Fidel Castro miatt csak lélekben jár vissza Kubába

Azokban a percekben ugyanis, amikor már a kezében szorongatta az eddigi munkásságát elismerő Kristály Glóbuszt, meghatottságában alig tudta visszafojtani könnyeit. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne sírja magát, hiszen ekkora elismerésben ez idáig sem szülő-, sem a szülei által választott hazájában nem részesült. Kubában erre sor sem kerülhetne, hiszen politikai pártállására hivatkozva maga Fidel Castro állná útját a kitüntetésnek, Amerikában pedig még ötvenöt filmszerepért sem jár életműdíj. Oscar- és Arany Glóbusz-jelölésből Andy Garciának is kijutott már, végül sem ezt, sem azt nem kapta meg, ennek tükrében tehát dupla örömmel vette át Karlovy Vary rangos elismerését. Ötvenévesen ez az első díja, amely emberi nagyságát is hangsúlyozza, érthető tehát, hogy ellágyult a Thermal Szálló ezerkétszáz fős közönsége előtt. Ötvenöt filmje között eddig minden bizonnyal a Coppolával forgatott Keresztapa III. állt az élen, amelyben a Marlon Brando-Robert de Niro-Al Pacino klán legifjabb tagjának, Vincent Mancini alakjának megformálásával lett világszerte ismert. De ugyanilyen fontos lehetett számára a Brian de Palmával készített Aki legyőzte Al Caponét, vagy a Sidney Lumettől kapott Manhattanre leszáll az éj. Mostantól fogva azonban Az elveszett város a szíve csücske, hiszen ennek a filmnek nemcsak főszereplője, hanem rendezője, zeneszerzője és producere is. Bár hosszú és giccses egy kicsit, a maga módján mégis forradalmi mű. Che Guevarát ugyanis az eddigiektől eltérően nem pozitív hősként ábrázolja, hanem opportunista bűnözőnek mutatja, aki a kubai forradalom idején rengeteg ember életével végzett. Andy Garcia határozottan állítja: hiteles filmet forgatott, alkotása nemcsak igaz történelmi tabló, hanem életrajzi ihletésű, családi dráma is. Az ő családjának nagy ívet átfogó, zenével és tánccal dúsított, látványos mozija.

Filmjének európai bemutatójára a jeles színész élete egyik főszereplőjét, a tizennyolc éves Daniellát is magával hozta. De senki sem gondolhatott arra, hogy a bájos, korához képest érettebbnek tűnő leányzó zsenge szerelme a sztárnak – arcvonásaik ugyanis annyira hasonlatosak, hogy a papa le sem tagadhatná: Marivi Liridóval kötött házasságának gyümölcse az ifjú hölgyemény. Daniella azonban csak az egyik a négy gyerek közül: Dominika huszonkét éves, Alessandra tizenöt, fia, Andres pedig mindössze négyesztendős. Apai örömei mellett szakmai sikerei is jelentős mértékben közrejátszanak abban, hogy Andy Garcia nyugodt, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti. Válaszai higgadtak és átgondoltak, gesztusai lelki harmóniáról árulkodnak.

Nem lep meg, hogy kubai szivart szív, valahogy illik az egyéniségéhez. De van még valami más, ami egykori hazájához köti?

Az emlékek.

Az emlékek? Öt és fél éves volt, amikor a szülei Amerika mellett döntöttek.

Tetszetősebb lett volna a válaszom, ha azt mondom: a kubai szivar mellett a kubai rum a másik, amihez ragaszkodom? Rendben. Rumból a Baccardi a kedvencem, de ahhoz, hogy képzeletben visszamenjek Havannába, az egykori házunkba, nincs szükségem egyetlen korty italra sem. Az ember születésétől fogva az, aki. Anyám is, apám is kubai, anyám angoltanárnő volt Havannában, így a nyelvvel sem voltak gondjaim, amikor kikötöttünk Miamiban. Lélekben ma is Kubához tartozom, ezzel együtt mégis amerikainak vallom magam, hiszen ott nőttem fel, ott voltam kamasz, ott lettem színész, ott születtek a gyerekeim. Bár emigránsként hagytuk el hazánkat, Amerika mindent megadott, hogy becsületes munkával otthont teremthessünk magunknak. Egy testben két lélek – szoktam mondani. Két kultúra, két különböző világ olvad eggyé bennem.

