Hol húzódik állam és egyház határa?

Ahány ország, annyifajta modell – állítja Buda PéterKéparchívumMelyek azok a tendenciák, melyek meghatározzák az állam és egyház viszonyát?

Magyarországon a politikai rendszerváltáskor az állam semlegességét kimondó alkotmány és az egyházak bejegyzését szabályozó egyházügyi törvény volt az, amely alapvetően meghatározta állam és egyház együttélését. A legnagyobb problémák az egyházi vagyon korábbi államosítása, illetve visszaszolgáltatása, az egyház finanszírozásának kialakítása, valamint általában az egyház és a politika viszonya kapcsán keletkeztek: politizálhat-e az egyház, egyáltalán, milyen szinten, köthet-e szövetséget politikai pártokkal stb. Ezek a kérdések a megítélésem szerint a mai napig nem rendeződtek. Ennek ideológiai, politikai okai vannak, hiszen a rendszerváltást követően magukhoz tértek azok a politikai erők, amelyek szorosabbra akarják fonni az állam kapcsolatát az egyházakkal. Ezek a csoportok többnyire saját céljaikra, politikai legitimációs erőkként kívánták felhasználni a hívek tömegét. A közvélemény-kutatások szerint az egyházak tagságának a döntő többsége ezt nem támogatta, mivel állam és egyház békés egymás mellett élésének a híve. Az emberek általában azzal értenek egyet, hogy az állam, illetve a politika hagyja békén az egyházakat és viszont. Természetesen ez az ideák világa. Sajnos kezdettől fogva léteztek olyan politikai irányzatok, melyek ezeket, a többség által elismert és elvárt elveket semmibe veszik. A jövő szempontjából nézetem szerint egyedül az lenne az elfogadható, ha a toleranciát erősítenénk egymásban, ha eloszlatnánk a félreértéseket mind az állam, mind az egyházak részéről. Nyilvánvaló tény, hogy az egyház pusztán létezésével még nem tör az állam ellen. Ugyanígy nem jelent ellenségeskedést vagy értékközönyt az állam részéről, ha politika és egyház elkülönül egymástól. Ugyanis egyedül a világnézetileg semleges állam garantálhatja egy olyan adminisztratív keret létrehozását, mely lehetővé teszi, hogy különböző világnézetű, erkölcsű emberek békében együtt éljenek egy állam fennhatósága alatt.

Létezik-e valamiféle összehasonlítási alap az állam és egyház viszonyát illetően a régi és az új európai uniós országok, vagy pontosabban a hagyományos nyugati demokráciák és a posztkommunista államok körében?

Ahány ország, annyifajta modell az állam és egyház kapcsolatának szabályozásában. A magyarországi vagy szlovákiai modell – mindkét országban többé-kevésbé az állam és egyház elválasztásának az elve érvényesül – fellelhető az EU15-ök körében is. A kelet-európai országokban az egyházak a szocializmus negyven éve alatt bizonyos értelemben gettóba voltak zárva. Nem véletlen, hogy ezért egy nagyon konzervatív és bezárkózó szellemiség nyert teret ezekben az egyházakban, különösen az egyházvezetésben. A katolikus értelmiségi mozgalmak képviselői egyenesen azon a véleményen vannak, hogy egyfajta kontraszelekció is érvényesült az egyházvezetés kialakulásában. Tény, hogy ilyen szempontból a nyugat-európai uniós tagállamokban működő történelmi nagyegyházak jóval felvilágosultabb módon kezelik egyház és politika kérdését, felvilágosultabban viszonyulnak a társadalmi kérdésekhez, felvilágosultabb kommunikációt folytatnak a társadalommal. Próbálják megérteni a társadalom gondolkodását. Többségükben szakítottak azzal az elmúlt évszázadokban gyökeredző ábránddal, melynek a lényege az, hogy ismét szövetkezzen, fonódjék össze egyház és állam. Magyarországon a rendszerváltás után ez a törekvés egészen konkrétan a horthysta vagy az azt is megelőző idők egyházpolitikájának felelevenítésében jelentkezett. Volt olyan neves katolikus egyháztörténész, aki kijelentette: csak egyet akarunk, mégpedig azt, hogy a katolikus egyházjogi törvény a civil törvények sorába emelkedjék, és érvényesüljön össztársadalmi szinten is. Ebben a törekvésben – a retorika, a szimbólumrendszer és a gesztusok szintjén egyaránt – a világháború előtti korszaknak az eszmeisége köszönt vissza. Mindez talán azzal magyarázható, hogy az egyházak életéből gyakorlatilag negyven év kimaradt, és ott akarták folytatni, ahol annak idején abbahagyták.

