Hosszú tavasz, lehangoló ősz

Milyen közhangulatban találta 1968 tavasza a (cseh)szlovákiai magyarságot?A hatvanas évek második felében az egész csehszlovák társadalom, így az itt élő magyarság is egy oldottabb közéleti légkörben élt. Magyar vonatkozásban külön említést érdemel, hogy a hivatalosan kulturális szövetségként működő Csemadok bizonyos fokig érdekvédelmi szerepet próbált vállalni. Például Csehszlovákia Kommunista Pártja prágai, illetve pozsonyi szlovák vezetésének címezve a nemzetiségi politika megreformálását célzó javaslatot is tett. Igaz, ez nem saját kezdeményezésből, hanem a pártvezetés utasítására történt. Viszont maga a tény arról tanúskodik, hogy a felső szintű pártkörök ekkor már komolyan foglalkoztak egyrészt a cseh és szlovák viszony, másrészt a teljes körű nemzetiségi politika új alapokra helyezésének gondolatával; 1968 tavaszáig azonban gyakorlati lépések ebben nem történtek. A CSKP központi bizottsága ’68 januárjának első napjaiban tartott és Dubčeket első titkárrá választó, illetve a megújhodási folyamatot meghirdető ülésének határozata új nemzetiségi politikát is ígért. Jelesül nemcsak a szövetségi államforma kialakítását, hanem a nemzeti kisebbség helyzetének s jogállásának javítását is. Mennyire volt őszinte ez a szándék?Azt szokták mondani, hogy szlovák szempontból a reformfolyamat elsődleges követelménye nem is a demokratizálódás megvalósulása, hanem a csehszlovák föderáció megteremtése volt. Emellett azonban sem a prágai, sem a pozsonyi központi pártvezetés nem zárkózott el a kisebbségi politika újragondolása elől. Fel is kérték mind a magyar, mind az ukrán kulturális szövetséget, hogy ezzel kapcsolatban terjesszék elő saját elképzeléseiket. A Csemadok ennek nyomán foglalta írásba 1968. március 12-én a reformfolyamatot támogató és ennek keretében a nemzetiségi kérdés megoldását célzó állásfoglalását, amelyet 15-én azután az Új Szó is közölt. Ez a hamarosan nagy vihart kavaró dokumentum – egyebek mellett – Prágában és Pozsonyban nemzetiségi képviseleti szervek létrehozását szorgalmazta, sürgette a hazai magyar iskolaügy és a kultúra önigazgatását, az 1960-ban összevont járások etnikai alapú kiigazítását, a magyar társadalmi és tudományos intézményhálózat kibővítését, az alapiskolától az egyetemig teljes iskolahálózat kiépítését, tehát széles skálát ölelt fel. Mai szemmel nézve voltak benne túlzó elképzelések?Nincs okunk rá, hogy az akkor felvetett igények bármelyikét eltúlzottnak tekintsük. Sőt, voltak/vannak közöttük olyan javaslatok, amelyek a mai napig sem valósultak meg. A Csemadok egyes járási vagy helyi szervei viszont jóval radikálisabb javaslatokat is tettek annál, mint amit a szövetség központi állásfoglalása tartalmazott. Így például a Csemadok galántai járási bizottságának nézete szerint hatvannyolc tavaszán eljött az ideje a kassai kormányprogram nemzetiségeket érintő revíziójára; a reszlovakizáció, a csehországi deportálás és a lakosságcsere átértékelésére, a meghurcoltak rehabilitálására és kárpótlására, valamint a szóban forgó akciók szervezőinek felelősségre vonására. Ezt a posztulátumot a szlovák fél erősen sérelmezte, és a galántaiak állásfoglalásának ez a pontja mind a Matica slovenská részéről, mind Szlovákia Kommunista Pártjának sorain belül is éles támadásoknak volt kitéve. Ezekre a határozott követelésekre utalhatott Lőrincz Gyula abban a hatalmas port kavaró interjúban, amelyet akkoriban a Pravdának adott?Személyére korábban is, később is jellemző volt, hogy a megfelelés szándékával próbált lavírozni a kisebbségi közeg kívánalmai, illetőleg – a pártvezetés haragját elkerülendő – a meredekebb témák között. Ezt, illetve hogy az egyéni érdekeit hajlamos fölébe helyezni a csehszlovákiai magyar közösség érdekeinek, a pozsonyi magyar konzulok is leírták a budapesti külügyminisztériumnak küldött