Mivel hagyták el Kubát annak idején?

Repülővel.

Nem úgy gondoltam. Milyen érzéssel?

Nem voltunk boldogok, az biztos. Mi, gyerekek inkább csak a kalandot láttuk az egészben. Az addig nem ismert izgalmat. Hárman vagyunk testvérek, mind a hárman akkor ültünk először repülőre, érthető módon nekem ez sokkal nagyobb érzés volt, mint az, hogy végleg elhagyjuk az országot. Arra emlékszem, hogy apám az utolsó napon azt mondta. „Nézz körül jól, mert csak azt viheted magaddal, amit megőriz az emlékezeted.” Ma úgy érzem, mindent sikerült elhoznom, és ezt a mindent Az elveszett városban meg is mutatom.

Hányszor járt Kubában azóta, hogy amerikai állampolgár?

Egyetlenegyszer. Amíg Fidel Castro trónol az elnöki székben, nem is megyek még egyszer. Nagyon nem értek egyet azzal, ami az ő nevéhez kötődik az országban. Gyűlölöm az ottani politikai helyzetet. Sokan sajnos nem is tudják, mi zajlik ma Kubában, halvány fogalmuk sincs arról, mennyire elszegényedett és lepusztult az ország, s hogy az ott élők a legalapvetőbb emberi jogaiktól is meg vannak fosztva.

Gabriel García Márquez, a Nobel-díjas kolumbiai író mégis Castro-párti.

Mit válaszolhatnék erre? Csodálkozom rajta. Nem látja, mi zajlik a hatalom kulisszái mögött.

Commandante című dokumentumfilmjében Oliver Stone is meglehetősen pozitív képet fest Fidel Castróról.

És meglehetősen pontatlant. Szerintem bekötött szemmel járta az utcákat, nem vette észre, mennyire szenvednek a kubaiak, és hogy mennyire várják már a rendszer bukását.

Miközben Castrót éltetik.

Mert erre kényszerítik őket. De a lelkük mélyén már egy új világra készülnek.

Filmbemutatóra hívták 1995-ben Havannába?

Nem Havannában voltam, hanem Guantánamóban, az amerikaiak haditengerészeti bázisán. Tizenhatezer menekültnek rendeztek koncertet, azoknak a szerencsétleneknek, akik a nyílt tengeren, ütött-kopott csónakokban próbálták elhagyni Kubát. Akiknek nem sikerült, azokat összegyűjtötték és visszavitték. De nem haza, hanem a guantánamói börtöntáborba. Gloria Estefannal adtunk nekik koncertet. Szerettünk volna egy kis fényt vinni az életükbe, s a jelek szerint sikerült is, mi viszont, az ottani helyzet láttán teljesen letörve tértünk vissza Amerikába.

S akkor azt mondta: soha többé!

Soha többé, amíg Castro irányítja az országot. Mert aki utána jön, annak már új útra, a demokrácia útjára kell lépnie.

Gyerekként, úgy tudom, baseballjátékosnak készült.

Csak megsérültem, és új álmokat kellett szövögetnem. A mozi és a zene lett igazán meghatározó az életemben. A Doktor Zsivágó, a Casablanca és A párduc volt a legnagyobb moziélményem, gyerekként előbb dobolni, aztán gitározni tanultam. Apám ügyvédként dolgozott, ugyanakkor farmja is volt Havanna mellett, szerintem, ha nem hagyjuk el az országot, ma nekem is hatalmas krumpliföldem lenne, esténként pedig bárzongoristaként szórakoztatnám a közönséget.

Hogy kötött ki végül is a színészi pályán?