Az egyházak vezetői most köztudottan abban reménykednek, hogy a vallásra, a keresztény örökségre egyértelmű utalás történik abban a nyilatkozatban, amelyet az EU állam- és kormányfői készülnek elfogadni március 25-én Berlinben.

A tervezett Berlini Nyilatkozat fő célja, hogy döntő lökést adjon az Európai Unió alkotmányozási folyamatának. Általánosan ismert, hogy az uniós integráció és alkotmányozási folyamat egyik legfőbb kérdése, hogy mely közös értékek képezzék az unió mint politikai és jogi közösség alapját. Nagyon sokan ezt az értékközösséget vallási alapokra helyeznék, mások úgy gondolják, hogy a legfőbb érték, melyre az EU alapulhatna, a szekularizmus, a szekuláris, vagyis a világi és nem egyházi állam eszméjének az elfogadása. Hangsúlyozom, az állam és nem a társadalom szekuláris voltára gondolok, hiszen ez a kettő nem feltétlenül jár együtt. Kérdés, melyik utat választja az EU, mint politikai közösség: szakít-e az eddigi szekuláris örökségével, fokozatosan eltolódik-e különböző egyházi vagy egyházhoz kötődő politikai lobbicsoportok törekvéseinek megfelelően a vallási paradigma irányába, vagy sem. Hangsúlyozandó tehát, hogy az alkotmány kapcsán jóval többről van szó, mint Európa keresztény örökségének egyfajta szimbolikus elismeréséről. Ezt nagyon szemléletesen jelzi Angela Merkel nemrégen elhangzott nyilatkozata, melyben a német kancellárasszony arról szólt, hogy az alkotmányban megjelenő európai identitásnak „a kereszténységhez és Istenhez kell kapcsolódnia”. Prominens egyházi vezetők ezzel összhangban arról szóltak, hogy az alkotmánynak Isten előtti felelősségünket is magában kell foglalnia. Ez egy alkotmány- és jogfilozófiai kérdés: min nyugszik egy politikai közösség, szekurális közmegegyezésen vagy pedig vallási legitimáción.

Említhetnénk példákat, a világ mely tájain sikerült az állami és egyházi szerepvállalás helyes arányát kialakítani?