jelentéseikben. Ennek fényében talán az is jobban érthető, miért keltett a Csemadok berkeiben jelentős felháborodást a központi szlovák pártlapban ’68 májusának vége felé megjelent beszélgetés, ahol a márciusi javaslatok közül többet „túldimenzionáltnak” minősít, megkérdőjelezi a járások átszervezésének szükségességét, de azt is kijelenti, hogy a kétnyelvűség betartása is csupán a szlovákul nem beszélő idősebb nemzedék kedvéért fontos. Ha voltak, miben mutatkoztak nézeteltérések a hazai magyar reformpárti csoportosulások között?Nem mondanám, hogy alapvető kontrasztok álltak volna fenn közöttük. De ha már a Csemadokról beszélünk, ott a régi vezetők és a szervezeten belüli reformerők egyfajta szembenállása volt tetten érhető. Például a Kassáról a pozsonyi Csemadok-központba juttatott, Őszinte szóval című nyílt levél kapcsán. E levél kezdeményezői már március végén keményen bírálták a szövetség vezetését, hogy az nem áll ki a magyar kisebbség érdekei mellett. Személyesen Lőrincz Gyulának pedig azt a többször hangoztatott véleményét kifogásolták, hogy a szövetség országos elnöke szerint nem a Csemadokot, hanem a kommunista pártot tekintette a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezetének. Tény, Lőrincz valóban nem nézte jó szemmel, hogy a Csemadok valamiféle érdekvédelmi szervezetté váljon. Tehát ellentmondást a Csemadok ortodox vezetősége, illetve a szövetség központján kívüli reformerek között lehetett felfedezni. Különböző kisebb nézetkülönbségekkel ugyan, de a (cseh)szlovákiai magyarság társadalmi megújhodásának zászlóvivője mégiscsak a Csemadok volt. Mennyiben élvezte az akkoriban meglévő szlovákiai magyar intézmények, szellemi műhelyek támogatását?Képletesen szólva: kart karba öltve haladtak egymás mellett, hiszen a személyi összefonódások is erősek voltak. Az írók, az újságírók, a művészek közül sokan tagjai voltak a Csemadok különböző szintű vezetőségének; a nőszövetség magyar tagjai és a klubmozgalomban tevékenykedő fiatalok is a Csemadok március 12-i állásfoglalásához hasonló kívánalmakat fogalmaztak meg. Így a hazai magyarság 1968-ban terítékre került követelményei nem egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve születtek meg. A prágai vagy a pozsonyi központi pártvezetésben, esetleg a kormányzati körökben akadtak olyan mérvadó véleményalkotók, akik készek voltak foglalkozni az 1945–1948 közötti évek jogfosztottságának kérdéskörével?A közvélemény keveset tudott arról, hogy pártszinten ezzel az üggyel kik és mennyit foglalkoztak. De annyi bizonyos, hogy amikor a Prága melletti Kolodějben a föderációs és a nemzetiségi alkotmánytörvény tárgyalásai zajlottak, akkor nem arról volt vita, kárpótolni kell-e a magyarságukért meghurcoltakat, a vagyonukat is elvesztetteket. Ott és akkor a kárpótlás mértékéről volt szó. Ezek a tárgyalások azonban 1968 júliusára megrekedtek, a szovjet megszállást követően pedig ez a kérdés teljesen tárgytalanná vált. Sem a kárpótlás, sem az 1945–1948-as időszak jogfosztottságának újraértékelése már föl sem merülhetett. A prágai tavasz politikai-társadalmi „iránytűje” először a CSKP, majd Szlovákiában az SZLKP akcióprogramja volt. A kisebbségi kérdések dolgában mutatkoztak különbözőségek Prága és Pozsony között?Igen, ebben a tekintetben akár szembe is mentek egymással. Ugyanis a csehek – akik 1945 után megszabadultak a saját németjeiktől – hatvannyolcban már jóval liberálisabban tudtak viszonyulni a nemzetiségi kérdéshez, mint a szlovák vezetés. Csupán egyetlen szemléltető példa a sok közül: a CSKP akcióprogramjában megjelent a nemzetiségi statútum gondolata, illetve a nemzetiségi önigazgatás elvét is belefoglalták – viszont az SZLKP akcióprogramjában mindez már nem szerepelt. Igaz, az eredeti reformtörekvésekre hivatkozva létrehozott felemás kisebbségi tanácsadói szervek és bizottságok az