Hétköznapi történetek mesteri érzékenységgel

Jan HřebejkZuzana Mináčová felvételeDe nem maradt el a közönség „díja” sem: moziban ekkora sikernek talán még nem is voltam fül- és szemtanúja soha. Több mint ezer ember állva és tombolva tapsolt a vetítés után a Termal Szálló nagytermében. Jan Hřebejk, már a zsűri elismerésével a kezében, kommersz filmnek nevezte alkotását, kivédve minden esetleges támadást, de később, beszélgetésünk során azt is hozzátette: a jó kommersz nem jelenthet rossz minőséget, ő pedig továbbra is a lehető legszélesebb közönségrétegnek szeretne nívós, tartalmas, ugyanakkor szórakoztató filmeket készíteni. Ezzel ugyanazt vallja ő is, mint idősebb mestere, Jiří Menzel, vagy legkedvesebb külföldi rendezői: Woody Allen, Emir Kusturica és Pedro Almodóvar.

Akárcsak a kudarcnak, a sikernek is lehet több oka. Egy jó filmhez mindenesetre remek alapanyag kell. Rossz forgatókönyvből nem születhet színvonalas alkotás. Az ön filmjei szerzői filmek. Forgatókönyvírójuk változatlanul ugyanaz a személy: Petr Jarchovský. Napjaink cseh filmgyártásában talán csak a két Svěrák alkot ilyen párost, korábban pedig Jiří Menzel és Bohumil Hrabal kötődött ennyire egymáshoz. Önök hogyan találtak egymásra?

Egy osztályba jártunk a gimnáziumban, Prágában.

És melyikük döntött elsőként a filmművészeti főiskola mellett?

Kettőnk között már akkor is én voltam a húzóerő. Tizenhét éves koromban együtt kezdtünk moziba járni. A színházjegyek akkoriban amúgy is drágák voltak számunkra, a Činoherní klubba és a Zábradlí előadásaira ráadásul be sem juthattunk, mert azokra sosem lehetett jegyet kapni, így aztán maradt a mozi. Azon belül pedig a filmklubhálózat. Igényes nézők voltunk. Nagyon megválogattuk, hogy mire ülünk be. Emlékszem, örökké versenyeztünk, hogy ki látott több filmet a héten, és mindig megdumáltuk, ki mit gondol egy-egy alkotásról. Aztán mindketten jelentkeztünk a főiskolára, de előbb én, mert Jarchovský az érettségi után a pedagógiai kart választotta. A felvételin azonban elsőre nem feleltem meg, így elmentem egy évre tanítani, de szó szerint visszavártak. A következő évben aztán fel is vettek, egy esztendővel később pedig Jarchovský is meggondolta magát, és a forgatókönyvírói szakot választotta, akárcsak én.

Ezek szerint ön sem rendezőként végzett.

Nem. Negyedéves koromban, amikor diplomamunkaként az utolsó forgatókönyvet írtam a főiskolán, Jarchovskýval egy egész este arról beszélgettünk, miket éltünk meg a pionírtáborokban. És akkor találtuk ki, hogy ezt ketten, együtt megírjuk, és ez lett az első közös forgatókönyvünk. Nem sokkal később pedig már Petr Šabach Süvölvényévek című elbeszéléskötete alapján írtunk filmmusicalt, és ez lett az első rendezésem.

De hogy jutott eszébe filmet rendezni, ha az írás jobban érdekelte?

Én is sokáig azt hittem. Hogy az írás jobban érdekel. Harmadéves főiskolásként azonban, látva a rendezőszakosok vizsgafilmjeit, én is a fejembe vettem, hogy csinálok valamit. Az volt a szerencsém, hogy az édesanyám anyagilag ebben is támogatott. Az a pár perces film pedig annyira jól sikerült, hogy Petr Zelenkával együtt megnyertük a főiskola házi fesztiválját. Kétszer egymás után. 1991-ben pedig már a Süvölvényéveken dolgoztunk Petr Jarchovskýval.

