Hagyományápolás és érdekvédelem

Magam is alapító tagja vagyok az SZMKT-nak, és képzőművészeti tevékenységem jól ismert. Életem során szerzett tapasztalataim arra utalnak, hogy magyarként csak másodrendű polgár vagyok. Ezért nem is furcsálltam, noha hiányoltam, hogy a szlovák sajtó, a szlovák szakemberek nem nagyon foglalkoztak a magyar nemzetiségű művészekkel, legföljebb egy-egy csoportos kiállítás kapcsán. Tudom, ez a megkülönböztetés nem a képzőművésznek szólt, hanem a más nemzetiségű egyénnek. ĺgy rólam is csak egyetlenegyszer írt a szlovák képzőművészek lapja, a Výtvarný život; ez egy kétoldalas riport volt, fényképekkel, 1985-ben, csaknem 25 évvel a képzőművészeti főiskola elhagyása után jelent meg, és dunaszerdahelyi jubileumi kiállításomról szólt. Ez is Július Kálmán művészettörténésznek volt köszönhető, aki jól beszélt magyarul, és nem voltak előítéletei.

Tanulmányaim során és után főleg az Új Szó, a Hét, a Dolgozó Nő adott lehetőséget arra, hogy a nagy nyilvánosság elé léphessek, hogy Pozsonytól Királyhelmecig megismerhessenek. A ma annyira elmarasztalt Csemadok pedig rendszeresen rendezte az egyéni és csoportos kiállításait a szlovákiai magyar művészeknek. Persze ebben legfőbb érdemük a helyi szervezeteknek volt. Miután én kezdettől fogva tagja voltam a Csemadoknak, és segítettem is, ahol tudtam, megbecsültek.

Tehát a gyökerek és a táptalaj adva voltak, ebből kellett merítenem. Nem kétséges, hova tartozom, és akikhez tartozom, azok érzik is, mennyire vagyok velük. Hiába beszélnek némelyek, hogy a magyarság elszigeteli magát a többségtől, amikor az ellenkezője az igaz. A többségi nemzet irántunk való közömbössége indokolta Társaságunk megalapítását is.

Akkor, 1989-ben, a hatvan résztvevő közül nagyon sokan szólaltak föl lelkesen, pozitívan értékelve önállósodásunkat. Már ezen az első találkozón is elhangzottak azonban olyan kijelentések, hogy „márpedig magyar képzőművészet Szlovákiában nem létezhet”! Mi, a többség, azonban nem is akartunk „magyar képzőművészetet” csinálni.

A kívülállónak úgy tűnhet, hogy a találkozónk valamiféle „nemzetieskedő izgágaság” volt, és hogy netán még ma is ez jellemző ránk. Csakhogy egyáltalán nem erről volt szó – akkor sem, ma sem! Ennél sokkal józanabbak voltunk és vagyunk. Célkitűzéseink sokkal kötöttebbek. Még akkor is, ha tudjuk, hogy Szlovákiában léteznek régebbi magyar képzőművészeti hagyományok. Hisz közismert, hogy Csehszlovákia megalakulása előtt szép számmal éltek itt neves magyar képzőművészek, és ezek közül több Szlovákia mai területén született: Rombauer, Zemplényi, Madarász, Keleti, Peske, Feszty, Szinnyei, Mednyánszky, Katona stb. Tudjuk, hogy Pozsonyban, Komáromban és Kassán pezsgő magyar képzőművészeti élet alakult ki. Ezeknek az időszakoknak a méltatása kisebbségi vonatkozásban még földolgozásra vár. A múlt történelmi anyaga és emlékképe azonban csupán a hagyományokhoz méltó jelenben válik életté, akarattá, tetté és sikerré.

Ezért egyik küldetése csoportosulásunknak éppen az volna, hogy a hagyományokat föléleszszük, és ezzel erősítsük a szlovákiai magyarság öntudatát. A kisebbségi létben élő embereknek szükségük van arra, hogy érezzék, tudatosítsák, köztük is vannak tehetséges, tenni akaró, mélyen érző egyének, és nem alábbvalóak a többségieknél.

