Húsz éve már, hogy a csehek is a sajátjuknak érzik

Bán János és Jiří MenzelBán János és Jiří Menzel Jiří Menzel rendezésének köszönhetően Bán János immár „nemzeti hős” Otyík hazájában, hiszen a félnótás kocsikísérő szerepében minden idők egyik legnépszerűbb cseh filmkomédiájának szeretett figurája. Karlovy Varyban nem az idén járt először. Tizenkét éves korában egy kézilabda-torna révén jutott el ide, de mint mondja: nem emlékszik semmire. „Annyi helyen jártam már a világba…!”

Bár Az én kis falumban nyújtott alakítását több helyen is díjazták a világban, ekkora szeretet, mint itt, a „másik hazájában”, gondolom, sehol sem fogadja.

Csehországba mindig szívesen jövök, az emberek szeretete mindig feltölt, nagyon kellemes érzés. Másodsorban: rengeteg barátom van itt. Színészkollégák, akikkel együtt dolgoztam, vagy az elmúlt évek során közelebbi kapcsolatba kerültünk. De mondhatnám azt is: sok olyan ismerősöm van itt, akikkel mindig boldogan találkozom, és hiába múlnak az évek, a kapcsolódás valahogy nem változik. A Karlovy Vary-i fesztiválnak pedig nagyon jó hangulata van. Egy ilyen helyen kellemes érzete támad az embernek.

Látva a csehek rajongását, elapadhatatlan szeretetét, bárhol jár is a világban, nyugodtan állíthatja: két hazája van.

Megmondom őszintén, bár otthon erre időnként felkapják a fejüket az újságírók, Csehországban engem sokkal többen ismernek, mint Magyarországon. Ha ezt egy interjúban emlegetem, az illető riporter meg is lepődik, hiszen én otthon eléggé rejtőzködő vagyok. Főleg ezt a mostani, bulvárlapokat megtöltő nyilvánosságot nem szeretem. Én azt a bizonyos karriervonalat egészen máshogy képzelem el. Túl azon, hogy tetszik, nem tetszik, nekem is tudomásul kell vennem, hogy ez a látványos rész is hozzátartozik a színész életéhez. Ezzel együtt vagy ettől függetlenül én mégis inkább az érdemi munkára próbálom helyezni a hangsúlyt, számomra ez a fontosabb, nem pedig az ismertség foka. Én nem hajszolom a népszerűséget, nem akarok minden áron jelen lenni. Ha kell, nagyon szívesen, hiszen része a hivatásomnak, de úgy igazából mégsem szorgalmazom.

Otyík révén már a cseh állampolgárságot is megszerezhetné.

Tavaly volt húsz éve, hogy forgattuk a filmet, azóta valóban imádnak a csehek. Nem tudok mást mondani, Karlovy Varyban is folyamatosan autogramot osztottam és kamera előtt álltam, interjúkat adtam. Nyilván egy fesztivál centrális helyzet, de a cseh turisták még Pesten is megszólítanak, aminek én szívből örülök. Ez olyan szinten mutatja az emberek szeretetét, hogy az újra és újra feltölt. Ehhez persze azt is hozzá kell tennem, hogy nem ez az egyetlen filmszerepem. Hivatásomból eredően az a feladatom, hogy különböző alakokat formáljak meg. Az én kis falum Otyíkja egyfajta skatulya is, de hál’ istennek ebben az esetben nem a skatulyát érzékelem, hanem azt a fajta azonosulást, amelyet a Jiří Menzel úr által megálmodott és az általam életre keltett Otyík hordoz. A szeretetet, a humánumot és azt az azonosulást, ami a cseh és a magyar kultúrát összeköti. Mi ugyanis nagyon sok szállal kötődünk egymáshoz, és nemcsak történelmileg, másféleképpen is. Erre én rendkívül büszke vagyok. Köszönöm a sorsnak, az életemnek és Menzel úrnak, hogy ezt a remek szerepet én kaptam. Amikor a filmet készítettük, senki nem sejtette, hogy ez kultuszfilmmé válik. Hangsúlyozom is gyakran, hogy ha már soha többé nem forgatnék, akkor is azt mondanám: megérte. Filmes munkásságomban Az én kis falum mindenképpen az első helyet foglalja el. A színházat természetesen külön kezelem, hiszen két különböző műfajról van szó.

Az érsek látogatása című Bodor Ádám-regényből készült Dolinát, Kamondi Zoltán új filmjét furcsa mód ön is Karlovy Varyban látta először.

Igen, korábban nem volt lehetőségem megnézni.

Ebben sem egy szokványos figurát alakít.

