Falu a „kőasszonynál”

Pribel egykor a Hont vár és a Hontpázmány nembeliek földje volt, melyet IV. Béla 1244-ben Tamás fiának, Benchének adományozott. A falu neve ekkor fordult elő először okiratban Prebul alakban. Később a Dubák nemzetségből származó Pribeli családnak, a Csalomjaiaknak, a Csehyeknek és a Kóváryaknak, a Szécsényi, Pomothy, Baloghy, Haraszty, Kürtössy és Rákóczy családoknak, illetve a Balassáknak, a Zichyeknek és a Laszkáryaknak volt itt birtokuk. Szent Erzsébetről elnevezett egyházának papját 1356-tól jegyzik, amikor az eklézsia 3 garas pápai tizedet fizetett. A Mohács előtti jobbágynevek között olyanokat találunk, mint a Buchen, Chuda, Kosa, Domsa, Dubczek, Dwrchek, Lami, Pap, Zelnyk, Bwchon, Fabian, Istvanfyw.

A falut 1773 előtt Alsó-, illetve Felsőpribelnek (Ober, Unter Pribel; Horné, Dolné Príbelce), 1808 előtt Pribélynek, a XX. század elején pedig Alsó- és Felső-Fehérkútnak nevezték (az utóbbi tudatos „magyarítással” keletkezett). A falu határjelei közt egyébként már Mohács előtt szerepelt a „Feyerpathak”, akárcsak a Csehy és a Markapfelde nevű dűlő, a Babkallya hegy vagy a Krathyana, a Nadlyno és a Podlyno nevű föld. (…)

Vályi András azt írta 1799-ben a falvak határáról, hogy „fölgyeik középszerűek, legelőjük elég van, mind a’ kétféle fájok is, szőleik alább való borokat teremnek, második osztálybéliek”. Fényes Elek szerint a település „bora meglehetős, földje sovány”. Az 1851-ben „tót” faluként jegyzett Alsópribélen 14 katolikus és 440 evangélikus lakos élt; Felsőpribélen pedig 4 zsidó, 37 katolikus és 275 evangélikus lakott ekkor. Az 1890-es népszámlálás Alsófehérkúton 319 szlovákot és 20 magyart, illetve 324 evangélikust, 5 katolikust és 10 izraelitát írt össze; Felsőfehérkúton pedig 249 szlovák, 32 magyar, illetve 246 evangélikus, 32 katolikus és 3 izraelita élt.

A nyelvhatáron fekvő hagyományőrző falvak az Osztrák–Magyar Monarchia idején sem magyarosodtak el. Sőt, előfordult, hogy néhány délvidékről ide került pásztorember, béres nősülés révén a faluban ragadt, nyelvet és vallást cserélt. A nemzeti öntudat ápolásában nagy szerepe volt az evangélikus egyháznak. A külföldi egyetemeken végzett papok nagy gondot fordítottak a népművelésre is: meghonosították itt a méhészetet és a gyümölcstermesztést, szorgalmazták a népi színjátszást, és iskolafenntartóként szlovák nyelven oktatták az ifjúságot.

A mai adatközlők szerint a pribeliek jól érezték magukat a magyar falvak közelében. Különösen a csábiakkal alakítottak ki jó kapcsolatot, akik „gatyástótoknak” nevezték őket. A fiatalok gyakran eljártak a szomszéd falu búcsúira, mulatságaira, ahol énekelhettek szlovákul is, és együtt táncoltak a helybeliekkel, kisebb összetűzésre is csak ritkán került sor. A látogatások kölcsönösek voltak, de házassági kapcsolatra csak igen ritkán került sor. Ennek elsősorban a nyelvi és felekezeti különbözőség volt az oka. A pribelieket szeretettel látták a gyarmati piacokon is, ahol elsősorban gyümölcsöt, fonott kosarakat árultak.

