Halotti magány (ijedség, enyém)

Holnap április elseje – ezzel a mondattal indul egy korai Kosztolányi-novella (Április bolondja), mely a megfigyelés, a mások életének titkos kikémlelése tapasztalatát írja le, a megfigyelő szemszögéből. Aki megbízotti szerepkörben közös szobájuk szekrényébe bújik, hogy lakótársát annak tudta nélkül lopva meglesse. Közben – barátja megfigyelése közben – ráébred arra, milyen megalázó és ijesztő is ez az egész: látni-hallani valakit, aki nem tudja, hogy látják-hallják, vagyis korábban nem látott-hallott oldaláról tudomást venni. Az áprilisi tréfa visszafelé sül el, nem a kémlelt személy ijed meg. Nincs is, aki ráijesszen, mert az ajtó lyukán át kémlelőnek a tapasztalat rosszullététől a szekrényből kitörni sincs ereje. Aki megijed, az én vagyok, az olvasó. „Ezért ijedünk meg – így Kosztolányi –, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep.” A szégyenpír sávokban kúszik arcunkra. A pirosság (téglaszín?) váltakozik a Javított kiadás című Esterházy-remekben is, ott az idézetként szereplő ügynökjelentések vannak így megkülönböztetve.

Jelentem, ugyanez a pirosság a megkülönböztető jegy Florian Henckel von Donnersmarck nálunk március 22-e óta vetített filmjében, A mások élete (Das Leben der Anderen) címűben. A ténylegesen színes, ám leginkább a katonai járművekre vagy bizonyos egyenruhákra emlékeztető piszkoszöld és szürke, több mint két órán át pergő képsorok egyikében a megfigyelt értelmiségi jól felismerhetően Piros Arany tubusból nyom egy adagot a tésztájára – ezt csak mi látjuk, a fölötte, lakása padlásterébe befészkelt lehallgatótiszt nem, ő legföljebb hallja a kitüremkedő piros csík bugyogását. A titkosszolgálat hivatásos tisztje a Kosztolányi-novella főszereplőjéhez hasonlóan különös átváltozáson megy keresztül: munkája végzése közben rokonszenv ébred benne a megfigyelt értelmiségi (s ezzel, sajnos, nincs egyedül: annak élettársa) iránt. Meg minden iránt, ami figyelme szerencsétlen tárgyaival kapcsolatos: láthatóan érdekelni kezdik az értelmiségi körök, ezek ellenzéki tevékenysége, a kultúra. Groteszk dramaturgia: a Stasi kulturális osztályának dolgozója, akit a titkosszolgálat főiskolájának cinikus előadótanáraként ismerhettünk meg, egyszeriben Brechtet olvas – a könyvet a megfigyelése alatt álló drámaíró lakásából veszi magához egyik titkos leszállásakor. Szolgálaton kívül talán éppen A kaukázusi krétakört olvassa, a Katona és Gruse párbeszédét: „Katona (ravaszul): Ha tudná a lány, hogy a férfi tudja, elsápadna és elpirulna. / Gruse: Nem tudom, hogy mit lehet bizonyos fűzfákról tudni. Katona: Akkor sem, ha szembe velük egy bozótos volna, ahonnan minden megfigyelhető? Minden, ami olyankor történik, amikor egy bizonyos személy »fehérneműt mos«!” (Eörsi István fordítása)

A tevékenységétől és az aljas rendszert jelképező kenyéradó intézményétől elidegenedő tiszt kényszerpályára kerül: az első kompromittáló információ jótékony elhallgatása azt a tragikus tévhitet kelti megfigyeltjeiben, hogy nem állnak a titkosszolgálat megfigyelése alatt. Innen nézve már nem meglepő, hogy a tiszt jelentései homlokegyenest kezdenek eltérni attól, amit megfigyelőállása rejtekéből észlel, viselkedése és munkájának nullaértékű eredménye meg ezzel arányosan fölötteseit kezdi egyre inkább aggasztani. Miközben a fülére tapadó korongokban hallja az alatta politikai pamfletet fogalmazó drámaíró gépelését (a tényfeltáró cikk Nyugatra készül, a különösen kicsi méretű írógépet is onnan csempészték – csak piros szalag volt beszerezhető hozzá), ő a padláson bugyuta színdarabot talál ki s gépel le helyette. A mennyezet alatt és fölött két jelentés íródik tehát, s a két kézirat óhatatlanul kontaminálódik a megkülönböztető jegy, a gépszalag piros színe által. Végül, a rendszerváltás utáni felszabadult légkörben, a szabad színpadon előadott dráma főszerepét néger alakítja. S ezzel a nézői látószög köré egy jellegzetesen kelet-európai krétakör rajzolódik: nem tudható, hogy ha tudná a lány, hogy a férfi tudja, elsápadna és elpirulna-e. Aki megijed, az én vagyok, a néző.