Fel kell támasztani a gondolkodó újságírást

Pontosan nyolc plusz három év volt. Először 1990 elejétől 1998-ig, másodszor pedig 2001-től 2004-ig töltöttem be a posztot. Az első időszak rendkívül drámai volt – a rendszerváltás hónapjai. A szerkesztőségnek egy nagyon egészséges életben maradási ösztöne érvényesült, és a kollégák úgy döntöttek, önmaguk szervezik meg a lap további működését. Titkos szavazás alapján javasoltak engem főszerkesztőnek, Szigeti László pedig elment a VPN-be kipuhatolni, mennyire vagyok megfelelő „káder”. Ott rábólintottak a személyemre. Ez az időszak volt a legdrámaibb és egyben a legszebb az életemben. Mi voltunk az első lap Szlovákiában, sőt Csehszlovákiában, akik kiadtuk a cselekvési platformot – 1989. decemberét írtuk ekkor –, és kijelentettük, hogy nem óhajtunk tovább sem pártlap lenni, sem egyéb ideológiai érdeket kiszolgálni. Igaz, akkor még úgy gondoltuk, a szociáldemokrata hagyományokra szeretnénk támaszkodni. A későbbiek folyamán ez megváltozott.

Mi volt a szerepe a lapnak ’89 előtt? Volt lehetőség alternatív vélemények becsempészésére is?

Az egész szocialista táborban – Csehszlovákia sem volt kivétel – csak a sorok közt lehetett írni. Mi a kulturális rovatban például elsősorban arra törekedtünk, hogy tényeket írjunk meg, mert azok magukért beszélnek. Riportere válogatta, mennyiben volt őszinte vagy puszta kiszolgálója a rendszernek, esetleg volt saját véleménye is, mert ilyenek is akadtak.

Beszélhetünk tehát arról, hogy az Új Szó hatására megjelent egyfajta másként gondolkodás?

Ezt talán túlzás lenne állítani, egyetlen kivétellel, ez pedig a féli magyar iskola ügye volt. A hetvenes években a szülők felépítettek egy új iskolát Félen. A járási pártbizottság azonban úgy döntött, szlovák tannyelvű intézmény lesz belőle. Erre a szülők felépítettek még egy épületet, amit a párt szintén szlovák tannyelvűnek szánt, mire a szülők sztrájkba léptek, nem engedték a gyerekeket iskolába. A tiltakozás eredményes volt, mert magyar tannyelvű iskola nyílt a faluban. Végig figyelemmel kísértük a folyamatot.

Lehet egyáltalán abban az időben újságíró-személyiségekről beszélni?

Úgy gondolom, hogy lehet. Egyrészt sokkal szélesebb volt a műfaji skála, mint a mai lapokban, másrészt akkor is voltak olyan újságírók, akik saját véleményüket, értékrendjüket próbálták különböző szinten tükrözni, és így váltak egyéniségekké. A kor annyiban nem kedvezett nekik, hogy elsősorban ideológiai „maszlagokat” kellett írni, de akadtak kollégák, akik képesek voltak ezen túllépni. Akkoriban nagyobb volt az újságírás társadalmi presztízse, mint napjainkban, így könnyebben válhattak személyiségekké azok, akik egyébkent tényleg kiváló tollforgatók voltak.

Neveket is mondana?

Kettőt emelnék ki: Zsilka Lászlóét és Tóth Mihályét. Többet is fel lehetne sorolni, de akkor tele lennénk nevekkel.

Mi a kommunizmus 40 évének legfőbb hagyatéka a szlovákiai magyar újságírás szempontjából?

Az, hogy legfontosabb tisztességesnek lenni újságíróként is. Akiket említettem, mindvégig ilyenek maradtak, nem szajkózták a pártideológiát, nem hazudtak, hanem megírták, ami fontos volt a szlovákiai magyar közösség szempontjából.

Ez egyértelműen pozitívnak hangzik. Az elmúlt negyven évet viszont inkább negatív összefüggésekben szokás emlegetni…

Persze. Amiről én beszélek, az az újságírás egy százalékát tette ki. A maradék kilencvenkilenc különböző fokú ideológiai manipuláció volt, aminek az újságírás szemétdombján a helye.

