Hosszú szünet után végre visszatérhetett a moziba

Kovács Zita felvételeGálffi László ebben az évadban nem vállalt újabb feladatokat, s egy filmfőszerepről is lemondott, csak hogy nagyobb erővel és nagyobb élvezettel taníthasson a színművészeti egyetemen, ahol osztályvezető tanár.

Keant, a színészt, akit november 16-án az Astorka közönségének is megmutat Pozsonyban, ötödik éve játssza már a Thália Színházban.

Ez az előadás akkor jött létre, amikor huszonöt év után otthagytam a Vígszínházat. Simon Gray Butleyja – amelyért megkaptam a színikritikusok díját – is akkor született, rögtön az első szabad évemben. Úgy éreztem, a Vígben már nem tudok megújulni, ezért léptem egy nagyot, méghozzá a teljes bizonytalanságba, mert szerződés nem volt a zsebemben. S akkor jött a telefon Márton Andrástól, hogy csináljuk meg a Butleyt. Azt sem tudtam, micsoda, kutyafuttában elolvastam, és máris igent mondtam rá. Ebből a szabadságvágyból és ebből a lendületből jött a Kean is. Bevallom, első olvasásra nem nagyon fogott meg. Ott egy színész, mondja a sok monológot, ennél nincs unalmasabb, gondoltam.

Londonban hatalmas sikerrel ment a darab, biztosan hallott róla.

Igen, Ben Kingsley játszotta. Én nem láttam az előadást, de tudom: nála ez másról szólt, ő máshova rakta a hangsúlyokat. Ő a monológok alapján csinált egy nagy színészparádét. Az életrajzi adatok csupán keretként szolgáltak számára. Nálunk ez fordítva van: a monológ a keret, és az életút válik hangsúlyosabbá. Második olvasásra egyébként már akkora hatással volt rám a darab, hogy úgy éreztem, megint csinálhatok valamit, amibe bele lehet dögleni. Időközben ugyanis rájöttem: ez a darab nem kis mértékben rólam szól. Van ilyen. Ahogy elkezdtem komolyan foglalkozni a szereppel, erre rá kellett döbbennem. Bár egy kétszáz évvel ezelőtt élt híres és sikeres színészről szól a darab, minden egyes mondata rímel az életemre. Két példát említek csupán, hogy ne áruljak el mindent: a pantomim-jelenetben ott az Óz Madárijesztője. Az igazgatóban ott az én igazgatóm. Tehát én nem a kétszáz évvel ezelőtti színészt játszom, hanem magamat. Egy évvel a Butley után erre is megkaptam a színikritikusok díját. A közönség azért szereti az előadást, mert nagyon intenzív másfél órát töltünk el együtt, s ők is magukra ismernek bizonyos helyzetek láttán. Mindaz, ami elhangzik a darabban, nemcsak a színészre vonatkozik. Kean sokat küzd, rengeteget szenved, mire elér valamit, de mert nem tudja értékelni, bukásra van ítélve. Ez nagyon sok ember életében ugyanígy történik, ezért érinti meg őket olyan mélyen, amit látnak. Ben Kingsley előadásának az volt a bukéja, hogy egymás után különböző szerepekbe bújt. III. Richárdba, Othellóba, Hamletbe. Nálunk egy ember élete elevenedik meg, aki történetesen színész.

Van egy remek technikai fogás is az előadásban: összemosódnak a monológok és a hétköznapi beszédek.

Ez benne a trükk. Beszélek egy köznapi nyelven, és anélkül, hogy levegőt vennék, egyszer csak átmegyek Hamlet monológjába, hogy „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés.” A színház és az élet amúgy is összemosódik a színész életében. Kean magánemberi kínjából hirtelen átlépek egy másik világba, s bár nem közlöm a nézőkkel, hogy innentől fogva ez már egy szerep, ők mégis rájönnek, mert érzik és látják, hogy ott másféleképpen játszom.

Öt év alatt hányszor játszotta már a szerepet?

Nem számolom, de nem akarom gyakran játszani, nehogy megunjam. Olykor-olykor természetesen megfordul a fejemben, hogy abbahagyom, de miután lemegy az előadás, mindig úgy érzem: megint változott egy kicsit, és épp ettől, a rugalmasságától tud életben maradni. Tehát nyugodt szívvel mondhatom: egyáltalán nem kopik az előadás, épp ellenkezőleg. Mindig tud valami újat adni.

Kreatív színész létére, gondolom, az ilyen darabokat, amelyekkel egyedül szólhat a közönséghez, ugyanúgy élvezi, mint azokat az előadásokat, ahol egy történet láncszeme.