Miután felhagytam a baseballal, különböző színjátszókörök tagja lettem. Hasznosan akartam eltölteni az időmet, s az, hogy különböző szerepeket kaptam, még szórakoztatott is. Később, amikor pénzt kellett keresnem, és pincérnek álltam, majd bútorszállítónak, már tudatosan úgy intéztem a dolgaimat, hogy az estéim szabadok maradjanak. A színpadtól nem akartam megválni, a James Bond-történetek pedig egyre közelebb vittek az első filmszerepekhez. Aztán jött Brian de Palma, Ridley Scott, Mike Figgis és mindegyiküktől olyan feladatot kaptam, amely egyre előbbre vitt a pályán, s így jutottam el Az elveszett városig. Ez most valóban új fejezet az életemben, hiszen rendezői minőségben ez az első munkám, amelyet tizenhat évig hordoztam magamban.

Tizenhat évig? Mi fékezte a megvalósításban?

Az anyagi háttér megteremtése. Pénzt kellett szerezni rá, méghozzá nagyon sok pénzt, mert a külső jeleneteket – Kuba helyett – a Dominikai Köztársaságban kellett leforgatnunk. Egyetlenegy nagy stúdiótól nem várhattam és nem is kaptam segítséget, külföldi forgalmazókkal kellett kemény szerződéseket kötnöm, így tudtam csak belefogni a filmbe. Ez a tizenhat év azonban arról is szólt, hogy mindenkiben tartsam a lelket, aki mellettem állt a munkában.S önben ki táplálta a tüzet?

Számomra ez a film az évek során első számú feladattá vált. A sors bízta rám. Akárkivel dolgoztam is, ott legbelül mindig Az elveszett városra készültem. Minden napom, minden éjszakám erről szólt. Hogy létrehozhassam azt, amiről úgy éreztem: létre kell hoznom. Amikor 1990-ben Guillermo Cabrera Infante átadta a forgatókönyv első változatát, hogy olvassam el, kínomban már az első oldalaknál felnevettem. A történet központi alakja, akit én játszom a filmben, Infante szemében nagyszerű zongorista. Engem mindig is vonzott ez a hangszer, de valahogy sosem tanultam meg játszani rajta. Egy új film mindig új kihívásokkal jár, ezt már megtanultam. Most sem ijedtem meg. Végre, itt az alkalom, hogy zongora mellé üljek, biztattam magam. A Keresztapa III. részét kezdtük el forgatni Rómában, amikor bérbe vettem egy zongorát, és a szállodai szobámban elkezdtem a tanulást. Pokoli nehéz volt túljutni az alapokon, de onnantól fogva minden könynyebben ment. Az alatt a tizenhat év alatt pedig, amíg eljutottunk az első forgatási napig, úgy belejöttem a zongorázásba, hogy azóta csaknem mindennap játszom egy kicsit. Vagy a magam, vagy a családom szórakoztatására.

Zeneszerzőként nem most debütált.

Filmzenét 1999-ben írtam először. A Jegyűzérrel kezdtem, s azóta ezt a munkát is nagyon élvezem.

Az elveszett városban nem csak a kamera előtt és a kamera mögött, hanem a háttérben is minden szál az ön kezében futott össze. Ezt is élvezte?

Megírhatja azt is, hogy néha még a szendvicseket is én készítettem a stábnak. Ne felejtse el: pénzre megy a játék. Nekem minden centtel el kellett számolnom. Úgy kellett jó filmet forgatnom és jól játszanom, hogy minden napot a költségek ellenőrzésével kellett befejeznem. Mit mondjak? Nem volt könnyű. De az életben semmi sem könnyű. Ha a könnyebb utat választja az ember, nem jut messzire. Ez az én személyes tapasztalatom.