Jan Svěrák és Saša Gedeon is akkortájt robbantak be, a cseh film kilencvenes évekbeli új hullámát már az önök neve fémjelzi.

Amit nagyon fontosnak tartok: egyikünk sem adta el magát a filmgyártás „könnyű műfajának”. Nem forgatunk „egyestés” filmeket, amelyeket jobb rögtön elfelejteni. Nem egy munkánkat még az amerikai forgalmazók is megvették, ott voltunk az Oscar-díjra felterjesztett öt legjobb külföldi alkotás kategóriájában, és Jan Svěráknak a Koljával még győznie is sikerült. És nem igaz, hogy azért, mert a Kolja hollywoodi recept alapján készült. Nekünk egyébként sem célunk amerikai filmet forgatni. Ki a huszadik század legnagyobb és legtöbbet játszott cseh zeneszerzője? Leoš Janáček. És elszakadt a hazájától? Nem. A gyökerei élete végéig Csehországhoz kötötték. Az igazán nagy filmrendezők, Fellinitől Bunuelen át Bergmanig úgy lettek világhírűek, hogy megmaradtak olasznak, spanyolnak, svédnek. Nem vesztették el a nemzeti identitásukat. Kusturica és Almodóvar is azon a földön áll két lábbal, ahol felnőttek, és eszük ágában sincs máshol, más körülmények között, másfajta filmeket forgatni. Az igaz érzelmekről szóló, emberi történet, vagy ha úgy tetszik: a jó cseh film vagy a jó magyar film mindenütt a világon le tudja kötni az embereket. Chaplin sem hollywoodi produkciókat készített, mégis a mozi óriásává tudott válni. Pedig micsoda egyszerű emberi helyzetekre épít! És ez a legnehezebb. Olyan filmet készíteni, amely alapjában nagyon egyszerű, ezáltal mindenki számára érthető szerte a világban, mégis van benne annyi agyafúrtság, hogy a néző nem gyanúsíthatja az alkotókat semmiféle olcsó hatásvadászattal. Chaplin pedig ebben volt zseniális. A kisemberről mesélt úgy, hogy nem sértett meg senkit. Az ő filmjeit mindenki egyformán szereti. Gyerek is, felnőtt is, az is, aki a filmművészetről vajmi keveset tud, de az is, aki számára a mozi a legnagyobb csoda. Lehet persze szűkebb közönségrétegnek is dolgozni, mint Jan Švankmajer. Ettől függetlenül Csehországban és külföldön is hűséges nézőtábora van. A szuperprodukciókat hagyjuk meg a nagy stúdióknak. Hollywooddal felesleges vetélkedni. Ahhoz súlyos dollármilliók kellenének. Egy kelet-európai nagymama házilag készített, finom szörpje sosem lesz konkurense a coca-colának. Én erre csak annyit mondok: mindenki igya azt, amit jobban szeret. Nekem az előbbi kell.

Egy filmrendező, még ha nem is önéletrajzi ihletettségű alkotásokkal szórakoztatja a közönséget, önmagáról, a legbensőbb énjéről akkor is sokat elárul. A családi vonatkozásairól, arról, hogy honnan jött, milyen környezetből, kik formálták gondolkodását, érzelmi világát, ritkábban beszél.