Meglehetősen negatív a figura. Egy olyan hatalmi struktúrát képviselő embertípus, aki ha bármilyen rendszer jön is, mindig vezető pozícióban marad. Neki teljesen mindegy, hogy az homlokegyenest más rezsim, mint a korábbi, s hogy elveket kell megtagadni, őt mindig a hatalom motiválja. Lendület van benne. Előző életében katonatiszt volt, most pedig hirtelen pap lett belőle. Ez egy fikciós film a hatalomról, és ezért is volt olyan borzasztóan izgalmas. Van egy ember, aki nézi, hogyan dolgoznak a „hangyák”, és vigyáz arra, hogy ők csak tegyék a dolgukat, ő a csúcsról irányítja őket. A vezető beosztás azonban mindig buktatókkal jár, hiszen mindig jön, készenlétben áll a következő ember, egy nála erősebb, aki ugyancsak vezető pozícióra vágyik, a hatalmi piramis pedig, valami drámai vétség miatt, összeomlik. A film érvényességét majd az idő dönti el, ha nem is a pillanatnyi sikerorientáció. Az igazán jó filmről nem az adott pillanatban derül ki, hogy értékes alkotás, hanem hosszú távon. Az idő megrágja, aztán vagy kiköpi, vagy lenyeli.

Jiří Menzellel mikor találkozott legutóbb?

Az utóbbi időben, amióta többet dolgozik Budapesten, elég gyakran találkoztunk. Párszor meg is leptük egymást. Vagy én kerestem fel őt, vagy ő jelent meg nálam teljesen váratlanul. Egyszer például, egy esti sétája során egyedül jött be hozzám a Katona József Színházba. Előadás végén ott várt a társalgóban. Időnként én is megjelentem a próbáján, és a bemutatóin is ott voltam. Karlovy Varyban azonban épp váltottuk egymást. Ő akkor érkezett, amikor én már hazafelé tartottam. Egészen pontosan Békéscsaba felé, ahol a Stílusgyakorlatokat játszottuk.

Ez is egy legendás előadás. A magyar színháztörténet egyik legnagyobb szériája, amelyet Gáspár Sándorral és Dörner Györggyel állítottak fel.

A 600. előadásnál tartunk.

Miközben mind a hárman máshol tartanak, mondhatnám más irányba haladnak az életben.

Ezzel nagyon sokan nem is tudnak mit kezdeni… a mi három, különböző politikai szemléletünkkel. Ami viszont nagyon érdekes: ez a fajta nézetkülönbség semmiféle gondot, feszültséget nem okoz. Egyszerűen nem tudott felülkerekedni a barátságunkon. Vitáink ugyan vannak olykor-olykor, de mostanában már annyira torzult a politikai helyzet Magyarországon, hogy jelen pillanatban egyre inkább kezdem azt hinni, hogy mind a hárman egy parton vagyunk. Most már nincs az a fajta nézetkülönbség hármunk között, mint hat-hét vagy nyolc évvel ezelőtt. Nem a pártválasztásban, hanem a filozófiai gondolkodásban vagyunk egy véleményen, de tökéletesen. Szemléletben ma már egyikünk sem ragaszkodik semmiféle párthoz, hiszen azok olyan szinten lejáratták magukat, sőt korrumpálódtak, hogy erről nincs is mit beszélnünk.

Mi lett végül is a közös nevező hármuk viszonyában?

Ami eddig is volt: a színház és az együttjátszás. Mi nagyon sokat példálózunk azzal, hogy semmiféle politikai áramlat nem tud elválasztani bennünket egymástól. Ezen aztán nagyon sokan csodálkoznak.

Visszatérve a Dolinára: ez a film most milyen súllyal van jelen az életében?

Nem szeretek rangsorolni. Azt tudom, hogy életem egyik legnehezebb munkája volt. Öt-hat perces beállításokat vettünk fel nagy statisztériával, és a mozgások miatt, hogy minden stimmeljen képileg, rengeteget próbáltunk. Azt akartuk, hogy a „hangyalét” pszichológiája úgy maradjon meg a nézőben, hogy az látszólag észrevehetetlen. Voltak napok, amikor 12-14 órákat forgattunk. Reggel 8-tól este 8-ig, ez volt a minimum, de ha olyanok voltak a fények, akkor 10-ig, 11-ig. Nem volt megállás. Különböző nehézségek folytán nagyon sokat kellett improvizálnunk. Volt olyan hat nap, hogy utána nagyon nagy szükségünk volt az egynapos pihenőre. Ilyet még nem éltem meg forgatás során, pedig végigdolgoztam én már 30-35 napot is szemrebbenés nélkül, akár más nyelven játszva is. A Dolina nagyon erősen bemarta magát az emlékezetembe.

Pedig erős, szilaj emberrel ülök szemben.

Igen, engem mindig is a munka éltetett, abból kapom a legtöbb erőt.

