Jelenetek egy hirtelen megszakadt házasságból

Életműdíjával Karlovy VarybanZuzana Mináčová felvételeiNézzük hát, mit takarnak a szavak! Liv Ullmann harmincévesen ment ki Amerikába. Akkor már túl volt a Persona európai sikerén, s Ingmar Bergman neki írta következő három filmje, a Farkasok órája, a Szégyen és a Szenvedély főszerepét. Nemzetközi karrierje a Terence Young rendezésében készült Hideg verítékkel kezdődött, amelyben Charles Bronson és James Mason partnere volt. Ezután költözött a tengerentúlra. A norvégből lett svéd színésznőből hollywoodi csillag lett (egy rövidke időre). Greta Garbo és Ingrid Bergman után az álomgyár új északi csillaga. Jan Troell-lel forgatott az Emigránsokban és Az új világban. Elfogadták és valóban szerették, hiszen egészen más típust testesített meg, mint amerikai pályatársnői. A munkakapcsolatból időközben házasság lett: Liv Ullmann Ingmar Bergmanhoz kötötte életét. „Én voltam a lelke – állítja negyven év távlatából. – A saját önarcképét jelenítette meg bennem, ahogy korábban Max von Sydowban.” Hollywood új északi csillaga azonban pár év elteltével úgy érezte: az álomgyári élet nem neki való. Nem is maradt sokáig Hollywoodban. 1973-ban már ismét Bergmannal forgat. A Suttogások és sikolyokat később olyan filmek követik, mint a Jelenetek egy házasságból, a Színről színre, a Kígyótojás, az Őszi szonáta. Együttélésük éveiben két közös filmjük született, azután, hogy elváltak: nyolc! A tények önmagukért beszélnek. Lányuk, Linn, aki édesanyja vezetéknevét viseli, 1966-ban született Oslóban. Előbb operaénekesnek, később színészi pályára készült, aztán újságíró, irodalomkritikus, majd író lett. Negyedik regénye, a Kegyelem tavaly jelent meg magyar fordításban, s nemsokára színpadi darab lesz belőle.

Liv Ullmann a fjordok erős aszszonya, kézfogása azonban egy lágy öleléssel is felér. Másodszori találkozásunk során Karlovy Varyban újra megerősít abban, amit már korábban is éreztem: a nézésével, a kisugárzásával is pillanatok alatt magához láncolja az embert.

Számomra ön is olyan, mint a legjelesebb magyar színésznő…

… Törőcsik Mari?

Örülök, hogy ismeri. Van egy közös vonásuk. Ő is akarata ellenére lett világhírű. Úgy gondolom, az ön esete is hasonló. Úgy lett a világ egyik nagy színésze, hogy sosem akart sztár lenni. Voltaképpen még küzdött is ellene.

Ez biztos azért van, mert nem szeretek huszonnégy órán át reflektorfényben lenni. Alapjában véve én elég visszahúzódó ember vagyok. Nincs szükségem a tömegre, amely esetleg engem éltet. Elvégzem a dolgom, és kész, vége, megyek haza. Én fiatalon sem voltam az a típus, aki ünnepeltette magát. Nekem nem kell a pompa, a csillogás, elég, ha látom az arcokon, hogy a játékommal adtam valamit.

Mivel a legtöbbször Bergmannal dolgozott, máris megkérdezem: elmondható, mi az, amire csak ő taníthatta meg?

Nincs olyan, hogy „csak ő”. Pályája során sok mindenkitől tanul az ember, még azt is megkockáztatom, hogy több alkotótól is megtanulhatja ugyanazt – csak máshogy, más úton. Itt az egyéniség a fontos. A sajátos módszer. Bergman pontosságra, fegyelemre, profizmusra tanított. Arra, hogy mindig a legtöbbet hozzam ki magamból. Előfordult, hogy azt hittem, „ez minden, többet már tényleg nem tudok adni…”, amikor egyetlen megjegyzésével, egy jól irányított kérdésével újabb kaput nyitott ki előttem, és továbbmehettem az önismeretben. De azt a kérdést csak ő tudta úgy megformálni. Mindig, minden észrevétele tízes találat volt a lelkemben. Ehhez értett ő olyan nagyon. A zsigerekig hatolni, és úgy kihozni belőlem a maximumot.