Egyébként igaz, hogy a képzőművészet a világ minden részén „egy nyelven beszél”. Ennek ellenére a képzőművészeti műnek lehet „etnikai”, „nemzeti” jellege is. Szlovákiában ilyen típusú művészetet művelt Fulla, Bazovsky és Benka, miközben ez nem ártott műveik modernségének és színvonalának sem. A lekicsinylés sokszor nem is a műnek szól, hanem az alkotónak. Megfigyelhetjük, hogy jobban ismerjük pl. a francia, angol, olasz művészeket, mint a szomszédos országok művészeit, azok műveit. Miért?

Az ignorált művészek művei azonban idővel elismertetik magukat így is. Rövidebb-hosszabb ideig el lehet szigetelni egy-egy művészt, lelkileg tönkretenni, alkotókedvét elvenni – érvényesülési lehetőségeit vallási vagy nemzetiségi alapon korlátozni. Társaságunk ezen szeretne változtatni. Vannak köztünk szlovákok is. Társaságunk célja tehát az is, hogy a figyelem középpontjába, a fényre állítson bennünket – így érdekvédelmi szervezet is vagyunk.

Miután a jelenlegi politikai viszonyok megengedik, és egyben szükségessé is teszik a szlovákiai magyarság érdekvédelmét, reméljük, hogy Társaságunk több támogatást fog kapni mind a magyar sajtótól, mind a már létező különböző magyar szervezetektől.

Ma, tizenöt év után nem vagyunk annyian, mint ahányan az alapításkor jelentkeztek. Többen különböző csoportokat alapítva távoztak tőlünk, vagy szlovák képzőművészeti társulásokban keresnek érvényesülési lehetőségeket. Érthető, hisz a mai világban, amikor mindent a pénz határoz meg, kisebb csoportok néha könnyebben érvényesülnek, mint a nagyobbak, mert kisebb helyiségben kevesebb kiadással kell számolniuk, kevesebb gondot okoz a kiállítás szervezése és propagálása.

Ha nem is kívánunk „nemzeti” művészetet produkálni, szeretnénk hordozói, folytatói és elmélyítői lenni képzőművészeti hagyományainknak, ezzel is gazdagítva a szlovákiai kultúrát, a történeti egybevetés egyik felelősségteljes tényezőjeként szerezni elismerést Szlovákiában.

Nem egyforma hagyományainkhoz való kötődésünk sem, és a művészetet is különböző módon értelmezzük, de a színvonal és a stílusbeli próbálkozások nagyban hasonlítanak a közép-európai átlaghoz.

Szükségesnek tartanám, hogy az alkotói és a társadalmi tevékenységünk színvonala ne sülylyedjen le a társasköri – csupáncsak a kiállítások megtartására irányuló – működésre. Szerveznünk kellene előadássorozatokat is, beszélgetéseket a művészetről, főleg a szlovákiai magyarság körében. Támogatni a képzőművészeti körök, tanfolyamok működését.

Csak akkor foglalhatunk el méltó helyet nemzetiségünk művelődéstörténetében, ha jobban összekapcsolódunk régiónk életével – örömével, bajaival, érdekeivel. Ha tudunk valamit tenni, nyújtani közösségünk számára, ha föl tudjuk kelteni a képzőművészet iránti igényt, és ha érdeklődést tudunk kelteni magunk iránt is.

Hiszen – úgy érzékelem – biztató jelekből nincs hiány, mintha ébredeznénk, mintha megmozdult volna valami: egyre inkább a kultúrszomj jellemzi már más területeken is Szlovákia magyarlakta vidékeit. Egyre-másra rendeznek kiállításokat, irodalmi versenyeket, emléknapokat, nemcsak városokban, hanem kis falvakban is. Csak rajtunk múlik, hogy ott legyünk mi is.

Ha sikerül elérnünk, hogy kezdeményezéseinkbe különböző szervezetek, népművelési házak, önkormányzatok stb. is bekapcsolódjanak, az mindenkinek csak az előnyére válik.

Összegezve a feladatokat:

1. A szlovákiai képzőművészeti élet színesebbé és gazdagabbá tétele országosan és a magyarlakta régiókban egyaránt.

2. Szorosabb együttműködés a többi magyar szervezettel.

3. A szlovákiai magyarság kulturális hagyományainak megismerését és további gazdagodását szolgálni.

4. Szorosabb és hasznosabb együttműködés a szlovákiai magyar sajtóval és a kiadókkal.

5. Erőfeszítéseket tenni a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos múzeumok és galériák megtartásáért, valamint megbeszélésre összehívni legalább azokat a magyar közírókat, művészettörténészeket, akik a képzőművészettel foglalkoznak.