Férfiakttal jött vissza, de most a mozivászonra

Gálffi Lászlóval a Férfiakt forgatásánKiss Júlia felvételeSzínésznő és rendező többször dolgozott már együtt, Édes Anna című közös munkájukért 1991-ben a Monte Carló-i tévéfesztiválon Esztergályos Károly a zsűri különdíját, egy évvel később Nagy-Kálózy Eszter Shanghaiban a legjobb női alakítás díját kapta. Ez volt a harmadik, Monte Carlóban díjazott rendezése Esztergályos Károlynak. 1971-ben ugyanott a Pillangóval, 1976-ban a Portugál királylánnyal nyert. Több mint hetven tévéfilm után most először mozifilmet forgatott Férfiakt címmel, amely egy érett férfi és egy húszéves fiú testi-lelki kapcsolatát láttatja intim megvilágításban.

Első tévéfilmjét 1963-ban, még főiskolai hallgatóként rendezte Egy csónak visszafordul címmel. 1970 és 1980 között általában évi három, 1980 és 1990 között évi kettő, 1990 után pedig már csak egy tévéfilmet forgatott évente. Kivételt csak az 1994-es esztendő jelentett, amikor háromszor rendezett, viszont voltak évek, amikor egyszer sem. A 2000-től számított időszakban mindössze kétszer kapott lehetőséget a televízióban. De látom, külsőleg nem viselték meg a történések.

Hogy nem készülnek sem tévéjátékok, sem tévéfilmek? Nézzük meg a könyvkiadást vagy a filmgyártást. Egyre több az értéktelen. Nem is értem, kinek és miért jelentetnek meg annyi vacak könyvet, a mozik pedig alig vetítenek nívós filmeket. A televízióban is megszűnt a művészet. A főiskola elvégzése után, bár tévérendező szakon végeztem, lett volna lehetőségem a filmgyárba kerülni, hiszen filmes tanáraim voltak. Csakhogy én egész egyszerűen nem játékfilmrendező nem akartam lenni, hanem azt nem akartam, hogy ha nagyon szerencsés vagyok, akkor háromévenként rendezhetek, aztán két-három évig készüljek a következő filmre. Ennek nem egzisztenciális okai voltak, mert a játékfilmet sokkal jobban fizetik, abból meg lehetett volna élni, hanem folyamatosan dolgozni akartam. A televízió drámai főszerkesztősége pedig ezt a lehetőséget biztosította. Húszéves korában az ember még nem ismer határokat. Élveztem, hogy évente három filmet forgathatok. Nekem az tökéletesen megfelelt. De hogy így alakulnak a dolgok, az eszembe sem jutott. Meg voltam győződve róla, hogy a kereskedelmi televíziók beindulásával a tévéfilmgyártásban is új fejezet kezdődik. Aztán nem így lett. Nekem elég jó természetem van, én nem rokkantam bele. Meg szerencsém is volt tulajdonképpen: tanítottam a főiskolán, és hívott a színház. Ahogy megszűnt a műfaj a televízióban, jöttek a színházi felkérések. Amikor először hívtak, megijedtem, hogy mi a fenét fogok én hat héten keresztül próbálni? A filmnél egy jelenetet két-három óra alatt csúcsra futtat az ember, majd felveszi és elfelejti. Kész. Színházban ugyanez a folyamat másfél hónapig tart. Aztán rájöttem: az elemzés azon részét, ami gyakorlatilag egyfajta rendezői munka, s amit a filmezésnél otthon, az íróasztalnál vagy séta közben egyedül végzi el az ember, azt a színházban hangosan csinálja. Én sosem éreztem, hogy problémám lett volna a kevesebb filmezés miatt. A színházban nagyon jól megvoltam.

Tartuffe-öt rendezett Zalaegerszegen, Víg özvegyet és Don Carlost Szegeden, Az oroszlán télent Székesfehérvárott, Bereníkét Budapesten, Nem félünk a farkasoktólt Veszprémben.

Néha persze engem is a guta ütögetett, hiszen ha a filmnél nem azt csinálja a színész, amit kérek tőle, akkor felveszem még egyszer és újra meg újra, vagy leállítom és azt mondom: „Nem erről volt szó!” És majd azt fogom bevágni a filmbe, ami nekem a legjobban tetszik. A színházban ez nincs. Ott a bemutatóval kiengedem a kezemből az előadást, s utána már az történik, amit a színész csinál.

Jerzy Andrzejewski Sötétség borítja a földet című regényének színpadi változatában Kozák Andrással dolgozott a Thália Színházban. Neki ez volt az utolsó színpadi szerepe, de az egyik legszebb tévéfilmszerepét is öntől kapta, a Pillangóban. Hogyan váltak el egymástól? Egyáltalán sejtette, hogy mi zajlik benne?

