Fico útja az abszolút hatalomig

Robert Fico átlagos családban született a felső-nyitrai Nagytapolcsányban. Apja munkás, anyja elárusítónő volt. Hatéves, amikor a család átköltözik egy nagytapolcsányi panellakásba. A leendő kétszeres miniszterelnök iskolatársai és egykori tanítói beszámolói alapján kiskorától kitűnő és főként szorgalmas tanulónak számított. Útja a gimnázium után a pozsonyi Comenius Egyetem Jogtudományi Karára vezetett, melyet 1986-ban vörös diplomával fejezett be. Fico az egyetem után belépett a kommunista pártba – gyors felvételét elsősorban származása segítette.

A kötelező katonai szolgálat után az igazságügyi tárca jogi intézetében dolgozott, olyan lázasan, hogy közben – saját későbbi bevallása szerint – észre sem vette a rendszerváltást. A bársonyos forradalommal kapcsolatban mindig is szkeptikus nézeteket vallott, jelentőségét több ízben próbálta relativizálni, s több olyan kijelentés származik tőle, amellyel a kommunista rendszert igyekezett pozitív színben feltüntetni.

Baloldali képviselő

A rendszerváltás után a KSS áttranszformálódott a Demokratikus Baloldal Pártjává (SDĽ), Robert Ficót pedig 1992-ben a párt képviselőjévé választották. Fokozatosan az SDĽ legnépszerűbb politikusává vált. 1995-ben, az SDĽ 94-es választási veresége után Peter Weiss pártelnök lemondott, és az akkor 31 éves Ficót jelölte meg utódjaként, ám ő órákkal a kongresszus előtt – máig ismeretlen okokból – visszalépett Ľubomír Fogaš javára. A pártelnök végül Jozef Migaš lett 1996-ban.

Az 1998-as választásokon a legtöbb preferenciaszavazatot szerezte az SDĽ listáján. Ennek ellenére semmilyen posztot nem kapott az alakuló Dzurinda-kormányban, sem a parlamentben, egyszerű képviselő maradt.

Fico már a 90-es években észrevetette magát látens magyarellenességével. Az 1998-as kormányalakításkor pl. a vezető koalíciós politikusok közül szinte egyedüliként a négyes koalíció helyett hármas koalíciót javasolt, a kormányból az MKP-t hagyta volna ki, amely akkor jött létre három magyar pártból. Arra hivatkozott, hogy az MKP a Beneš-dekrétumok megnyitását fogja követelni, ezért inkább ellenzékben kellene hagyni.

Miután nem kapott semmilyen politikai pozíciót, Fico a főügyészi posztot kívánta megszerezni. Ám mivel még nem töltötte be 35. életévét, s a koalíció miatta nem akart törvényt módosítani, a szintén SDĽ-es Milan Hanzel lett a főügyész.

Főügyészség helyett harmadik út

Ha akkor, 1998-ban főügyésszé választják, ma nem létezne a Smer, és egészen másképpen nézne ki a hazai politikai paletta. Így a politikai karrierje alakulásával elégedetlen Fico 1999-ben kilépett az SDĽ-ből és az év végén pártot alapított. Fico nehéz műveletre vállalkozott, hiszen egyrészt a kormánnyal szembeni ellenzékként határozta meg magát, másrészt legalább ugyanilyen távolságot igyekezett tartani az akkori ellenzéki pártoktól (HZDS, SNS) is.

Noha mindig egyértelműen baloldali beállítottságú volt, taktikai okokból 2002 előtt ódzkodott pártját baloldaliként meghatározni. A paletta e része ugyanis az SDĽ és az SOP révén foglalt volt – sőt, a 90-es években részben a HZDS is baloldalinak nevezte magát –, ráadásul e pártok teljesítménye és intrikái miatt nem csengett túl jól a baloldali jelző.

A Smer így kezdetben harmadik utas pártként definiálta magát. „Nem az a fontos, hogy fekete vagy fehér-e a macska, hanem az, hogy fog-e egeret” – válaszolta Fico ekkoriban a pártja irányultságával kapcsolatos kérdésekre.

Ismét a baloldalon

A Smer nagy reményekkel indult a 2002-es választásokon, hónapokig vezette a népszerűségi listákat. Ám végül csak harmadik lett a HZDS és az SDKÚ mögött, s mivel a sok kis párt kiesése miatt a négy jobboldali pártnak megvolt a kormányalakításhoz szükséges minimális többsége, Fico megint kimaradt a hatalomból. Ráadásul visszaköszönt az 1999 és 2002 közötti felállás: ismét a kormánnyal és a legnagyobb ellenzéki párttal (HZDS) szemben is meg kellett határozni magát.