A legjobb példa kétségkívül az Amerikai Egyesült Államok, bár az elmúlt időszakban, a republikánus kormányzat ideje alatt történtek elmozdulások ezen a téren. Ezzel együtt még mindig elmondhatjuk, hogy az intézményrendszer, az állam és egyház partneri viszonyának tekintetében az USA bizonyos mértékig mintaországnak számít. Természetesen tökéletes állapot sehol sincs. Az Egyesült Államokban is felléptek olyan vallási törekvések, például a vallási politikai fundamentalizmus képében, melyek a korábbiaknál közvetlenebb hatást gyakoroltak a kül- és belpolitikára egyaránt. Azért persze az USA demokratikus berendezkedése annál szilárdabb, hogy ezek a dolgok egyik napról a másikra megingathassák. Európában úgy gondolom, hogy Hollandia lehet a követendő példa. Norvégiában nemrégiben szakítottak az államegyházi modellel, vagyis az államot és az egyházat szimbolikusan elválasztották egymástól. Példaként hozhatnám fel Nagy-Britanniát is, ahol névleg ugyan államegyházi modell működik, ám az értékelésekor figyelembe kell venni azt a jogtörténeti folyamatot, melynek során ezt a modellt fokozatosan kiüresítették – ahogy a királyság egy teljesen szimbolikus és a politikai hatalmat ténylegesen nem gyakorló intézmény, úgy a királynő egyházvezetői befolyása is látszólagos. Nagy-Britannia a vallásszabadság terén mindenképpen elöl jár. Vannak tehát jó példák. Spanyolországban Zapatero kormányzata alatt döntő reformokat hajtottak végre ezen a téren. A Franco-rezsim az ötvenes években olyan konkordátumot kötött a Vatikánnal, melynek három alappillére volt: az egyik, hogy az állam köteles betartatni az egyházi ünnepeket, betiltatni az egyházi tanításokkal ellentétes tartalmakat megjelentető sajtótermékeket, illetve betartatni az egyházi testületek döntéseit. Ez gyakorlatilag egy középkori modell volt, még a katolikus elemzők szerint is. A rendszer 1975 után, a diktátor halála következményeképpen módosult, lazítottak állam és egyház kötelékén, de még mindig nagy mértékben privilegizálták a katolikus egyházat. A Zapatero-kormányzat törekvése az volt, hogy ezt a privilegizált helyzetet lebontsa, és gyakorlatilag klasszikus módon – az állam és egyház elválasztásának jegyében – rendezze egyház és állam viszonyát. Természetesen ez óriási ellenállásba ütközött a klérus részéről, ám ahogy az egyik legnagyobb spanyol lap fogalmazott, az egyház annyira lejáratta magát a Franco-rezsimmel való kollaborálás során, hogy mindaz, ami ellen tiltakozik, azt a társadalom nagy része csak azért is támogatja. Úgy gondolom, a spanyolországi példa szintén pozitív. (Persze Görögországban is tisztázatlan a helyzet – számos olyan európai emberjogi bírósági döntés született, mely elítéli a görög államot, mert nem tartja tiszteletben állam és egyház elválasztásának elvét, diszkriminálja a nem görög ortodox közösségeket.) Minket ugyanakkor jobban érint, hiszen közelebb vagyunk egymáshoz, a kelet-európai térség, Horvátország, Szlovákia, Lengyelország, ahol az állam és egyház elválasztásának elve nem szilárdult meg visszavonhatatlanul. Nincs olyan mértékű demokratikus hagyományunk, potenciálunk, mely képes lenne következetesen ellenállni azoknak a törekvéseknek, melyek állam és egyház viszonyában a múltat próbálják feleleveníteni.

Állam és egyház viszonya felveti a lelkiismereti szabadság kérdését is. Elfogadható-e, hogy az állam egyházi tanításokra építve szabja meg, mi a helyes és mi nem?

