehetően igen. Ne feledjük, alapjában véve nem átvilágítási törvényről van ugyanis szó. A jogszabály a köztisztségek és kinevezéssel alakuló politikai és államigazgatási tisztségek betöltését szabályozza. A törvény értelmében köztisztséget nem vállalhatott a CSKP járási pártitkáránál magasabb tisztséget betöltő személy, a Népi Milícia tagja, a negyvenes évek végén alakult akciós ötösök tagja, valamint az állambiztonság belső ellenség elleni – második – ügyosztályának tudatos munkatársa. A szövetség felosztását szabályozó törvények értelmében az átvilágítások a cseh és a szlovák belügyhöz kerültek, ami viszont feltételezte az adattárak elosztását és feltételezte a szövetségi (szakmai) adattárak közös használatát. A csehek a törvény komolyan vették, bár a gazdasági életet nem tudták megtisztítani a volt belügyesektől. Két évvel ezelőtt a német Stasi-irattárakhoz hasonlóan a cseh irattárak is kutathatók lettek, mindenki megnézheti saját dossziéját. A törvény a társadalomban elfogadott norma, éli a maga életét, és a cseh közéletben valóban nehéz tisztázatlan múltú emberekre akadni.

Miben volt más Szlovákia?

A szövetség felosztásakor Pozsonyban Jozef Tuchyňa volt a belügyminiszter, s amikor a trencséni Tiso-villa kapcsán a rendőrség behívatott, én is a titoktartási kötelezettségem feloldását kértem. A feloldó okiraton viszont Mitro SIS-igazgató aláírása szerepelt. Már akkor láttam, hogy valami nem tiszta a szlovákiai viszonyokban, hiszen a szlovák kormány is tele volt néhai besúgókkal. Szlovákiában Mečiar 1992-ben elhíresült mondata vált valóra: Itt nem lesz lusztrációs törvény. A belügyminisztérium nem végzett átvilágítást, a titkosszolgálati adattárat pedig a szlovák titkosszolgálat vette át és kezelte. Lexa idejében el tudom képzelni, hogyan. A köztisztségeket átvilágítás nélkül töltötték be a volt nomenklatúra képviselőivel. S így a törvény 1996-ig csak hatályát, majd érvényét is veszítette. A szlovák társadalom megbékélt azzal, hogy legfelsőbb politikai vezetői kommunisták és nem is akármilyen volt tisztségviselők, így hát azzal is megbékélt, hogy volt besúgók foglaltak el fontos posztokat. A szlovák társadalom kihagyta a lehetőséget, hogy tisztázza múltját, szembenézzen saját történelmével, aminek persze vannak s lesznek következményei.

Mennyire volt ebben szerepe Mečiarnak, aki állítólag ugyancsak besúgó volt?

Mečiar aktája C-kategóriás, azt csak Cibulka állítja, hogy a „Doktor” fedőnevű Vladimír Mečiar A-kategóriás ügynök volt. Nem volt. A trencséni Tiso villából ugyan olyan aktákat és iktatókönyvet vitetett el, amelyben valóban ő is szerepelt, de ezt nem azért tette, hogy magát tisztázza. Tudnia kellett, hogy a prágai Z-adattárban van irata és még Sacher szövetségi belügyminiszter korából világos volt, hogy nem volt aktív aktája, tehát nem súgott be. Mečiarnak a dossziék másra kellettek – emberek zsarolására. Élt is vele. Szüksége volt a volt nomenklatúra talpnyalóira, nem dobhatta ki hát őket a közéletből egy átvilágítási törvénnyel. A folytatást az olvasó ismeri.

#„A szlovák társadalom kihagyta a lehetőséget, hogy tisztázza múltját” Nemrég viszont akár forradalminak is nevezhető törvényt hagyott jóvá a szlovák törvényhozás.

Jó hírnek tartom, hogy a baloldal és jobboldal képes volt megegyezni. A nemzet emlékezetéről szóló jogszabály ugyanis az ország történelmében először fogalmazza meg a Tiso-féle szlovák államot, a világháború éveit és kommunista rendszert mint az emberek szabadságát korlátozó, elnyomó rendszereket. Ez előrelépés. Azt is jó hírnek tartom, hogy az adattárak kutathatók lesznek és a Stasi archívumokhoz hasonlóan a saját aktáikat is megnézhetik az emberek. Van viszont néhány hátulütője is a dolognak. Ahhoz, hogy több adattár együttese kutatható legyen, rendszert kell kialakítani, az anyagot elektronikus formában, de fizikai valóságában is rendszerezni kell. Évekbe és sok pénzbe fog mindez kerülni. Az érintett generációk egy része közben – hiszen biológiai kor is van a világon – eltávozik. A novemberi rendszerváltás egyre távolibbá válik és a felnövekvő generációk számára a vizsgált korszakok, az általunk is megért rendszer és annak eltűnése, mind-mind csak történelem lesz. A történészek viszont örülhetnek: lesz mit kutatni. Rosszabb hír, hogy Rudolf Schuster nem írta alá a törvényt. Tehát újabb parlamenti vita s 76 képviselő kell, hogy egyáltalán hatályos lehessen ez a jogszabály.

Nézzük a szlovák törvényt az állampolgár szemével, félretéve politikusokat, történészeket. Hozzájárulhat-e még az idén jóváhagyott jogszabály a társadalom megtisztításához, esetleg megtisztulásához?

Katartikus élmény ebből már nem lesz, az egyszerű polgárt szempontjából a kutathatóságon kívül már nem sokat hoz ez a jogszabály. Nincsenek illúzióim, a szlovák társadalom a múlt eme részére nem kíváncsi. Fáradt.

A németek azt állítják, hogy nekik a törvény segített.

Más helyzetben. Volt egy társadalmi igény – az volt itt is, csak közben szépen lassan kimúlt – volt pénz, volt rendszer s főleg mindez működött. Bár nagyon lassan ment, s a mai napig nem teljes a német archívum, mégis hozzájuthattak az érintett generációk. Azon kívül: a félelem, hogy emberi tragédiákat okozhat a német modell, nem volt megalapozott. Az intézet igazgatójával beszéltem nemrég. Elmesélte, hogy két Stasi-tiszt a volt keleti tartományokból nyugatra költözött. Lakóhelyükről autóbusszal jártak a munkahelyükre. Amikor az egyik áldozat felismerte őket, körberagaszgatta a kisvárost plakátokkal a két úriember nevével és fényképével. Másnap a buszsofőr nem volt hajlandó felvenni őket. Szívből kívánom polgártársaimnak, hogy csak ilyen emberi tragédiákkal találkozzanak. Van egy cseh példa is, ahol egy idős házaspár vált el, mert a férj évekig jelentéseket írt a feleségéről – ezt inkább tartom emberi tragédiának, sorskérdésnek. Nem hiszem, hogy a múlt feltárása tragédiákat szülne, hiszen senki sem akar embereket akasztani. Egyszerűen csak igazat kellene mondani. S bár ez nehéz, talán egy jobb társadalomban élhetnénk, ha nem volna annyi takargatnivalónk.