Nagyon sok monodrámát, egyszemélyes darabot játszottam már a pályám során. Ha van mit mondani a darabbal, akkor egyedül kiállni teljesen más érzés, mint partnerekkel. A Keannel is sokkal nehezebb megfogni a nézőt, mint például Az üvegcipővel. Ha másfél órán át egyedül az én arcomat láthatja a közönség, az nagyon veszélyes játék. Itt minden az én kezemben van, s ha elrontok valamit, senkit sem okolhatok. Más előadással kapcsolatosan, ha valami rosszul ment, kibeszélhetem magam. Itt nem. Itt csak én lehetek indiszponált. Ez egészen más helyzet. Néha kábító. Természetesen az is csodálatos, ha remek partnerekkel játszhat az ember. Csak ez nem mindig jön össze.

Gálffi Lászlónak milyen partnere Gálffi László?

Nem tudom. Ez megfejthetetlen. Harmincvalahány éve vagyok színész. Felkészülök, kialszom magam, jó passzban vagyok, telt ház van – és mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. Nincs ott az Isten keze. Máskor meg, ha például hulla fáradtan megyek be, és a közönség sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, valami olyan születik, ami csak nagy ritkán. Kifürkészhetetlen, mitől van ez. Egy biztos: minden este más, és a legváratlanabb pillanatokban történik valami. Rájövök valamire, vagy a közönség másképpen reagál, mint addig, arról nem is beszélve, hogy a világ napról napra változik. A Keanben most az öregedés gondolata tört előre. Ami eddig nem volt. Korábban a vadság, a lázadás dominált benne, most az idő múlása, az irónia.

Már pályája legelején is monodrámával remekelt. Rimbaud-estje kultikus előadássá nőtte ki magát a Pesti Színházban.

Az csak úgy tudott megszületni, hogy azt éreztem: Rimbaud-ról egyedül én tudok beszélni. Másképp nem is ment volna. Kean, aki akrobatikus mozgású, alacsony ember volt, külsőleg egyáltalán nem hasonlít rám, mégis, amikor színpadra lépek, úgy érzem, én tudok erről az emberről beszélni. Ha nem így játszanám, nem is lenne érdekes. Nem a játék vagy a színészet – át akarok adni valamit, amit csak én tudok.

A Szerelmes leveleket is egy nagyobb szünet után játssza újra Hernádi Judittal.

Ez is egy jól működő előadás, csak szüksége volt egy kis vérátömlesztésre. Szívesen játszom, mert Hernádi Juditot nagyon szeretem, és a darab által legalább gyakrabban találkozhatok vele. Egyébként ez az előadás is rengeteget változott. Régebben, amikor a szerepem szerint kimondtam, hogy hány éves vagyok, felnevettek a nézők, mert sokkal fiatalabbnak láttak. Most meg egy az egyben szólal meg a történet, csak máshonnan kell játszani, plusz változott a világ, a politika pedig olyan szerepet tölt be az ember életében, mint a darabban. Mert mégis politikus lesz ebből a szegény fiúból, a gazdag lány pedig elzüllik, noha művész lehetett volna. Bár ha jól belegondolok: az is elzüllik, aki ma politikai pályára lép. Tehát mindkettőjüknek tönkre megy az életük. A néző pedig rájön: az egész életünk csupán egy-két hónap boldogság, a többi meg csak kínlódás. S mivel nagyon sok gondolatot ébreszt a darab, úgy gondoltuk, újra elő kell venni, és így került fel a Belvárosi Színház repertoárjára.

Molnár Ferenc szívvel-lélekkel teli darabja, Az üvegcipő bizonyára egészen másfajta élvezet.

Én és egy asztalosmester! Tulajdonképpen nem az én szerepem. És mégis élvezem, mert az édesapám asztalos volt, így voltaképpen őt játszom. Sajnálom, hogy már nem láthatja, biztosan nagyon szeretné. De én nem vagyok Sipos Lajos, csak el tudom fogadtatni, mert az a része a szerepnek, hogy egy öregedő ember szerelmes lesz egy fiatal lányba, hiteles. Működik, mivel zseniális a darab. Hihetetlen mélységek vannak benne, nagyon jó játszani. Nem is kellett úgy külön tanulnom a szöveget. Egyszerűen a fejembe ment. Adta magát. Elbűvölő, ahogy meg van írva. Nem is kellett kínlódnom vele a próbák során.

Úgy látom, a Mácsai Pál vezette Örkény Színházban ugyanúgy otthonra talált, mint egykor, friss diplomásként a Vígszínházban.

Nem nagyon szeretem a kötődéseket, mert egyre rigolyásabb vagyok, de az Örkény Színházban tényleg jól érzem magam. Egyébként ez a legnagyobb ellentmondás az életemben. Folyton szabad ember akarok lenni.

Egy társulaton belül.

Nem. A színészeten belül. Ami lehetetlen, hiszen ez a legnagyobb megkötöttség. Holnap tízkor főpróba, este előadás, a kettő között tanítok, nem ehetek, amit akarok, senkit sem érdekel, hogy érzem magam, fel kell mennem a színpadra. Mi ez, ha nem rabszolgaság? Én meg szabadon akarom élni az életemet. És ez állandó konfliktus bennem. De hol lehet lázadozni?