Elmondom pontosan, hogy volt. A próbák idején semmit nem vettem észre. Pontosan olyan volt, úgy dolgozott, mint bármikor. Ez áprilisban volt. Júniusban Móricz Zsigmond Ebéd című novelláját forgattam vele. Ott volt egy furcsa pillanat. A tánc. Ő megcsinálta, de én még egyszer fel akartam venni. „Nem tudom még egyszer” – felelte. Van ilyen, gondoltam, elfáradt. Elvégre ő is elmúlt hatvan. De akkor már nagyon beteg volt. Tüdőrák, előrehaladott állapotban, ami csak két hónap múlva derült ki. Senki sem tudott róla. Ő sem. Mikor aztán visszajöttünk a felújító próbára, nem beszélt semmiről. És még akkor sem tűnt fel senkinek, hogy baj lehet vele. Az előadás díszletfalán sok egyforma lyuk volt, ő pedig többször is elfelejtette, hogy másik lyukon kell bejönnie. Van ilyen. Még ez sem tűnt fel egyikünknek sem. Aztán szeptemberben vagy októberben azt mondta az egyik előadás előtt, hogy kapott egy vitamint, amelytől hullik a haja. „Andriska, orvos írta?” – kérdeztem. „Igen” – felelte. De még akkor sem jutott eszembe semmi. Pár nappal később felhívott telefonon, pedig privát sosem szokott beszélgetni velem, hogy megvan-e nekem Sommer Kati telefonszáma, akinek parókakészítő üzlete van a belvárosban. De még mindig nem esett le... Megadtam neki a számot, és akkor kaptam észbe. Aztán bementem a következő előadásra, és már nem volt se bajusza, se szakálla. Parókában ült az öltözőben. S akkor bejött Gálffi Laci, és azonnal megjegyezte: milyen jó, hogy levágatta a bajuszát meg a szakállát. A parókát ő sem vette észre, Andris pedig még csak finom utalást sem tett rá. Míg aztán Dénes, a Száraz Dénes, aki a Vidám Színpadon is játszott vele akkoriban, egy nap azzal jött, hogy az Andris halálos beteg. De akkor már csak pár hónapja volt hátra.

Básti Lajostól Szirtes Ádámig, Sulyok Máriától Ruttkai Éváig rengeteg legendás színésszel dolgozott. Ki az, akivel mind a mai napig nem sikerült munkakapcsolatba kerülnie, noha nagyon szeretné?

Például a Törőcsik Mari! Ő egyetlenegyszer volt nálam, egy kis szerepben a Cseresznyéskertben, tehát úgy istenigazában nem tudtam közel kerülni hozzá. Pedig egész fiatal koromtól fogva szerelmes voltam bele. Akivel viszont egyáltalán nem dolgoztam, és nagyon sajnálom, az Pécsi Sándor. Egyszer ugyan felkértem őt egy szerepre, csak nem vállalta el. Kálmán Györggyel is csak egyszer sikerült együtt dolgoznom, de sokszor szerettem volna komoly feladatot adni neki, ő azonban minden nagyobb szerep elől kitért. A Hamletet is félt eljátszani a Nemzetiben.

A Meztelen képernyő hogyan született? Előszedte a régi forgatókönyveket, és beleolvasott a dialógok mellé írt jegyzetekbe?

Nincsenek jegyzetek. Fotók viszont igen. Tele van velük egy jó nagy fiók. Rakodtam. Nem fértek el. S ahogy nézegettem őket, mindegyikről eszembe jutott egy történet, s elkezdtem írni. De nem gondoltam, hogy könyv lesz belőle. Egyszerűen csak összeállt. Kiadót találni persze nagyon nehéz. Hosszú harc eredménye a megjelenés.

Ha lenne egy mozija, kiknek a filmjeit vetítené benne?

Felliniét biztosan. Az én szememben ő a filmművészet egyetlen igazán nagy zsenije.

Almodóvar?

Ő egy másik osztályban játszik. Fellini egészen más kategória. Pedig neki is vannak gyengébb filmjei. De hát Mozart összes szimfóniája sem azonosan jó. Az én számomra Antonioni és Truffaut fontos még. Hozzáteszem: Antonioni Vörös sivataga a bemutató idején sem tűnt korszakalkotónak, ma pedig egyszerűen nézhetetlen. Modorosság, nyafogás. A Négyszáz csapás Truffaut-tól viszont ma is remekmű. Vagy a Lőj a zongoristára! Vagy mint a Biciklitolvajok Vittorio de Sicától, és a Vihar előtt Viscontitól. Aztán a Rocco és fivérei ugyancsak tőle. Az még ma is iszonyú nagy hatással van rám.

Zeffirelli?

Nem. Ő nem. Nem is tudom felidézni, mit csinált a Rómeó és Júlián kívül. Bár a Mindörökké Callast nemrég láttam a televízióban. Felejthető.

Örkény-lexikon címmel sajátos koprodukcióban, a Duna Televízió és az Örkény Színház összefogásával forgatott tévéjátékot.

Egypercesek és novellarészletek alapján készült a film, a Macskajátékból vettem ki egy mondatot, az köti össze a történeteket. „Mindannyian akarunk egymástól valamit...” A folytatást: „... de ha az öregek akarnak valamit, azon nevetünk” lehagytam. Csupa párkapcsolat a film, nagyon kevés pénzt kaptunk rá. Végül mégis minden jól működött, a színházat kaptam meg stúdióként, s főleg az ottani színészek játszanak a filmben. De szerepet adtam benne Szabó Dávidnak is, aki első mozifilmem, a Férfiakt egyik főszereplője.