A választások után indult meg a Smer átalakítása. Miután 2002-ben mind az SDĽ, mind a belőle kivált progresszívabb politikusok (Weiss, Ftáčnik) által alapított SDA, és az SOP is kiesett a parlamentből, üres maradt a baloldali térfél. Fico ezt rövid időn belül megszállta, 2005-ben a Smer nevébe is felvette a szociáldemokrata jelzőt. Ebben az időszakban olvasztotta magába a kisebb baloldali pártmaradványokat: az SDĽ-t, az SDA-t, az SDSS-t és az SOP-t. A korábbi zöld-sárga pártszíneket a vörös váltotta fel.

Ezzel párhuzamosan fokozatosan háttérbe szorult a Smer többi vezetője (Beňová, Hanzel, Murgaš), és előtérbe kerültek a pártot most is jellemző két szárny – az üzleti és az ideológiai – vezető emberei (Kaliňák, Paška, illetve Maďarič, Čaplovič). Ekkor kerültek befolyásos pozíciókba az SDĽ korábbi második vonalas politikusai (Faič, Richter, Maňka) is.

Fico 2004-ben, az államfőválasztás előtt mutatta meg először remek taktikai érzékét. Hónapokig a kormánnyal – de a HZDS-szel is – hadilábon álló Rudolf Schuster támogatását lebegtette, emiatt Schuster Ficónak kedvezve a választás napjára írta ki a Smer által kezdeményezett referendumot. Ezután, látva Schuster esélyeinek gyengülését, fokozatosan kihátrált mögüle, s közvetlenül a választások előtt Ivan Gašparovič mögé állt, aki végül meg is nyerte a voksolást, és onnantól fogva a Smer lekötelezettje.

Hatalomban

Fico közel egy évtizednyi várakozás után, 2006-ban érte el célját. Pártja nemcsak a népszerűségi versenyt, hanem a választásokat is megnyerte, és sikerült kormányt is alakítania. Rövid mérlegelés után a számára és pártja számára legpragmatikusabb döntést hozta: a HZDS-t és az SNS-t vette maga mellé – ám ez nem volt túl pragmatikus az ország szempontjából.

Koalíciós partnereit sikerült rövid pórázon tartania, s a négy év alatt választóik javát is átvette. Kormánya botrányaiért nagyrészt sikeresen hárította rájuk a felelősséget (a kilenc, visszaélések miatt menesztett miniszter közül csak egy volt smeres, a többi SNS-es és HZDS-es), így Fico 2010-ben még jobb eredményt ért el, mint négy évvel korábban.

Ennek ellenére újra ellenzékbe szorult, mivel nem akadt koalíciós partnere, akivel kormányt tudott volna alakítani, a jobboldali pártok megalakították Radičová kormányát.

Annak köszönhetően, hogy Fico a középtől balra elhelyezkedő összes politikai erőt integrálta, gyakorlatilag az összes választást megnyerte (a 2009-es tavaszi EP- és államfőválasztást, a 2009 őszi megyei, és a 2010 őszi helyhatósági választásokat is). Így erős pozíciókat épített ki az önkormányzati szervekben is. A szakszervezetekkel már rég kiépítette a stratégiai partnerséget, több vállalkozói körrel is jó kapcsolatokat ápol, s baloldalisága ellenére az egyházakkal is mindig kiegyensúlyozott kapcsolatra törekedett. Egyedül a politikát aktívan kommentáló civil szervezetek és a kisebbségek irányában mutatkozott mindig zárkózottnak.

Ficót politikai ellenfelei is az egyik legfelkészültebb, legjobb taktikai képességekkel bíró politikusnak tartják, aki karizmájának köszönhetően széles tömegeket tud megszólítani. Mindig tudja, kivel hogyan kell beszélni. Tud a „nép nyelvén” beszélni, de a vele tárgyaló komoly partnerek elmondása szerint ezeken a megbeszéléseken is kitűnik felkészültségével.

Fico régebben többször is kijelentette, hogy kivonul a politikából, ha bizonyos dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné, ám ígéretét sosem tartotta be. 2002-ben azt mondta, ha nem jut kormányra, befejezi. 2006 után azt nyilatkozta, bukott választás után nem ül vissza az ellenzéki padsorokba, sőt ugyanekkor arról is beszélt, nem kíván kétszeres kormányfő lenni. Ma mégis az. Kérdéses, meddig. Több befolyásos háttérember véleménye szerint ugyanis Fico komolyan mérlegeli, hogy 2014-ben a miniszterelnöki hivatalt az államfői posztra váltja fel.