Az állam semlegességének, valamint a lelkiismereti és vallásszabadság elve iszonyatosan véres vallásháborúk során kristályosodott ki. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy az európai kereszténység és civilizáció története egyben a vallási pogromok, a vallásháborúk és az inkvizíciók története is. Mindaddig, amíg egy állam egy domináns vallási ideológiát tesz meg a saját politikai létezése alapjává, a saját politikai ideológiájává, addig azok, akik másképp gondolkodnak – nem feltétlenül tartoznak más egyházhoz, csak éppen eltérően vélekednek, mint az adott egyház vezetése – szükségképpen diszkriminációt fognak elszenvedni. Ennek voltak egészen véres példái is, még a 19. század első felében is. Az egyház még a 19. században is elmebetegségnek tartotta a lelkiismereti és vallásszabadság elvének gyakorlását. Az én meggyőződésem az, hogy egy társadalom hatékony működésének, az eltérő világnézetek tiszteletben tartásának a szekuláris állam eszméje képezi a biztosítékát. Ha megnézzük például az iszlamista társadalmakat, ahol a polgári törvények azonosak az iszlám törvényekkel, láthatjuk, hogy a nem szekuláris állam hatalma milyen társadalmi következményekkel jár. Az iszlám országokban számos olyan művészeti tevékenység, illetve tudományos kutatás lehetetlen, amely az EU tagállamaiban lehetséges, és amely előre viszi ezeket a társadalmakat. Nem azt mondom, hogy a szekuláris állam elve azt kell jelentse, értsünk egyet mindenfajta vallási, erkölcsi elvvel. Nekem is van egy nagyon határozott, mondhatni konzervatív erkölcsi, világnézeti felfogásom, de senkitől sem várom el, hogy ezt elfogadja. Nagyon veszélyesnek tartok a lelkiismereti és vallásszabadságra nézve minden olyan törekvést, amelyek bármilyen szinten az állam és egyház összefonódását célozzák. Például, amikor az állam támogat bizonyos egyházakat, elősegíti bizonyos egyházak társadalmi beágyazódását, érdekérvényesítő képességét, illetve teret enged olyan egyházi követeléseknek, melyek a blaszfémiára, „istenkáromlásra” vagy a vallási érzékenység megsértésére hivatkozva tiltják bizonyos művészeti vagy tudományos produktumok nyilvánosságra hozatalát. Az egyedüli megoldás az, ha tiszteletben tartjuk egymás világnézetét. Egy keresztény ember nem is gondolkodhat másként. Ha valakinek nem tetszik egy könyv, akkor nem veszi a kezébe. Nem ez veti hátra a társadalom fejlődését, hanem az, ha tiltjuk a gondolat szabadságát. A vallásszabadság elve meggyőződésem és a vonatkozó nemzetközi hatályú rendelkezések szerint nem azt jelenti, hogy tisztelnünk kell a másik vallását, hanem azt, hogy tiszteletben kell tartanunk, és ez két különböző dolog. Vitathatjuk, akár ironizálhatunk rajta, hiszen egy hitbeli meggyőződés a kívülálló számára akár nevetség vagy botránkozás tárgyát is képezheti, ahogyan ezt Pál apostol a kereszténység vonatkozásában megfogalmazta. Azt azonban már nem tette hozzá, hogy verjük el a port azokon, akik rajtunk nevetnek vagy megbotránkoznak. A keresztények korai üldöztetését pedig éppen az váltotta ki, hogy a vallásilag egyébként toleráns rómaiakat alapvető világképükben sértette az, ahogyan a kereszténység értékelte a kor vallásosságát. A rómaiak szemében egyébként a kereszténység ateizmusnak számított, vagyis nem egyszerűen egy másik, a sajátjuktól eltérő vallás volt, hanem maga a megtestesült vallástalanság. Manapság is nap mint nap hangzanak el a templomokban olyan prédikációk, melyek azt mondják, hogy az ateisták vagy a másképpen hívők a Gonosz útját járják, el fognak kárhozni. Önmagában ezzel nincs is semmi baj, mindenki úgy gondolkodik élet és halál kérdéseiről, ahogyan akar. De hát hogyan venné az ki magát, ha az ateisták vagy másképp hívők holnap az utcára vonulnának, a prédikációk betiltását követelnék, vagy rosszabb esetben – ahogyan sokan vallási érzékenységükre hivatkozva tették ezt nagykövetségekkel vagy más vallás templomaival – felgyújtanák a templomokat, felborítanák az utcán parkoló kocsikat, csak hogy tiltakozzanak az őket sértő tanítások ellen? Mennyire lehetne ez elfogadható álláspont? Nyilvánvalóan, semennyire. Márpedig valójában erről van szó. Fordítva is tudnunk kell gondolkodni. Ha ateista lennék, bizony mondhatnám, engem mélységesen sért, hogy rólam azt mondják, kárhozatos módon gondolkodom a világról, morálról. Gondoljunk bele, hova vezetne ez a fajta szemlélet. Sajnos bőséges számban állnak előttünk a riasztó múltbéli példák. A neves arab filozófus, Fouad Zakariyya szavaival: a „történelmi tapasztalat bizonyította, hogy a szabadság nagyobb egy szekuláris, mint egy vallási társadalomban. A vallási alapú kormányzás a kisebbség elnyomására csábítja a többséget, a hatalmat pedig arra, hogy a vallás kihasználásával igazolja tévedéseit és tévedhetetlenségét, ezáltal tartva rabságban az embereket vagy áldozva fel az alapvető emberi jogokat, mint például a vallás- és szólásszabadságot”.