augusztusi katonai megszállást követően ideig-óráig még működnek ugyan, de a husáki normalizáció éveiben nagyon hamar egészen formálissá váltak. Ráadásul hatvannyolc nyarától-őszétől felülkerekedik az az elv, hogy a nemzetiségi kérdést a föderációvá alakított ország két tagköztársasága a saját hatáskörében rendezze. A prágai tavasz magyarságot érintő mozzanatai közül érdemtelenül kevés szó esik manapság az 1968 áprilisában alakult Magyar Ifjúság Központi Tanácsáról, annak önálló ifjúsági szervezetet sürgető programjáról. Az itt tömörülő fiatalok jóval radikálisabbak voltak az idősebb korú reformpártiaknál?A csehszlovákiai magyar klubmozgalom még a hatvanas évek derekán indult, és több aktív vezetője 1968-ban arra az elhatározásra jutott, hogy önálló magyar ifjúsági szövetség szülessen. Decemberben Pozsonyban ki is kiáltják a MISZ-t, de azt a szlovák belügyminisztérium 1969-ben nem hagyja jóvá. Emellett az ifjúsági klubvezetők a Csemadok vezetőségében is meghatározó szerephez jutnak. Mai szóhasználattal élve azt lehetne mondani, hogy ott tulajdonképpen valami belső ellenzéket is képeztek, de így is támaszai voltak a Dobos László irányította reformkommunista vezetésnek. Amikor a megszállást követően a hazai események meghatározó irányítója Gustáv Husák lett, és 1969 áprilisától a számonkérés következik, a pártközpontban elrendelik Dobos és a többi Csemadok-vezető eltávolítását. E megtorlás szerint a klubvezetők szintén felelősek a Csemadok „eltévelyedéséért”, így éppen úgy meghurcolják őket, mint Dobosékat és idősebb reformpárti társaikat. Az ennek utat nyitó fordulópont az augusztus 21-ei katonai invázió, amelyben az akkori Magyar Néphadsereg egységei is részt vettek.Valóban. De ezzel kapcsolatban egy téves feltevést érdemes tisztázni. A köztudat szerint a magyar katonák többé-kevésbé ugyanazt a területet szállták volna meg, mint 1938-ban. Az igazság viszont az, hogy ’68-ban a Magyar Néphadsereg sem a Csallóköz, sem a Mátyusföld területére nem tette be a lábát. Csehszlovákia határait két helyen lépte át: Párkánynál és Ipolyságnál, és egy ékszerű sávot vont ellenőrzése alá. Párkányból Léva, Zselíz, Érsekújvár, Nyitra, Nagytapolcsány irányában nyomult előre; Ipolyság felől pedig egyrészt Nagykürtös, másrészt szintén Léva irányába, de Nagykürtöstől keletre fekvő területre már nem lépett. A történelmi hitelesség kedvéért az is fontos „részletkérdés”, hogy amíg 1938-ban az itteni magyar lakosság felszabadítóként fogadta a magyar honvédséget, 1968-ról elmondható, hogy ekkor megszállókat láttak a magyar katonákban. Az ország cseh és szlovák lakosságához hasonlóan elítélték a szovjet csapatok és négy szövetségesük invázióját. A szlovákiai magyarok körében halálos áldozatai is voltak a megszállásnak?Szervezett ellenállás országosan sem keletkezett, a lakosság, főként a nagyvárosokban, spontán igyekezett ellenszegülést mutatni. A halálos áldozatok többsége Prágában és a cseh országrészekben volt, Szlovákiában mintegy harminc személy vesztette életét. Kevésbé ismert tény a katonai bevonulás három magyar halálos áldozata: Kassán a nagyidai születésű 43 éves László János, akit augusztus 21-én szovjet katonától származó fejlövés ért; Pozsonyban a 18 éves Szvityel József, aki a Szlovák nemzeti felkelés téren kapott haslövést, és sérülésébe később belehalt; Nyárasdon pedig Zsigárdi Alajos, őt az arra vonuló szovjet páncélosok miatt megbokrosodott lovai rántottak a harci járművek alá. A (cseh)szlovákiai magyarság számára mit jelentett a prágai tavasz, mit augusztus 21-e, illetve mit az azt követő normalizáció?A prágai tavasz bizakodást és a jogfosztottság évei óta az első pozitív közösségi élményt. Augusztus 21-e a társadalmi és politikai élet megreformálására irányuló törekvések derékba törését. A normalizáció pedig a teljes visszarendeződés súlyos retorzióit.