Pribel egykor igen híres volt népművészetéről is, elsősorban a színes fonalakkal átszőtt háziszőttesről, a szép hímzésekről és csipkékről. Elsősorban a nők őrizték sokáig sokszínű viseletüket, színes főkötőiket és fejkendőiket. Szoknyáik általában rövidebbek voltak, mint a távolabbi településeken, s a palojtaiakkal alkottak egy viseletcsoportot. A férfiak széles fehér gatyában jártak, azért is nevezték őket gatyástótoknak a csábiak. A kendert maguk termesztették a legjobb földeken, s ebből készült a ruha egy része is. A kenderfeldolgozás eszközei nagyban hasonlítottak a magyar falvak azonos munkaeszközeihez. (…)

A nyelvhatár közelében fekvő Hont megyei szlovák községben ismert a történeti és a hiedelemmondák egyik jellegzetes motívumának, a kővéválásnak a szóbeli hagyománya is, amely eseményt hiedelemvilágunkban általában valamilyen rossz cselekedet, valamely tilalom megszegése, ünneptörés, Isten vagy Krisztus elleni vétkezés idézheti elő.

A pribeli kővé vált asszonyról először Hőke Lajos, Hont megye levéltárosa tudósított. Még 1867-ben közölte a Hontmegye mythologiájából című írását a Fővárosi Lapokban, melynek A kőasszony Pribelen című fejezete így szól: „Egy asszony délebédet hordott ki a juhásznak, s az ételbe álomport hintvén, mialatt a juhász hosszat aludt, az asszony megfejte a juhokat, s a tejet elhordta. A juhász el nem képzelhetve: miért nem tejelnek az ő anyabirkái, az ételhordó nőre gyanakodott, s gyanuját nyiltan szemére lobbantá. Az asszony esküdött, szabódott, átkozódva, hogy váljék kővé, ha ő lopkodja a tejet. És ime saját átka megfogta az asszonyt: kővé dermedt. Ott áll most is az asszony alakú kőszobor, mintha juhot fejne, a hamis esküvők rettentő példájára.”

A pribeli kőasszony című írásában Mikszáth a hiedelemtörténet egy másfajta változatát közli. „Hazánk hegyes vidékein gyakran találhatók mindenféle nagyságú és alakú kőoszlopok, szikladarabok, melyekről a babonás nép különféle mondákat regél, azokat többnyire rossz emberek átok következtében kővé vált alakjainak tartván” – kezdi írását Mikszáth. A Nógráddal határos Pribel falu melletti, magas, meredek hegy tetején látható kőszoborról van szó, amely ma is áll, s melyet a nép kőasszonynak nevez. A Mikszáth közölte változat szerint élt a faluban egykor egy gazdag, öreg pásztor, aki gazdag juh- és kecskenyájának őrzését egy szolgálóra bízta. „Egyszer azonban észrevevé, hogy kecskéi hazajövet feltűnő kevés tejet adnak, gyanúja természetesen azonnal a szolgálóra esett, de nem szólt semmit, hanem másnap titokban követé a szolgálót s a nyájat, saját szemeivel akarván meggyőződni a dolog mibenlétéről, s íme, bokor mögé rejtőzve, szörnyülködve látja, hogy a szolgáló egy e célra magával hozott dézsába megfeji sorban a kecskéket. Felindulásában kirohant a bokor mögül, s iszonyú szavakkal megátkozta a szolgálót – mire rettenetes földrengés támadt, s a hűtlen cseléd az egész nyájjal kővé vált. Ott van ezredévek óta elszórva, és ott álland meredten örökkön örökké… A nagy oszlop a szolgáló, a kisebb a dézsa, a többi kövek pedig a kecskék és juhok kővé vált alakjai. ĺgy meséli a nép, meg akarván némileg fejteni ama csodálatos alakú kődarabok keletkezését.”

A kőasszonyról szóló monda harmadik változatát a falu népi hagyományainak kutatója, Ján Mäsiar gyűjtötte néhány éve. Eszerint egy Jakab nevű vándor jelent meg egyszer a falu gazdag asszonyánál, aki a Fehérkút alatt lakott. A kemény szívű asszony, aki férjét is elzavarta otthonról valaha, sem szállást, sem tejet nem adott a vándornak. Azt hazudta, hogy ha kővé válik, akkor sem tud adni tejet, mert neki sincs. Ám miután a szegény öreg elment tőle, lányával, kecskéivel és kutyájával együtt nyomban kővé vált a nő, s azóta is inti, figyelmezteti az arra járókat, hogy a hazugság rossz útra vezethet.

