Gyűlölet a Kalligramban

Ha azzal kezdeném a Kalligram szeptemberi számának ajánlását, hogy ezúttal a verseken van a lényeg, aligha tévednék. Holott mennyi-mennyi a kép megint! Nemcsak a szerzőké, bár a nők arca például kivétel nélkül, nagyon helyesen, látható, amint áttűnik a vers szövegén. Ám elsősorban a főtéma, a folyóirat csupa nagybetűs Gyűlöletének részét mozgósítják a képek és képsorok. Ezek a Thomas Pynchon-szövegben (Széky János fordítása) kétoldalt futnak, futnak, noha állóképek, szinte kirándulás-fényképek, főként katonák, nácik, fegyverek (egy pár ölben nyugvó aszszonykéz), persze a Centauri szerzői névvel ellátott szöveget is hasonlók törik meg, csak ezek már nem a háborút, hanem az aranylázt idézve, de már például Sálekovics Ádám drámai párbeszédekből építkező novellájában („Nincs is kötelünk!” – mondja az egyik. „Leütjük a botjával” – hangzik a válasz) az igen szúrós szemű kamaszok és kamaszpalánták farkasszemet néznek az olvasóval, és vicsorognak is. Vicsorog a nyakkendős nő is a címoldalon, minő szerencs, hogy nincs oly sztereotípia, mely szerint nő ostorral és nyakkendőben automatikusan gyűlöletet fejezhet ki vagy kelthet, itt pl. inkább félelmet és viszolygást kelt.

A versekkel kezdtem, holott a Kalligram szeptemberben Térey János-darabbal indul, az Asztalizene című zenés darabnak már az instrukciói is megkapóan elragadók: „A darabnak nem lehet eredeti zenéje” – mondja az egyik. „Delfin nem énekelhet” – így a másik, amihez tudni kell, és a szereposztásból ki is derül, hogy Delfin szoprán, és az Operaház magánénekesnője. Továbbá: „Senki sem dohányozhat” – Brecht forog a sírjában, de hát ez a hasonlóság a sírhelyzet és az idők közt, mindkettő változik.

A tanulmányok közül engem személy szerint Raffay Endréé ragadott magával (Apollón szentélye. A budapesti Zeneakadémia ikonográfiai programja), ezt a kiváló, élvezetes művészettörténeti kalauzt mindenkinek figyelmébe ajánlom, mindenkinek, akit vonz a képzőművészet, a zene, az irodalom, sőt mindezek történelmi és politikai vetületei sem maradnak homályban.

A már említett Gyűlölet-blokk szellemesen tagolt és sokrétű, versek, novellák, tanulmányok alkotják: a versek közt pl. Vida Gergelyé, a novellák közt pl. Pablo Krantz argentin dalszerzőé (Bárdos Miklós fordítása); a tanulmányok egyike (Balázs Gáboré) a filozófia és a vallás (a Biblia és főként a Talmud) szempontjaival vizsgálja a gyűlöletet („A gyűlölet egyik ismert velejárója, hogy a gyűlölt személyt démonizálni kezdjük: vakokká válunk esetleges jó tulajdonságaira.”). Bacsó Bélának az esszé ismérveit és erényeit hordozó tanulmánya (Vázlat a gyűlöletről) egy képzőművészeti és egy irodalmi kitérővel tér rá központi kérdésére: „Miként ébred az emberben gyűlölet?”, és Max Scheler 20. századi német filozófus tanulmányát (Ordo Amoris) alapul véve azt a különbséget vizsgálja, mely az általunk ismert (látott, szeretett, gyűlölt) személy valós és általunk rögzült képe közt mutatkozik, mondván: „A másikon nemcsak azt látjuk, amivé önmaga által vált, hanem azt is, amivé mi tettük, azáltal, hogy olyannak láttuk.” Ugyanebben a Gyűlölet-összeállításban olvasható Váradi Péter tanulmánya: Gyűlölet és alkotás Nietzschénél (A teremtés művészete és a művészet teremtése).

Végül, vissza a versekhez, melyek közt olyan kuriózumok is akadnak, mint Julio Cortázar három kis remeke (Imreh András fordításai): Gerevich Andrásé (Verjen a sors keze) végett például érdemes betérni a könyvesboltba, s felütni a Kalligram 44. oldalát, ennél már csak akkor nagyobb élmény (saját tapasztalat), ha az ember másodszor otthon olvassa, vagy legalábbis ott, ahol otthon érzi magát.