Az elveszett város – egy család története tükrében – a kubai forradalom viharos éveit idézi fel. Főhősei közül ki ezen, ki azon az oldalon áll, de van olyan is, aki „tartózkodik a szavazástól”. Mindegyikük sorsa izgalmas a vásznon. A film egyik legnagyobb érdekessége, ha úgy tetszik: politikai pikantériája azonban kétségtelenül az, hogy Che Guevarát egészen más fénybe állítja, mint amilyenben eddig láttuk. Egészen pontosan: oly mértékben deheroizálja, hogy az sokak számára egyenesen megdöbbentő.

De csak azért, mert eddig csupán a fiatalok trikóiról ismerték őt. Che Guevara, arcvonásait tekintve, valóban rokonszenves ember, „a marxista forradalmárról” azonban azt is tudni kell: nagyon sok kubainak okozta a halálát. Alberto Korda remek fotója alapján sokan a romantikus hőst látják benne, úgy kezelik, mint egy igazi popsztárt. Az igazság nem is érdekli ezeket az embereket. Che Guevara azonban meglehetősen ambivalens alakja a kubai történelemnek. Az, hogy ölt, az akkori forradalmi helyzetből is adódott, a felelősség alól azonban teljes mértékben ez sem menti fel. Az elveszett várossal az igazságra akartam rámutatni. Az volt a célom, hogy egy játékfilm segítségével adjak tisztább képet azokról az évekről, amikor Kubában ilyen komoly ideológiai változások zajlottak.

Színészként kit tart legnagyobb mesterének?

Mindenképpen Hal Ashbyt, aki pályám legelején, 1986-ban rendezett az Egy lépés a halál című filmben. Egyébként mindenkitől ellestem valamit, de a legeslegtöbbet biztos, hogy tőle és Coppolától.

Dustin Hoffmant és Bill Murrayt könnyű volt megnyernie a filmjéhez? Hiszen mindketten csak mellékszereplői a történetnek.

Két héttel a forgatás megkezdése előtt még mindig nem vehettük biztosra, hogy nem lesznek anyagi nehézségeink, egyvalamivel azonban nem kellett foglalkoznom: Dustin és Bill jelenlétével. Ők is végig kitartottak mellettem. Ez a film nekik is fontos volt, pedig valóban nincs benne nagy szerepük. Bill, miután elolvasta a forgatókönyvet, csak annyit kérdezett: „Mikor kezdünk?”. Dustin pedig azt üzente: „Állok rendelkezésedre.” Én persze izgultam, nehogy foglalt legyen, amikor szükségem lesz rá. Azt mondtam neki: „Ha kimaradsz a filmemből, nem megyek el a lányod esküvőjére!” Szerencsére minden jól alakult, senkiről nem kellett lemondanom, mindenki ott van a filmben, akivel számoltam.

Négy gyermeke közül háromnak jutott szerep benne.

Dominika a sógornőmet alakítja, filmbeli fia a valóságban a kisöccse, Andres, Daniella pedig úgy került a képbe, hogy közvetlenül a forgatás megkezdése előtt kiderült: a pincérnő szerepére kiszemelt kubai színésznő, aki akkoriban érkezett meg Amerikába, papírok híján még nem hagyhatta el az országot, így nem utazhatott velünk a Dominikai Köztársaságba. ĺgy lépett a helyébe Daniella, aki már színészetet tanul Kaliforniában.

Két Grammy-díja után most egy Kristály Glóbusz. Melyikre büszkébb?

Arra, amelyiket még nem kaptam meg, de a jelöltek csapatába már sikerült bejutnom.

Elnézését kérem, hogy...

... nem, én nem az Oscar-jelölésre gondoltam.

Akkor mire?

A legjobb apa díjára, amelyet reményeim szerint majd a gyerekeim ítélnek oda. Téved, ha azt hiszi, hogy a filmeknél vagy a díjaknál semmi sem fontosabb számomra. Apa vagyok, egy igazán boldog apa, és minden más csak utána jöhet. Még a legnagyobb szerep vagy a legnagyobb szakmai elismerés sem jelent akkora örömet, mint a gyermekeim sugárzóan tiszta arca.