Bár színészi pályáját Oslóban kezdte, gyerekkorát egy hűvös norvégiai kikötővárosban, Trondheimben töltötte.

Trondheimbe hétéves koromban költözött a családunk. Előtte Japánban éltünk, ahol repülőmérnök édesapám szaktanácsadóként dolgozott. Oda vezényelték őt a második világháború előtt, s onnan mentünk aztán Kanadába, ahol az angol és a norvég katonák kiképzőtábora működött. Én Tokióban születtem.

Trondheimben bizonyára nem is volt színház.

De igen! Tíz évet töltöttünk a városban, teherhajón utaztuk át az Atlanti-óceánt. Édesapám korán meghalt, édesanyámmal és két nővéremmel éltünk Trondheimben, és ott volt a nagymamám is, aki nyáron hangversenyekre vitt, és megtanított arra, hogyan kell hallgatni a csendet, mert a csend többet elmondhat ezer szónál is. Ezt tőle tudom, és valóban így van. Egyébként már Trondheimben is színésznő akartam lenni. Folyton azon járt az eszem, hogy milyen indokkal tudnék elmenni az iskolából, hogy aztán egész délelőtt a színházban lehessek. Tizenhét éves koromban ez már odáig fajult, hogy anyám szegény alig bírt visszatartani. „El akarok menni, el akarok menni – hajtogattam –, színésznő leszek, nem érdekel semmi más.” S egy nap anyám bement az igazgatóhoz, hogy megkérdezze tőle, mit tanácsol, mit tegyen, mert úgy érzi, nem sokáig tud már parancsolni. „Könyörgöm, segítsen! – mondta az igazgatónak. – Színházban akar játszani.” „És ön mit szeretne, asszonyom? – kérdezte az igazgató. – Azt, hogy a lánya okos legyen vagy boldog?” Mit válaszolhatott volna az én jóságos anyám? „Azt, hogy boldogan legyen okos.” Hát így történt. Boldogan lettem okos.

És mi lett az iskolával?

Otthagytam. Édesanyám engedélyével. Színházi iskola azonban nem volt Trondheimben, elküldött hát Angliába. Egy bentlakásos iskolába kerültem, ahol minden idegesítő volt. Egyenruhában kellett járni. Két hétig bírtam, aztán felhívtam anyámat, hogy tudja, nem szeretem ezt a helyet, ő pedig huszonnégy óra leforgása alatt mindent elintézett. Telefonon. Norvégiából. Másnap már utaztam Londonba, ahol Irene Brendt, a neves angol színésznő és pedagógus növendéke lettem. Amikor aztán visszamentem Norvégiába, elkezdtem színházban játszani.

Bergmannal mikor találkozott?

Több mint negyven éve. Az utcán ismerkedtünk meg. Bibi Anderssonnal jöttek velem szemben, és megálltunk beszélgetni. Bibit jól ismertem, barátnők voltunk. 1962 nyarán együtt forgattunk Észak-Norvégiában. Egy svéd filmben játszottunk, Rövid a nyár volt a címe. És évekkel később összefutunk Stockholmban… Bergman csak néz, erősen figyel, egyszer csak azt mondja: „Lenne egy kisebb szerepe a következő filmemben. Elfogadja?” „Tényleg?” – csodálkoztam. És pár hét múlva meg is kaptam a forgatókönyvet. Valóban kis szerep volt, végül mégsem azt játszottam el, hanem a Persona néma nőjét, akinek csak három rövidke mondata van a filmben.

De nem akkor állt először kamera előtt?

Hét filmben játszottam Bergman előtt, de azt kell, hogy mondjam, egyik sem volt igazán jelentős. A filmezés technikáját, a kamera előtti alkotó munkát Bergman segítségével sajátítottam el.