Ez ügyben semmi különöset nem tudok mondani. Teljesen normális családban nőttem fel. Apámat az ötvenes években börtönbe zárták, hatvannyolcban rehabilitálták. Két nővérem van, már mindketten nagymamák, a harmadik még kiskorában meghalt, és utána születtem én. Petr Jarchovský is hasonló körülmények között nőtt fel, mint én. Alapjában véve mindkettőnknek szép gyerekkora volt, ezért is állnak hozzánk közelebb a nosztalgikus vígjátékok, mint a véres drámai történetek. Mi egyetlen filmünkkel sem szeretnénk átírni a történelmet. Az amúgy is lehetetlen. Mint ahogy az is, hogy százszázalékosan objektívek legyünk. Hogy lehetnénk azok, ha mindenre, mindannyian másképpen emlékezünk? Vannak, akik például a Kuckókat a kor abszolút tükörképének tekintik, mivel végig azonosulni tudtak a film hőseivel. Tehát ők mindenre ugyanúgy emlékeznek. De vannak szép számban olyanok is, akik ugyanezt az időszakot egészen máshogy élték meg, ezért úgy gondolják, hamis képet festettünk a múltról. Csakhogy egy játékfilmnek az a dolga, hogy szórakoztasson, nem pedig az, hogy történelmi tanulmányt írjon. De szociológiai dolgozat sem lehet, mely szerint „így viselkedtek a csehek 1968-ban”. A Kuckók egy prágai család története a hatvanas évek végén Petr Šabach, Petr Jarchovský és Jan Hřebejk elbeszélése alapján.

Ha már a Kuckóknál tartunk, amely lassan örökzölddé válik a cseh nézők körében, nem tudom kihagyni a kérdést: kitől ered az a mondat, amely a Jiří Kodet által zseniálisan megformált, kommunistaellenes Kraus szájából hangzik el, hogy „Világ proletárjai, nyaljátok ki egymás...” Ez, úgy tudom, nem szerepelt sem a forgatókönyvben, sem Šabach Ég a szar című regényében, amely a film alapjául szolgált.

Ezt a mondatot a Kraus család háziorvosát alakító Jiří Krejčík ajándékozta Kodet úrnak. Hatvannyolcban ugyanis dühében ezt ordítozta egy csehországi orosz kaszárnya kapujában. Kodet úr csak a hangsúlyon változtatott, de miután felvettük a jelenetet, boldogan hozzátette: „Most már akár meg is halhatok. Kimondtam végre, amire évekig készültem.”

Önnek is vannak hasonló vágyai? Világgá kürtölne valamit?

Én nem ilyen típus vagyok. Irigykedni sem tudok. Bár George Clooneyt azért irigylem egy-két dologban. Jól néz ki, jó filmeket forgat, pénze is van. Amikor tavaly Toszkánában forgattuk a Szép nő, durva helyzetet, még az is eszembe jutott, hogy ott vett házat magának. Nekem erre aligha lesz lehetőségem az életem során. Gondjai, mindettől függetlenül George Clooneynak is lehetnek. Bizonyos tekintetben mindenki hátrányos helyzetű. Én például hetedikes általános iskolás koromban kezdtem szemüveget hordani, és rögtön négy dioptriával kezdtem. Nem is értettem, hogy van az, hogy mások már messziről látják, hogy a 9-es villamos jön, amikor én még a járgányt sem látom. Attól még persze boldog lehet az ember...

Nagy kedvencei egyikének, Woody Allennek nyilván több gondja van magával, mégsem szenved az élettől.

Szerencsés vagyok, mert láttam őt munka közben. Kint forgatott az utcán, New Yorkban. Azt hittem, sikerül ellesnem, mit hogyan csinál. Ehelyett csak az maradt meg bennem, hogy minden munkatársával udvarias volt, nem használt monitort a felvett anyag azonnali visszanézésére, sőt bizonyos jelenetek felvételét nem is a tekintetével követte, hanem csak fülhallgatón keresztül. Én erre képtelen lennék, de amúgy sem jutott eszembe valamiben utánozni őt, hiszen az évek során már nekem is kialakult a magam munkamódszere.

Pupendo – Irány a tenger!, Sebbel-lobbal, Szép nő, durva helyzet... ezek mind sikerfilmek, és Petr Jarchovskýhoz kötik. Mennyit változott az együttműködésük az évek során?

Mi már annyira összenőttünk, hogy a vége az lesz: én újra forgatókönyvíró leszek, Jarchovský meg rendezni fog. Ugyanis mindent együtt csinálunk. Pontosan olyan mértékben, ahogy belefolytam közös filmjeink írásába, Petr a rendezésben van jelen. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ha én mondok valamit, azt ő megvétózza, hanem ott van mellettem a szereposztásnál és a forgatási helyszíneken is. Ha úgy gondolja, hogy ezt vagy azt a szerepet jobb lenne inkább másvalakire bízni, akkor addig győzköd, hogy a végén igazat adok neki. S amíg én forgatok, ő a soron következő színészeket készíti elő, megbeszéli velük az adott jelenetet. De ott ül mellettem a vágószobában is, sőt még a zene kiválasztásában is számolhatok vele.