Ön szerint van egyáltalán olyan, hogy szlovákiai magyar újságírás?

Ha van, azt hiszem, csak provinciális értelemben. Kétfajta értékrendet tartok fontosnak: ha kultúrnemzetről beszélünk, akkor mindenki, aki magyarul ír, a magyar újságírásnak a szerves része. Ha pedig azt mondjuk, hogy Szlovákia egy multietnikus ország, akkor a szlovákiai újságíráshoz tartozik a magyarul megjelenő sajtó is. A szlovákiai magyar újságírás mint külön kategória így két dologban jelenhet meg, mégpedig a témaválasztás és a helyszín vonatkozásában. Ezen kívül éppen olyan műfaji és egyéb kritériumok érvényesek rá, mint bármely más újságírásra a világon.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a szlovákiai magyar újságírásnak azonos a nívója akár a szlovákéval, akár a magyarországiéval?

Kétségkívül annak kellene lennie. Ebben a kor is segít, hiszen elmondható, hogy a hazai magyar újságírás immár felnőtt. Többen vannak, akik Magyarországon vagy szlovák lapokban is publikálnak, ami azt bizonyítja, elérik azt a bizonyos szakmai színvonalat.

Kik ma a legjelentősebb újságíró-egyéniségeink?

Természetesen vannak ilyenek, én mégsem szeretnék neveket mondani, nehogy megsértsek valakit. Paradox módon ma kevesebb személyiséget látok az újságírók közt, ami minden bizonnyal abból ered, hogy sokkal nehezebb dolguk van, mint korábban. A mai újságírói napi gyakorlat egy taposómalom. Másrészt úgy érzem, keveset tanulunk a pozitív példákból, amilyen kétségkívül a csehországi. Ott 6–8 országos napilap jelenik meg, és a példányszámuk jóval meghaladja a bulvárlapokét. Szerintem ennek az az oka, hogy nem elsősorban a hírversenyben akarnak konkurálni a bulvárlapokkal és az elektronikus médiával, ami eleve egy vesztes játszma, hanem nagy szerepet szánnak a gondolkodó újságírói műfajoknak, az egyhasábos glosszáktól kezdve a tárcákig, riportokig. Ez a műfajsokszínűség hiányzik sajnos a legtöbb magyarországi napilapból is, nem beszélve a hazaiakról – kivéve talán a Smet.

Ennek vajon mi az oka?

Az, hogy a lapok kiadói rosszul értelmezik a szerepüket. A hírversenyben a napilapok sosem tudják megverni a bulvár- és elektronikus sajtót. A nyomtatott sajtónak nem is ez a dolga, hanem az, hogy az olvasót próbálja eligazítani, tájékoztatni, bizonyos értelemben támpontokat nyújtva az események értelmezésében.

Ez azonban a politikai manipulációnak biztosíthat teret.

Nem hiszek abban, hogy létezik teljesen pártatlan, független lap. Minden újságírónak van bizonyos értékrendje. E tekintetben kétféle megoldás létezik. Az egyiket az Új Szóban próbáltuk annak idején alkalmazni, úgy, hogy különböző véleményeknek adtunk teret, a két szélsőséget leszámítva. A másik a csehországi példa, ahol minden lap olvasható ideológiai profillal rendelkezik. A Mladá fronta Dnes jobboldali lap, a Lidové noviny konzervatív, a Právo baloldali, és folytathatnám. Az olvasó pedig kiválasztja, hogy saját szemléletéhez melyik áll a legközelebb.