A monda negyedik változatát a falu fiatalabb adatközlőjénél, Mária Celengová sz. Štrihová (1946) asszonynál jegyeztem le 2004-ben. Ez így hangzik: „A kőalakzat valóban úgy néz ki, mint egy asszony. Amikor az Úr Jézus a földön járt, elgyalogolt ide az asszonyhoz, akinek sok kecskéje volt. Szállást kért, de nem kapott, mert az asszony szerint ők is sokan voltak. Aztán enni kért, hogy legalább egy kis tejet adjon neki. Erre azt válaszolta, hogy van őneki kinek adni. Mivel hazudott, reggelre kővé vált.”

Hasonlóképp adta elő a történetet másik helybeli adatközlőm, Mária Galbáčová sz. Jakušová (1937) is. Az édesanyjától hallotta, hogy mikor Krisztus a földön járt, egy pribeli öregasszonytól kért tejet. Az azonban fösvény volt, elrejtette a tejet, s azt mondta, ha kővé válik, akkor sem tud adni. S abban a pillanatban valóban kővé is vált.

A pribeli Szentkúttal kapcsolatos történetekre újabban Hála József hívta fel a figyelmet. A kút – melyet a nép gyógyító erejűnek tartott – a templom legendájában is szerepelt. Ennek oldalában fakadt az a csodatevő forrás, melyet nagypéntek éjszakáján még a 19. században is sokan meglátogattak. Gyógyulás után a közeli fákra aggatták rongyaikat, a fák odvába pedig pénzt helyeztek.

Hála József ismertette Hőke Lajosnak a forrás eredetéről szóló írását is. Eszerint az evangélikus templomnál valamikor egy remete telepedett le, akit a törökök megöltek. Az embert később éjfélkor fej nélkül látták lovagolni a templom körül. A környékbeli katolikusok, hogy megnyugtassák a visszajáró halottat, rendszeresen felkeresték a helyet, s megmosdottak a forrás vizében. A pribeliek, a babona elleni fellépés jegyében, a szent kutat később befalazták. Ám ez sem riasztotta el a búcsújárókat, s használták a falon átszivárgó vizet is.

A témával kapcsolatban itt mondjuk el, hogy Felsőpribel egyhajós evangélikus temploma a 13. században épült gótikus stílusban. A 17. században átépítették és erődítették, azaz erős védőfallal vették körül, melynek szép bejárati kapuja van. A templom monumentális tornyával messziről felhívja magára a figyelmet. Az épület portáléja gótikus, mennyezete festett fakazettás, oltára 1769-ből való késő barokk munka, szószéke pedig 1769-es népi barokk alkotás.

Az itt szolgáló papok közül a szlovák művelődéstörténet számon tartja többek között Daniel Petiant (1772–1828), aki a szlovák népdalok és mondák kiváló gyűjtője volt. Pribelen a népet szőlőművelésre, gyümölcstermesztésre és méhészetre is oktatta.

1760 és 1766 között Ján Sexty (Šesták) volt a falu lelkésze. Ő temettette be 1760-ban a templom melletti forrást, hogy felszámolja a babonaságot, s úgymond megvédje faluját az ide zarándoklók fertőző betegségeitől. Annak ellenére, hogy a forrást felszámolta, a nép később is járt ide húsvét előtt a széles környékről. 1846-ban is több ezer búcsús bukkant fel, akik térden állva, imádkozva járták körül a templomot.

Mária Jakušová elmondta, hogy az oltár mögött volt a forrás. Ő már nem látta, mert bebetonozták, de lány korában még ő is megkerülte háromszor a templomot, amikor olyan kiütések voltak a kezén. Nagypénteken napkelte előtt ment oda, s a kezét is hozzáérintette a bebetonozott részhez.

A falu neobarokk kastélya a XVIII. század első felében épült egy magaslaton. A XX. század elején a Laszkáry család átépítette. Egykor nagy gyümölcsöskert vette azt körül. A Laszkáry családnál több kiváló személyiség is nevelősködött Felsőpribélen. Megemlíthetjük például Viliam Paluliny-Tóthot (1826–1877), a szlovák nemzeti mozgalom egyik szervezőjét, a Matica slovenská későbbi alelnökét, aki több népszínművet is írt, szlovák újságot szerkesztett, képviselője volt a magyar parlamentnek stb.