Miközben nyugdíjas színésze lett a Katona József Színház társulatának. Miért szánta el magát erre a lépésre?

Magyarországon van egy olyan lehetőség, hogy a pályán eltöltött huszonöt év után szakmai nyugdíjba vonulhat az ember. Etikai okokból egy ideig úgy éreztem, még nem vagyok nyugdíjas. Aztán elkezdtem izgulni, hogy megszüntetik ezt a rendeletet, ezért léptem. De meg kell, hogy mondjam: én csak papíron vagyok nyugdíjas. Egyébként abszolút aktív vagyok, azzal a különbséggel, hogy havonta megkapom a nyugdíjat. Tehát anyagi megfontolásból döntöttem így.

Igazgatója, Zsámbéki Gábor hogyan reagált a döntésére?

Miután a törvény erre lehetőséget adott, ő csak csóválta a fejét, és azt mondta: „Te tudod!” Gyakorlatilag ezzel el is volt intézve a dolog.

Más közérzettel jár be azóta a színházba?

Egyáltalán nem. Miután az életem 90 százalékát ott töltöm az anyaszínházamban, ennek nincs semmi jelentősége.

Ha most egy neves külföldi filmrendező látni szeretné a Katonában, melyik előadásra hívná meg?

Egyedül a Portugálra hívhatnám, bár az sem rólam szól.

Miközben erős tartópillére a társulatnak.

Több vezetői figyelem kellene, ez kétségtelen. Korosztálybeli kollégáim is ugyanezt érzik. Nekem az a szerencsém, hogy más helyeken is dolgozhatok, s ezek mind olyan lehetőségek, amelyekben az általam képviselt színházi szemlélet jobban teret tud nyerni. A szakmai vágyaimat tehát ki tudom élni.

„Először engem löktek az utcára, fél év múlva az asszonyt is, pedig úgy tudom, van valami rendelet, törvény, hogy őt nem lehetett volna.” Ugye, ismerős szöveg?

Hát hogy a fenébe ne?! Tar Sándor: Túlélési gyakorlatok. A Katona József Színház repertoárján volt. Zsámbéki Gábor találta az anyagot, de én csináltam meg, én rendeztem, én világítottam, én dramatizáltam. Három évig élt az előadás. Ahol eljátszottam, ott szem nem maradt szárazon.

És miért nem játszhatja már?

Mert lekerült a repertoárról, Zsámbéki Gábor pedig nem járul hozzá, hogy más színházban menjen. Ezt ő a Katona saját produkciójának tekinti, és egyszerűen nem adja. Miközben tőle kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy azt csinálok vele, amit akarok. Nem haknizni szándékoztam vele, hanem egy másik helyre vinni, egy másik közönségnek játszani, de nem engedi.

Magánéletéről kérdezhetem?

Azok után, hogy a bulvársajtó összevissza írt rólam mindent?

Épp azért! Hogy helyre tegye az álhíreket.

Jó, akkor elmondom, hogy nem alszom a híd alatt, nem mentem tönkre, csak mint minden ember életében, az enyémben is volt pár nehéz időszak. De akkor sem voltam hajléktalan, csak éppen beköltöztem a színészházba, ahol életem egyik legboldogabb egy évét töltöttem. Csak mindent nulláról kellett kezdenem, amit egyszer-kétszer átéltem már, dr akkor még szerencsére nem volt bulvársajtó.

Ha jól tudom, négy gyerek apja.

Igen. A legidősebb fiam 24 éves, villamosmérnöki karon tanuló egyetemista, a középső 17 éves gimnazista, a kicsi 5 éves, a kislányom pedig 4.

Röviden és tömören: van mibe aprítania.

Hogy mondjam? Nagyon nagy felelősség van rajtam. Anyagi, szellemi, mindenféle szempontból. Főleg a kicsik felé, mert a két nagyfiam már eléggé önálló. De már kilábaltam a bajból. Bölcsebb lettem és tapasztaltabb, a munkakedvem pedig az égadta világon semmit nem változott. Kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb vagyok. Bizonyítani már nem akarok, megfelelni is csak a saját etikámnak szeretnék.

Mivel tölti a nyár hátralevő részét, az évadkezdés előtti utolsó heteket?

Háromszáz négyszögöl szőlőmben mindig van munka, de kifizetődő, mert a borom nagyon finom. Tehát ott a szőlő, amellett pedig szeretek horgászni és nagyokat beszélgetni, jókat nevetni. Ősszel pedig létrejön egy új előadás, egy kétszemélyes darab, a Black bird, de nem a saját színházamban. Egy ötvenéves férfi és egy huszonéves lány kapcsolata. Remek anyag. Élvezettel tanulom a szöveget.