Az Új Szó a mai napig lényegében monopolhelyzetben van. Ön szerint egyetlen szlovákiai magyar napilapként milyen funkciókat kellene ellátnia? Egyes vélemények szerint pozíciójából fakadóan bizonyos közszolgálati felelősség is vonatkozik rá, ám amint a csehországi példán is láthattuk, az általános trend épp ellenkező, a lapok határozott ideológiai profilt alakítanak ki…

A legnagyobb veszélyt abban látom, ha valaki elhiszi az Új Szóról, hogy monopolhelyzetben van. Ez végzetes is lehet a lap számára. Ma már az emberek nagy többsége több nyelven beszél, így a lapválasztásnál nem az az elsőrendű szempont, hogy milyen nyelven jelenik meg. Felmérések mutatják, hogy a szlovákiai magyarok közül sokan szlovák napilapokat olvasnak, a fiatalok pedig akármelyik világlapot „felüthetik” a világhálón. A közszolgálatiság kérdésében ezzel szemben sajátos helyzetben van az Új Szó. Szerintem vállalnia kell bizonyos közszolgálati funkciókat, különböző közérdekű információk formájában, amiért joggal tart igényt állami támogatásra, mind szlovák, mind magyar részről.

Talán nem véletlen, hogy ugyancsak monopolhelyzetben van a szlovákiai magyarok érdekeit képviselő MKP. Lát ebben valamiféle összefüggést?

Nincs összefüggés. Azaz annyi, hogy az MKP esetében sem létezik semmiféle monopolpozíció. Elég megnézni a választási statisztikákat, és látjuk, mennyi magyar nemzetiségű választó voksolt a magyar pártra, mennyien választottak szlovák pártot, és hányan nem mentek el szavazni. Úgy látom, az MKP egy nagyon fontos kereszteződéshez érkezett, amikor el kell döntenie, hogyan tovább. Miként fogják képviselni a magyar választók érdekeit, akik közül sokan a szlovák – akár liberális, akár baloldali – pártokra szavaznak.

Mi volt a kiindulópont ’89 után? Milyen lapot akartak csinálni az Új Szóból? Volt egyáltalán koncepció? Sikerült ez?

Először volt egy határtalan lelkesedés. Azt hittük, megérkezett a korlátlan sajtószabadság ideje. Ez pár hónapig tartott, azután szembesülnünk kellett a dilemmával, hogy hol vannak a sajtószabadság határai. Rájöttünk, mindent nem lehet közölni. Egyrészt szakmai okok, másrészt értékrendi különbségek miatt. Azt szerettük volna, hogy az Új Szó a szlovákiai magyarságot szolgálja: művelje, tájékoztassa és valamiképpen eligazítsa a szó nemesebb értelmében. Úgy vélem, ezt nagyjából sikerült teljesítenünk, s végeredményben ez mentette meg a lapot a biológiai haláltól. Közvetlenül a rendszerváltás után mi emeltük meg a legdrasztikusabban a lap árát, 1 koronáról 2,80-ra. Ennek ellenére 90 ezerről mindössze 60 ezerre esett vissza az eladott példányszám, azzal együtt, hogy megszűnt a kötelező előfizetés a szövetkezetekben, pártszervezetekben.

Milyen volt akkoriban a lap politikai szerepvállalása?

Visszatérő kritikaként hangzott el irányunkban, hogy a három magyar párt mellett az Új Szó volt a negyedik. Nekünk ugyanis mindenről saját véleményünk volt. A kollégák különböző értékrendeket képviseltek: volt liberális, nemzeti-konzervatív beállítottságú munkatársunk, de a lap egészén belül ez kiegyenlítődött, és az olvasók megszokták.

Gyakran szembesülünk azzal a véleménnyel, hogy kifejezetten ártalmas, ha a magyar közösségen belüli hibákra, visszásságokra mutatunk rá, hiszen ilyen módon lovat adunk egyes nacionalista támadások alá.

Ez ostobaság. E tekintetben a legjobb „szereposztás”, ha mindenki a saját háza előtt söpör. Az Új Szónak alapvető feladata, hogy a szlovákiai magyarság életében megmutatkozó jelenségeket – legyenek azok egyéniek vagy közösségiek, pozitívak vagy negatívak – megpróbálja feltárni.

Hatással van a szlovákiai magyar sajtó a közügyekre?

Igen. Az Új Szó pedig különösen. A lap ugyanis megőrizte a társadalmi rangját az itteni magyarok között. Ez nagyon fontos erény, amivel az elkövetkező időkben is élnie kell. A sajtó fontos közéleti szerepére pedig friss példa a dunaszerdahelyi Ibolya–Zirig ügy, amelyben az az előzetes bírósági intézkedés született, hogy a végleges döntés meghozataláig a Csallóköz hetilapnak fel kell függesztenie a témát.