Furcsa érzés lehet ennyi tévéfilm után, túl a hatvanon először forgatni mozifilmet.

Nem tudom átérezni. Játékfilmet forgatni pontosan olyan, mint tévéfilmet. Legfeljebb az operatőrnek más, mivel nagy vászonra komponál. Az külön műfaj. Bizonyos dolgokat természetesen a rendezőnek is máshogy kell létrehoznia, ám az alapvető különbség az operatőr munkájában van.

Mi volt a kiindulópont a Férfiakthoz? Honnan jött az ötlet?

Van egy Thurzó Gábor-regény, a Szégyen. Három-négy évvel ezelőtt abból akartam játékfilmet rendezni. Meg is írtam a forgatókönyvet, 1958-ban játszódott a cselekmény. Aztán kiszerettem belőle. Nem tetszett. Áthelyeztem a történetet a mába, ettől viszont annyira megváltozott, hogy a jogörökösökkel abban állapodtunk meg, nem tüntetem fel Thurzó Gábor nevét. A másik vonal is legalább ennyire érdekes: Thomas Mann Naplójának utolsó kötetében van egy rövid, nagyon rövid jelenet. Attól fantasztikus, hogy a hetvenöt éves Mann egy zürichi szállodában megismerkedik egy pincérfiúval... ez a megismerkedés persze csak annyiból áll, hogy ő szolgálja ki az írót a reggelinél... Thomas Mann pedig őrülten beleszeret a fiúba. Az anyagot aztán huszonöt évre zárolta, de a Naplóban azt is konkrétan megírja, ki volt az életében az a négy férfi, aki nagy hatással volt rá, de hogy mi történt köztük, arról hallgat. A pincérfiú történetében egyértelműen megírja: „Határtalan élet, a szerelemben teljesedsz te ki!” És úgy megy ki az étteremből, ott a szállodában, hogy még egyszer megnézi a fiút. Mintha tizenhat évesen lobbant volna lángra iránta. Megkérdezi tőle: mik a tervei, mire a fiú elmondja, hogy egy nagyobb helyre szeretne elmenni dolgozni, ő pedig ad neki egy kétsoros ajánlót. Ez a „kapcsolat”. Többet nem ír róla, csak hogy milyen szép a fiú. Miközben tudja, hogy semmi közük nem lehet egymáshoz, ő ezt mégis hatalmas szerelemként éli meg.

A Férfiakt hőse is egy író. Gálffi László formálja meg.

Az ötvenéves író – Thurzó Gábor esete is ez volt – megismerkedik a húszéves fiúval. (A Szégyenben egy fiatal lánnyal, mert nem írhatta meg az igazat.) És innen indult a történet. Hozzám az író figurája áll a legközelebb. Egyébként régóta foglalkoztatott Móricz és Csibe kapcsolata is. Az is egy izgalmas alaphelyzet: egy öregedő író és egy fiatal lány. Csak az örökösök miatt nem lehet filmre vinni. Pedig sok minden van a történetben. Például az is, hogy a rendszerváltással együtt sokak alól kiment a talaj, méghozzá rendesen. Aztán az öregedéssel együtt járó félelmek, az írói válság... Móricznál minden remekül van dokumentálva. Tíz körömmel kapaszkodik a lányba, próbál megújulni... valamilyen módon ez a történet is benne van, mint ahogy a Thomas Mann-i vonal. A Férfiaktban felesége van az írónak, a fiúnak pedig barátnője. A testi kapcsolat mégis megtörténik.

A legnehezebb feladata a fiút alakító Szabó Dávidnak lehetett, hiszen a szerep kedvéért az utolsó ruhadarabjától is meg kellett válnia.

Dávidra hosszas keresés után akadtam rá, de az első perctől fogva kész volt a szerepre. Hihetetlen szerencse, hogy őt választottam. Ördögien tehetséges, jó adottságú színész. Mindig pontosan értette, mit kérek tőle. A technikai igényeknek is megfelelt, nem ragadta el a hév a kamera előtt. A partnereivel is nagyon jól dolgozott, semmit sem kellett magyarázni neki. Mindent meg tudott jeleníteni, ami ehhez a filmhez hozzátartozik, még azokat a negatív tulajdonságokat is, amelyek benne nyilván nincsenek meg. Az Örkény-lexikonban is fölényesen jó volt.

Megváltozhat valami a bemutató után? A körülményektől eltekintve esetleg hamarabb juthat újabb tévéfilmhez?

Szerintem semmi sem fog megváltozni. Nem is tudom, mire készülök. Keresgélek. Jó anyag után kutatok. De ennél rosszabb évem sose legyen. Forgattam egy játékfilmet, utána pedig egy tévéjátékot. Nagyon jól vagyok. Főleg, ha hozzávesszük, hogy elmúltam hatvanöt éves. Lehet, hogy pár esztendő múlva már nem leszek ennyire jól. Végső soron ez is így természetes. ĺrni viszont mindig lehet, akkor is, ha nem rendezhetek.