A kommunizmus áldozataira emlékeztünk

A történelemórákon valamikor belénk sulykolták az 1948. februári győzelmi eseményeket, Klement Gottwalddal az élen. Emlékszem, hogyan készülődtünk Lenin születésnapjára: olyan volt, mint ma a karácsonyi készülődés. Voltak ilyen és hasonló események, amelyekre – ha tetszett, ha nem – el kellett menni, ott kellett lenni. Nekem nagy gondom volt a „pionír dolog” – kendőm nem volt, mert nagyszüleim végképp nem voltak kibékülve a szocializmus okozta gaztettekkel. Azt hiszem, a kommunizmusról mindenki csak álmodozott, de az ígért bőség kosarából csupán a kivételezettek vehettek.

A fiatalabbak jogosan kérdezhetik: már akkor is voltak kivételezettek? Igen, voltak – hogy mennyien, azt nem tudom, de nem kevesen, az biztos. Amúgy egyébként az élet nyugodt volt, ahogy én láttam, mert nyugodtnak kellett lennie. Volt egy sablon, egy pálya, amelyet elhagyni nem szabadott, mert nem biztos, hogy jó vége lett. Amit a nagyszüleim meséltek rendszeresen a rendszerről, nagyon belém vésődött. Gyorsan meg kell jegyeznem: annak ellenére, hogy a rendszer ellenségeiként voltak feltüntetve, semmi olyat nem mondtak, ami sértette volna az akkori ,,rendszergazdákat”. Ezt gyerekként nem értettem, és felnőttként sem teljesen értem. Értem azt, hogy bármi félresikerült mondat, ha olyan helyen elhangzott, ahol nem volt szabad, biztosan külön bánásmódot vont maga után. Látták, hogy nem babra, hanem balra megy a játék, és sokakkal többé nem találkoztak, akik esetleg ,,mellélőttek”. Ők a belsőjükben vívták a nem mindennapi harcukat a hatalommal. Ők nagyon tudták már akkor azt, amit Hofi Géza egykoron és nemrég a Várkertben Orbán Viktor magyar kormányfő is mondott a klasszikus dolgokról. Sok embernek már akkor is klassz volt, és sok embernek pedig kuss. Ma hol tartunk? Nem könnyű a válasz, mert most is van olyan, akinek klassz, de van olyan is, akinek kuss...

A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kegyetlen kivégzések során. Biztosan sokkal többre tehető azok száma, akiket a diktatúra teljes valósága testileg és lelkileg megnyomorított. Tudni kell, hogy a rendszer áldozata volt az is, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek. A rendszer áldozata volt az is, akit vallási hovatartozása miatt üldöztek, no és még sokan mások.

Február 25-én a kommunista rendszer áldozataira emlékeztünk. Ilyenkor azokat a bűnöket hozzuk felszínre, amelyeket az akkori rendszer a rendszerváltásig elkövetett. Arról, hogy a rendszer eltűnt-e vagy a hajtásaiban itt maradt, lehetne sokat beszélni. Az sem olyan biztos, hogy eltemettetett ez a rendszer, de merem remélni, hogy áldozatokat már nem szed, bár ki tudja...

Jó lenne, ha a társadalmi rendszerek, legyenek azok majdan bármilyenek is, nem követelnének emberi áldozatokat. Talán ez egy hiú ábránd, de merjünk nagyokat álmodni!