Ön ma egy, a bulvárt sem megvető lap, a Csallóköz főszerkesztője. A bulvársajtó folyamatosan azzal védi magát, hogy ő csak azt nyújtja, amire az emberek kíváncsiak. Sokan viszont úgy látják, a bulvár megteremti saját közönségét. Nincs a médiának valamiféle nevelő felelőssége is?

Minden műfajban vannak jó és rossz lapok. A Csallóközben elsősorban arra törekszünk, hogy érdekes és időszerű témákat kínáljunk, amelyek a régió lakóját érintik, aggasztják. Másik szándékunk, hogy itt élő érdekes embereket mutassunk be. Ilyen szempontból semmiképp sem vagyunk rossz bulvárlapnak nevezhetők. Kiváltképp, ha munkatársaink közt tudhatunk olyan neveket, mint Bereck József vagy Bodnár Gyula, hogy Barak Lászlót ne is említsem.

Ön évek óta a budapesti Népszabadság szlovákiai tudósítója. Mennyire vannak hatással az itteni magyar közösségre és politikára a magyarországi események?

Sajnos egyre inkább, és e téren nem jó úton haladunk. Amíg csak szemlélői vagyunk a magyarországi történéseknek, nincs gond. Ám nem tartom jó dolognak, hogy egy-egy ottani pártnak már nálunk is megvannak a fanatikus, keménymagos szimpatizánsai.

Merre tart a szlovákiai magyarság? Mik a legnagyobb gondjai, hiányosságai?

Két nagyon fontos dolog van. Az egyik a közösség művelődésének a megszervezése, a másik pedig a hihetetlenül felgyorsuló asszimiláció ügye. Tíz év alatt egy kisvárosnyi magyarság veszett el, és én úgy vélem, ez a tendencia még inkább felgyorsul. Át kell tehát gondolni, mit lehet tenni. Az asszimiláció kérdésével foglalkozva a kilencvenes években végigjártam Nyugat-Európát, és nagyon érdekes példákat találtam. Dél-Tirolban (Olaszország autonóm régiója – szerk. megj.) érvényben van egy olyan rendelkezés, hogy betelepülők csak akkor jöhetnek be a régióba, ha valaki onnan elmegy. Nálunk is szabályozni lehetne például, hogy telkeket csak helybéliek vehetnének. Ismerek olyan csallóközi falvakat, ahol az ország összes régiójából származó telepesek lényegében új falurészeket alapítottak. Az asszimiláció egyik oka a magas társadalmi mobilitás, amelyet nem lehet megakadályozni, de bizonyos értelemben lehetne irányítani, elsősorban a helyi önkormányzatok által.

Nem sülhet ez el visszafelé is? Hiszen így akár a magyar közösséghez tartozókat is akadályozhatnánk abban, hogy olyan régióba költözzenek, ahol jobbak a munkalehetőségek.

Természetesen nagyon alaposan végig kellene gondolni egy hasonló lépést, mindenesetre valamit tenni kellene a magas fokú mobilitás ellen.

Másik fontos feladatként az okatást említette.

Kialakult az itteni magyarság oktatási struktúrája, de azt gondolom, bizonyos kérdésekben túllőttünk a célon. Például a pedagógusképzés párhuzamosan folyik Komáromban és Nyitrán is. El kell döntenünk, hogy szakembereket vagy munkanélkülieket fogunk-e képezni. Az oktatás és az asszimiláció olyan értelemben is összefügg, hogy a kitáguló világ és a lehetőségek korában a szlovákiai magyar szülők csak akkor fogják gyermekeiket az itteni magyar tannyelvű iskolákba adni, ha azok színvonalasak lesznek. A magyarországi általános iskolákba és gimnáziumokba beíratott felvidéki gyerekek száma alighanem azt igazolja, hogy ennek az elvárásnak nem minden hazai magyar iskola felel meg. Ezért is szükséges, hogy az illetékesek végre kidolgozzák az oktatási stratégiát és az ahhoz igazodó hálózatot. Ennek a valóra váltása pedig a szakemberek és a politikusok alapvető feladata.