Legfrissebb filmje, a Szép nő, durva helyzet a női lélek rejtélyeiről, kifürkészhetetlenségéről szól. Főhőse, akit Aňa Geislerová alakít, két gyerekével együtt elhagyja zűrös ügyletekbe keveredett autójavító férjét (Roman Luknár), akihez egyébként is inkább csak az ágy köti már, és anyja (Jana Brejchová) aggályai ellenére egy Olaszországban élő, nála jóval idősebb, cseh értelmiségihez (Josef Abrhám) költözik – idilli jólétbe. Ez az első filmje, amelyben nem a közeli vagy a távoli múltat elemzi.

Szerintem másban is különbözik a korábbi munkáimtól. Ebben van a legtöbb érzelem. Egy musicalbe besegít a zene, egy retrofilmben ott a nosztalgia, a kor divatja, ami ugyancsak érdekessé teszi a mozit, de egy hétköznapi történetbe, amely csak arról szól, hogy ki kit szeret, vagy miért menekül a másik elől, nincsenek látványos megoldások. Ott csupán az érzelmekkel lehet hatást elérni. Ezért volt nehéz számomra egy ilyen filmet készíteni. Ebben egyedül a jellemek a fontosak, a karakterek fejlődése vagy zuhanása. A Szép nő, durva helyzet lélektani film, egy romantikus vígjáték keretében. Csehov írt hasonló darabokat. Még ha öngyilkossággal végződik is a drámája, az egész, úgy, ahogy van: komédia.

Remek színészi alakítások növelik a film értékét. Josef Abrhámmal a Süvölvényévekben dolgozott, Emília Vášáryovával a Kuckókban, Jiří Schmitzerrel... vele forgatott már?

Főiskolásként. Játékfilmben azonban most dolgoztunk együtt először. Ő játssza Jana Brejchová párját, aki meglehetősen ambivalens figura. Néha idegesítő, máskor megmosolyogtató. Három színész van a filmben, akikkel most kerültem először munkakapcsolatba: Aňa Geislerová, Jana Brejchová és Roman Luknár. Mind a hárman nagyszerű teljesítményt nyújtottak, s talán azt is elmondhatom: ilyen szerepet, mint nálam, még soha senkinél nem játszottak.

Karlovy Vary fesztiválján ősbemutatója volt a filmnek, a nagyközönség azonban még csak most fogja látni, amikor ön már a következő filmjét forgatja. Woody Allen is hasonló tempóban dolgozik: évente egy film.

De az meglegyen! Igen. Nekem is ez az álmom. Rajtam nem múlik. És azt hiszem, Jarchovskýn sem. Van mit mesélnünk. Új filmünk három jó barátról szól, akik már vagy húsz éve ismerik egymást. Galériatulajdonos az egyik, nagykövet a másik, orvos a harmadik. Mind a hárman férjek és apák, és mind a hármuk házassága megingott.

Mondhatok egy hasonló filmet? Woody Allen: Hannah és nővérei.

Igen, igen, de a mi filmünk egészen más lesz. Egy lehangoló történet, amelyen sokat lehet majd nevetni.

Az ön életében, csak hogy a „civil képe” is erősebb legyen, most kezdődött egy újabb fejezet: apa lett.

Tudja, mit mondott Jean Gabin, amikor lánya született? „Most már nem lehetek öngyilkos.” Én nem vagyok sem szomorú, sem megkeseredett, az viszont eszembe jutott már, hogy egyszer a fiam is látni fogja majd a filmjeimet. De egy másik korban, s talán egy egészen más világban. A jövőben tehát már erre is gondolnom kell.