Egyszer azt nyilatkozta: „Bergmanról azt hittem, hogy az apám, aztán rá kellett jönnöm: nála rosszabb apát nem választhattam volna.”

Igen, démoni apa volt. Démoni! Maradjunk ennyiben.

De amikor Stockholmban találkoztak, ő még Bibi Andersson férje volt.

Bibivel akkor is jó barátnők voltunk, amikor már én éltem Bergmannal. A mi kapcsolatunkat ez sem tudta megrontani.

Van olyan Bergman-film, amelyet ha csak egy icipicit is, de jobban szeret, mint a többit?

A Jelenetek egy házasságból. A figura miatt, akit abban játszottam. A többi nő mind ideges alkat volt. Élvezettel formálgattam őket, de egyikük sem vált a lelkem részévé.

A Fanny és Alexanderből miért maradt ki?

Csúszott a forgatás, én meg közben leszerződtem egy másik filmhez, A tenger asszonyához. Imádom Ibsen nőalakjait, hogyan hagyhattam volna ki egy ilyen lehetőséget? Már javában forgattunk, amikor hirtelen zöld utat kapott a Fanny és Alexander. Nem mehettem. Egy időben két filmben nem lehet részt venni. Bergman átírta a szerepet egy fiatalabb színésznőnek, rám meg annyira megharagudott, hogy egy évig nem is beszéltünk. Azt mondta: elárultam őt. Akkor nem értettem egyet vele, ma már tudom, hogy igaza volt. Várnom kellett volna, és nem pedig igent mondani valaki másnak.

Bergmantól nemcsak szerepeket – forgatókönyveket is kapott, amelyekből ön rendezett filmet.

Két írását vittem mozivászonra, a harmadikat visszavette. Az volt a gondja, hogy túl sokat változtattam rajta. Amikor az első forgatókönyvet átadta, azt mondta: „Ezt a történetet csak te forgathatod le!” Pár dolgot azonban bele kellett írnom, és ezt tettem a másik forgatókönyvvel is. Bergman, mint minden nagy alkotó, természetesen nem örült ennek. A harmadik története anynyira személyes volt, hogy voltaképpen csak elolvasni adta oda, és sokéves kihagyás után úgy döntött, azt majd ő rendezi meg. Újra felébredt benne a belső vágy, hogy a Fanny és Alexander után legyen még egy filmje. A Saraband egy zseniális rendező utolsó munkája, tele örömmel. Egy nyolcvanöt éves embertől senki sem vár ilyen lendületes filmet, amely tele van élettel. Szenzációs sikere van még ma is, ha vetítik. Nagyon szeretem.

Nem volt furcsa, hogy épp ebben, Bergman utolsó filmjében mutatkozik mezítelenül?

Nekem igen, Bergmannak nem. Bár meg kell, hogy mondjam: ruha nélkül sokkal szebb vagyok, mint ruhában. Biztosan azért, mert fehér a bőröm, én ugyanis soha, de soha nem napoztam.

Tehát nem kellett könyörögnie Bergmannak, hogy az utolsó ruhadarabtól is megváljon.

De igen, könyörögnie kellett. „Ha eddig megúsztam a vetkőzős jeleneteket, túl az ötvenen már nem fogom elkezdeni” – mondtam. És vitáztunk, kiabáltunk. Bergman az asztalra csapta a forgatókönyvet, szikrázott a szeme, fenyegetőzött. Azt állította, hogy megígértem neki: a csupasz testemet adom a szerephez. Nagyon felzaklatott. El is köszöntem tőle, kirohantam a szobából. Ő meg dühében utánam dobott egy üveget. Szerencsére nem talált el, de mire észbe kaptam, már a karjai közt voltam. Valósággal rám vetette magát, elkapta a kezem, úgy szorított, hogy majdnem eltörte az ujjaimat, és szinte vonszolt maga után. A stáb tagjai csak néztek, nem akartak hinni a szemüknek.

Mint most én, a fülemnek. Hogy tudtak ezek után megbékélni?