Ugyancsak itt nevelősködött 1844–46-ban Samuel Kramár (1821–1886), a Štúr-nemzedék tagja, szlovák nemzetébresztő, a Matica slovenská alapítója.

Nevelősködött Pribélen Mikszáth egykori kedvenc tanára, Scholz Vilmos is, aki Selmecbányán németet tanított az írónak, s vezette a Petőfi Kört is.

Ebben a faluban tevékenykedett a magyar szabadságharc előtt Ján Rotarides (1822–1861) tanító, Janko Kráľ szlovák költő barátja, akihez Kráľ március 15-e után érkezett Pestről, s vele együtt lázadást szervezett, a hűbérrendszer ellen harcba szólítva Pribel és Palojta lakosait. Fő céljuk a nemzeti és a szociális szabadság kivívása volt. Március 30-án azonban a szervezőket letartóztatták. A kiérkező csendőrök azzal riogatták a tömeget, hogy a lázadás szervezőit helyben, a falu ma is meglévő, XVIII. századi haranglábánál felakasztják. A nép ettől nagyon megijedt, s a jegyzőkönyvek tanúsága szerint arra kérték az illetékeseket, hogy ha már ki kell végezni a lázadókat, ne a haranglábnál tegyék, ne szentségtelenítsék azt meg, inkább az erdőbe vigyék ki őket. A történetet a népi emlékezet ma is őrzi. Kráľékat aztán Ipolyságon, majd Pesten börtönözték be. Kráľ korábban kiszabadult, s a forradalom után az osztrák belügyminisztérium szolgálatába állt, egyféle megfigyelő szerepet töltött be a Kékkői járásban.

Felsőpribelen ma emléktábla jelöli azt a házat, amelyben Janko Kráľ lakott, Alsópribelen pedig azon az épületen helyeztek el emléktáblát, ahol a két lázítót elfogták. A szervezők megítélése a szlovák és a magyar körökben nem volt azonos, hisz a szabadságharc mozgatói maguk is az általános emberi jogok kivívását tűzték zászlajukra, s ebben kellett volna minden nemzetnek, nemzetiségnek egységesen összefogni. Arról is tudunk, hogy a Pribelen szerveződött lázadók olyanokkal is szembefordultak, akik a szabadságért életüket áldozták. Ilyenek voltak például a közeli Sülyki pusztáról származó Gracza-testvérek, akiknek Pribelen is volt birtokuk, s akiket a szlovák nép védett meg akkor, amikor támadók el akarták őket hurcolni. Érdekes módon Pribelen a nógrádi-honti betyár, az igazságért is küzdő, s a nép mellett kiálló Sisa Pista emléke is megőrződött. 2004-ben a falu fiatal adatközlője, Kollár Michal (1955) egy Sisa Pista-nótát is elő tudott adni. (…)

Felsőpribelen, a volt Laszkáry-kúrián emléktábla hirdeti, hogy e faluban született Csaplovics János (Ján Čaplovič) történeti, jogi és földrajzi író (1780–1847), a kor „néprajztudományának” kiváló szakembere. Tanulmányaiban – melyeket főleg német és latin nyelven publikált – az ország különféle etnikumaival foglalkozik. Az Ethnographiai Értekezések Magyarországról című munkájában, amely 1822-ben jelent meg a Tudományos Gyűjteményben, a statisztikai etnográfiának a szükségességét hangsúlyozza. Csaplovics János használta az akkori Magyarországon először az „etnográfia” szót, mint a népéletre és a nép kultúrájára vonatkozó tudomány megnevezését. S bár Csaplovics szlovák származásánál foga a szláv nacionalizmus és a birodalmi eszme befolyása alatt állt, s nem volt magyarbarát, Herder dramatizáló-pesszimisztikus jóslatával – miszerint „századok múlva talán rá sem lehet akadni a’ Magyarok nyelvére” – mégis bátran szembeszállt. A „Magyarország Európa kicsinyben” gondolattal pedig egyfajta európai nézőpontot, rálátást adott a hazai kutatásoknak, mintegy megelőzve a későbbi interetnikus és összehasonlító vizsgálati módszereket.

(Részlet a szerző megjelenés előtt álló, Hagyományőrző és változó települések című könyvéből)