Korlátok között.

Az állandó kötelékben. Ha tag az ember. Közben semmihez nem érzek tehetséget, csak ehhez. Sem írni, sem komponálni nem tudok, csak játszani. Erre születtem, ezért képtelen vagyok mást csinálni, miközben állandóan perlekedem magammal, mert semmivel sem vagyok elégedett. Próbálok szabadnak látszani, de nem megy. Életemben ez a legnagyobb problémám. Ősszel vagy tavasszal például nem tudok sehova elutazni, csak nyáron, negyvenfokos melegben. A felújító próbák miatt nem mehetek. Vagy van egy film, mindegy. Majd megbolondulok a kíntól, hogy ezt képtelen vagyok megoldani. Örülök, ha három napra ki tudok mozdulni. De két hétre kiszabadulni, amikor érdekes lenne... csak úgy sétálni, gondolkodni valahol külföldön... olyan nincs! Augusztus 20-tól ketyeg az óra. Az idén a nyarat is szinte végigdolgoztam. Színház is volt, tévéfilm... Bereményi Gézával forgattam a Régimódi történetben, Esztergályos Károllyal az Örkény-lexikonban. Az utolsó pillanatban mentem el két hétre Lisszabonba.

Kapás Dezső és Ruszt József mellett Esztergályos Károly a harmadik ember az életében, akivel a leggyakrabban dolgozott. Kapás és Ruszt elmentek már, Esztergályossal – hosszabb szünet után – most a moziba tért vissza.

Az Equus előtt, amikor még színházban nem játszottam semmi komolyat, Esztergályos Károly rendezésében IV. Henrik voltam. Karcsi hamarabb bízott bennem, mint bárki más. Tetszettem neki mint fiatal színész. Lehetőségeket adott. Nagyon sok fontos szerepet játszottam nála. „Elvállalod?” – kérdezte, miután elolvastam a Férfiakt forgatókönyvét. Igen, feleltem. Álmodni lehet, gondoltam, úgyse kap rá pénzt. Aztán mégis kapott. Akkor kezdjük el, mondtam. De kiderült, hogy kicsi az összeg. Várni kellett. Akkor kerültem bajba, amikor szóltak, hogy indul a forgatás. Addig nem éltem bele magam. Van egy író és van egy fiatal fiú. Az írónak felesége van, a fiúnak barátnője. De valahogy mégis összehozza őket az élet, és az érett férfi egyszer csak elkezdi csalni a feleségét egy húszéves sráccal. Izgalmas történet. A nagy megszorítások ellenére tizenkilenc nap alatt leforgattuk a filmet. Feltűntem én mások alkotásában is az elmúlt évtizedek alatt, de itt most az volt a jó, hogy végigvihetek egy szerepet. Rajtam a kamera és játszhatok. Tizenvalahány éve nem is nagyon látták az arcomat a mozivásznon. A Torzókban, Sopsits Árpád filmjében is csak epizódszereplő vagyok. A korábbi filmjeim zömével kapcsolatban pedig csupa kérdőjel van bennem. Szinte mindegyik után komoly hiányérzetem támadt. A Férfiaktban végre a mozivásznon is tudok mutatni valamit magamból, a színészi képességeimből. Tizenöt évig sajnos nem volt rá módom. Azt, hogy színházban folyamatosan dolgozom, nagyon kevesen tudják. A film nagyobb reklámot kap. Televíziós vetélkedőkben, szórakoztató műsorokban, lottósorsolásban nem veszek részt soha, ez nem is hiányzik.

Van valami, ami viszont nagyon hiányozna, ha kimaradna az életéből?

A zene. Ha itthon vagyok, állandóan szól nálam valami. Mostanában Bach vagy Sosztakovics. És a könyvek! Rengeteget olvasok. Nyáron hármasával falom a könyveket. Az egyiket még abba sem hagyom, de már belekapok a másikba. Regényt ritkán veszek a kezembe, inkább verseket vagy életrajzokat. Most Kavafiszt falom és a nagy Fellini-könyvet. De Marlon Brando életrajzát is nagyon élveztem. A tények, a letisztult, egyszerű dolgok érdekelnek, amelyek sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint az elbeszélő regények. De elalvás előtt már nem merek olvasni. Sorok, mondatok jönnek vissza a könyvből, annyira bennem maradnak, hogy egész éjjel dolgozik az agyam. Megfigyeltem: van egy időpont, ami után már nem olvashatok, mert aztán nem tudok pihenni. Egyszerűen tovább álmodom a történetet. Megy a mozi. Az éjféli filmekkel is vigyáznom kell. Ha megfog a történet, biztos, hogy magamban tovább játszom. Lefekvés előtt ezért elkezdek tenni-venni, agyban mindent törölni. Vagy leviszem a szemetet, mert az is időbe telik. A legtöbbször aztán zenével alszom el.