Nem volt nehéz. Abban a pillanatban, ahogy magunkra maradtunk, elkezdtünk nevetni, és nem bírtuk abbahagyni. Igen, Ingmarral a poklot és a mennyországot is bejártuk.

Ingmarral? Eddig Bergmant mondott. Gondolom, nem véletlenül.

Mert amióta elváltak az útjaink, a vezetéknevén emlegetem. Amíg együtt éltünk, természetesen Ingmarnak szólítottam.

Ő már nem forgat, ön viszont többször is rendezett már.

Kemény, kimerítő munka a forgatás. Ha rendezek, egy film két év az életemből. A neheze azonban utána jön: a producerekkel folytatott harc rengeteg energiát felemészt. Amíg fiatal az ember, sokkal jobban viseli mindezt, később viszont nagyon nehezen bírja ezt a harcot. Bergman majdnem hetvenéves volt, amikor viszszavonult. Azt mondta: „Többre már nem vagyok képes.” Aztán nyolcvanöt évesen megmutatta, hogy igen, még mindig van mit nyújtania. Amikor az utolsó forgatási napon azt mondta: „Isten veletek!”, a filmstúdiótól is elbúcsúzott. Végleg. A záró bankettre el sem jött, ő már akkor Farö szigetén pihent. Én a sarokban sírtam, amikor ő ott állt az ajtóban, és elköszönt tőlünk, tudtam, ezzel nemcsak a saját életében zárt le egy szakaszt, hanem az enyémben is. A Saraband kivételes film a Bergmannal készült munkáim sorában. Az összes többiben nálam fiatalabb, vagy velem egykorú nőket játszottam, itt azonban egy nálam idősebb asszonyt kellett megformálnom.

Hollywoodban ma már vendégként sem nagyon mutatkozik, ha nem Oslóban él, akkor New Yorkban.

Annyi remek európai film után egyszer csak beszippantott az amerikai nagyipar. Igen, hagytam, hogy elcsábítsanak. Sajnos minden ajánlatot elfogadtam. Még azokat is, amelyeket nem kellett volna. Szerencsére játszottam jó kinti filmekben is. Még Oscarra is jelöltek. Vicces ez a történet. Az én esetemben tulajdonképpen megvalósult a nagy álom: híres színésznő lettem, Európából a nagy Amerikába költöztem, házam és medencém volt Hollywoodban, ott volt mellettem a lányom, az édesanyám, a barátaim is gyakran eljöttek Norvégiából, remekül éreztem magam. De egy idő után azt mondtam: „Elég!” Visszaköltöztem Európába, hogy ismét Bergmannal dolgozhassak. Aztán New York hívott, különböző musicalekben léptem színpadra a Broadwayn, pedig sem énekelni, sem táncolni nem tudok, szerettek, sikerem volt, építettek rám, és látja, ezt is ott tudtam hagyni. Ismét visszaköltöztem Oslóba.

Dolgozott már magyar alkotóval is: Zsigmond Vilmossal, az Oscar-díjas operatőrrel. Ő rendezte A tékozló apában.

Vilmos óriási filmes. Sven Nykvist volt ilyen. Emlékszem, Los Angelesben, egy szállodában adta át a forgatókönyvet, és rögtön, ahogy olvasni kezdtem, nagyon megijedtem. Azt írta a nőről, akit játszanom kellett, hogy csodaszép. Tévedés, gondoltam, akkor ezt másnak kell megformálnia. Fel is hívtam őt rögtön, de nem volt otthon, így csak az üzenetrögzítőjével beszélhettem. „Nem vagyok csodaszép, láthatta. De ha mégis úgy gondolja, szívesen eljátszom a szerepet.” Később bevallotta: ő ezen jót szórakozott.

Linn, a lánya sikeres írónő. Esszéket is ír, nemcsak regényeket.

Ki kell, hogy mondjam: jobban ír, mint az apja, Bergman.

Akkor forgatókönyvet is írhatna önnek.

Beszéltünk már erről, de nem működne a dolog. Rengeteget vitáznánk. Ő is ugyanolyan makacs, mint amilyen én vagyok.